kertész lesek VAGON

  • .
  • 2010. augusztus 19.

Trafik

A vasúti kocsik nem rendeltetésszerű használatának (statikus üzemmód) történelmi hagyománya van. A franciák (és a britek) 1918 novemberében a compiégne-i erdőbe rejtett vasúti szerelvény egyik kocsijában íratták alá a németekkel az I.
világháborút lezáró fegyverszüneti egyezményt. Nem tudni, mi lett a kocsi sorsa, visszakerült-e a francia vasút kötelékébe, egyszerűen műemléknek (vagy emlékműnek) nyilvánították, ám az biztos, hogy 1940-ben, Franciaország lerohanása után Hitler előkeríttette, hogy ismét a 22 évvel korábbi célokra fordítsák. E kocsi kapcsán a konyháról nem emlékeznek meg - valószínűleg csak büfé volt, ha egyáltalán -, viszont mozdulatlan utódai szinte kizárólag a vendéglátás szolgálatában állnak. Budapestre szűkítve a kört a már több évtizedes múltra visszatekintő városligeti vasúti jármű inkább kávézó és söröző, ahol a melegszendvics és a főtt virsli a gasztronómia csúcsa, viszont az ennél fiatalabb, bár szintén nem mostanában placcra tett budai személyvagon a Déli pályaudvarral szemben, a Vérmező oldalában valódi éttermi szolgáltatást kínál.

Nem ismerjük a tulajdonviszonyokat, de emlékeink szerint már sokféleképpen próbáltak lendíteni az üzletmeneten. Volt itt nettó kocsma, tizenkettő egy tucat kisvendéglő, tavaly a jelentős vegaválaszték lepett meg. Most úgy tűnik, megint változott az imázs, vendéget azonban nem látni. Magát a vasúti kocsit is alig, mivel a terasz meg az árnyékvető félig takarja. A billegő lábú és egészen kis méretű alumíniumasztalok azt jelzik, hogy inkább az italozás a jellemző, de ennek ellentmond a változatos étlap, a figyelmes felszolgáló.

Õszibaracklevessel (720 Ft) kezdünk, és örömmel állapítjuk meg, hogy a hazai gyakorlattól eltérően nem gyümölcsjoghurt az alapja. A belevaló barackdarabok is piaci árunak tűnnek, egyedüli baj a tejszínhabbal van, de ígérjük, azonnal szólunk, ha valahol valódi tejszínhabba botlunk. A friss lecsós bélszínérmék petrezselymes krumplival (3890 Ft) már csak az ára miatt is jelentékeny dolognak tűnik, amikor pedig a felszolgáló kimondottan hosszúnak tűnő várakozás után közli, hogy "még 4-5 perc, és kész", arra gondolunk, itt valami fenséges dolog készül. Hát nem. A már-már pszichedelikus sárga krumpli helyett bármilyen rágható és nyelhető szilárd anyagot hozhattak volna, a lecsóban sincs semmi spiritusz - mit jelenthet az, hogy friss? -, ám mindez a megtestesült konyhaművészet a rágós és egyszerűen rossz ízű hús mellett. A Gundel-palacsinta (650 Ft) csupán menekülési irány, már az se baj, hogy a maga nemében szintén értékelhetetlen.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.