Nem ismerjük a tulajdonviszonyokat, de emlékeink szerint már sokféleképpen próbáltak lendíteni az üzletmeneten. Volt itt nettó kocsma, tizenkettő egy tucat kisvendéglő, tavaly a jelentős vegaválaszték lepett meg. Most úgy tűnik, megint változott az imázs, vendéget azonban nem látni. Magát a vasúti kocsit is alig, mivel a terasz meg az árnyékvető félig takarja. A billegő lábú és egészen kis méretű alumíniumasztalok azt jelzik, hogy inkább az italozás a jellemző, de ennek ellentmond a változatos étlap, a figyelmes felszolgáló.
Õszibaracklevessel (720 Ft) kezdünk, és örömmel állapítjuk meg, hogy a hazai gyakorlattól eltérően nem gyümölcsjoghurt az alapja. A belevaló barackdarabok is piaci árunak tűnnek, egyedüli baj a tejszínhabbal van, de ígérjük, azonnal szólunk, ha valahol valódi tejszínhabba botlunk. A friss lecsós bélszínérmék petrezselymes krumplival (3890 Ft) már csak az ára miatt is jelentékeny dolognak tűnik, amikor pedig a felszolgáló kimondottan hosszúnak tűnő várakozás után közli, hogy "még 4-5 perc, és kész", arra gondolunk, itt valami fenséges dolog készül. Hát nem. A már-már pszichedelikus sárga krumpli helyett bármilyen rágható és nyelhető szilárd anyagot hozhattak volna, a lecsóban sincs semmi spiritusz - mit jelenthet az, hogy friss? -, ám mindez a megtestesült konyhaművészet a rágós és egyszerűen rossz ízű hús mellett. A Gundel-palacsinta (650 Ft) csupán menekülési irány, már az se baj, hogy a maga nemében szintén értékelhetetlen.
