Állomásról állomásra XXXIX.

A híd túl messze van

Háros

  • - legát -
  • 2012. március 16.

Tranzit

Innen csak Búvár Kund juthat el könnyűszerrel Hárosra. Esetleg ifj. Schirilla György. Az elnevezés mégsem nélkülözi a logikát, csak győzzük elmagyarázni.

Ma sem tudják sokan, hogy a budapesti vasútállomások elnevezésében a 2010-es téli menetrend óta többnyire megszűntek a kötőjelek. A Budapest "előtag" csupán három pályaudvarunknak dukál, a többiek "neves" városrésszé zsugorodtak: Zugló, Kelenföld, Angyalföld, sőt mint legutóbb láttuk (Körötte rohadás, Magyar Narancs, 2012. január 5.), a Soroksári út is lehet névadó. Csakhogy a korábbi "Budapest-Ferencváros" jellegű elnevezések mellett van egy rakás olyan állomás is, ami elé - annak ellenére, hogy a főváros területén járunk - soha nem biggyesztették oda, hogy Budapest. Kőbányának alsóval, felsővel kell beérnie, Óbudának, Rákosrendezőnek - a szólókarrier miatt - ennyi sem jutott. Ám a többségnél az állomás, a megállóhely neve hagyományőrzést képvisel: azokat a településeket, melyek 1950 előtt nem tartoztak Budapesthez, még hatvan évig a régi nevükön szólították.

Háros itt, Háros ott

De úgy tűnik, ahogy oly sok mindennek 2010-ben, az efféle következetlenségnek is véget kellett vetni: Budapest repült az állomásnevekből (Ferihegy megállóhelyből azonban nem lett Liszt Ferenc), és afféle melléktermékként például Budafokkal is hasonlóképpen jártak el. A mai menetrendben Budafok-Belváros már sima Budafokként szerepel, Budafok-Albertfalvából és Budafok-Hárosból viszont csak a második részt hagyták meg. Az előbbivel nincs is baj, hiszen annak idején (Állomásról állomásra XXX. - Hátulról kettőt ér - Budafok-AlbertfalvaMagyar Narancs, 2010. január 28.) mi is megjegyeztük, hogy a Budafok-Albertfalvának nevezett vasúti létesítmény teljes terjedelmével Albertfalván található, Háros állomást azonban nem intézhetjük el ilyen egyszerűen, és nem csak amiatt, hogy kizárólag Budafok területén áll, míg a névadó vele szemben, a Duna túloldalán, a Csepel-szigeten. Nem mintha nem láttunk volna ilyet. Nagymaros-Visegrád például Nagymaroson van, de csak egy ugrás a kompkikötő, a révész a menetrendhez igazodik - ha jó kedve van, megvárja a későn jövő vonatot is.

Valaha Budafok-Háros is hasonlóképpen működött. Igaz, hogy komp helyett csak a BKV üzemeltette átkelőhajó közlekedett, de ennek ma már nyomát se látni - ahogyan egy megállóval feljebb sem: ott Budafok-Belváros és a Csepel Vas- és Fémművek között járt az átkelő, a csepeli kiszálláskor BKV-jegy vagy -bérlet helyett gyári belépőt kért a rendésznek álcázott révkalauz. A gyári átkelőt a nyolcvanas évek közepén szüntették meg, a hárosit majd' tíz évvel később, miután átadták az M0-s út déli Duna-hídját, amelynek ma sincs neve. Az utolsó, hivatalosan Budafok, Vágóhíd utca - Csepel, Rózsa utca között közlekedő BKV-kishajó 1992-ben úszott, helyébe a 138-as busz lépett, ezt viszont ne keressük ezen a környéken, egy állomással arrébb, Budatétényről indul, a Campona elől.

Szóval Hárosról Hárosra immár húsz éve képtelenség eljutni, legfeljebb békaembernek, vízibiciklistának. Mégsem jelenthetjük ki, hogy teljes baromság lenne, hogy meghagyták a nevet, mivel a közelben lévő Háros-szigetnek nevezett természetvédelmi terület Budafok része. Ráadásul már nem is sziget, mivel 1911-ben feltöltötték, és így szó szerint hozzákötötték a budai oldalhoz, hogy aztán 1928-tól egészen a nyolcvanas évek végéig a honvédség játszóterévé váljon.

De a csepeli - a valódi - Háros is megér egy misét. Ha valamit a balsors gyakran tépett, akkor az a Csepel-szigeti (egykori) település. Előbb a török, aztán az 1838-as árvíz nyomán pusztult el, és amikor később Szigetszentmiklóshoz csatolták, már csak néhány rom emlékeztetett rá, hogy itt valaha emberek éltek. A XX. század közepéig inkább csak "népesülgetett", az 1950-es évek elején úgy ezren lakták. De sem áramellátás, sem vízvezeték nem volt, az ott élők három közkutat vehettek igénybe, viszont a kocsmában (!) berendezett általános iskolában 100 gyerek tanult. A korabeli (1953-as) magyarázat szerint "Háros elmaradottsága még a Horthy-rendszer átka, mert a gazdag község (ti. Szigetszentmiklós) nem törődött a szegény munkásteleppel: ennek ellenére a hároméves tervben sem kaptunk semmit, és az ötéves tervben sem kaptunk mást, csak ígéreteket". Persze egyáltalán nem meglepő, hogy a "gazdag község" számára csak koloncot jelentettek a hárosiak: a faluközponttól hat kilométerre lévő terület egyszerre volt "horgászparadicsom", legelő és koszos ipari övezet - az ott működő Csepeli Mészhomok Téglagyárnak köszönhetően. Kevesen tudják, hogy Háros egy olvasói levél nyomán lett a főváros része - de pár évvel Nagy-Budapest 1950-es létrejötte után. Azt követően, hogy a helyi pártszervezet elégedetlenkedő sorait 1953. augusztus 4-én a Szabad Nép lehozta, Hárost - teljesen érthető okokból - a tőle csupán pár száz méterre lévő XXI. kerülethez (Csepel) csatolták. Pár év múlva nemcsak a hőn áhított iskola épült fel, de 1959-ben még egy HÉV-szárnyvonalat is ráeresztettek. A dízelmozdony vontatta vicinális 1965-ig közlekedett.

Rohanás, rohadás

A mi játszóterünk viszont a vasútállomás, legalábbis negyedóráig erre gondolunk, ennyi kell, hogy a Déliből induló pusztaszabolcsi személy idáig jusson. Régen jártunk itt, a kilencvenes évek elején, amikor egy "önkormányzatiként" és gombokért hirdetett hatvan négyzetméteres ingatlant tekintettünk meg. A vonatból most is látni a házat, a mustársárgára festett, egyemeletes MÁV-szabvány épület földszintjét foglalta el a valóban két szoba hall. Ötvenes asszony nyitott ajtót, otthonkáját huzat lengette, mivel húsz méterre a bejárati ajtótól épp egy expresszvonat süvített el - hosszas dudaszó kíséretében. "Meg lehet szokni, éjszaka csend van", mondta a nő, miközben a kertben (?) kifeszített ruhaszárítón táncot járt a frissen mosott fehér ágynemű. Amúgy masszív, rendezett kis lakás volt, szolgálati a javából, és még izgalom is akadt: a nő a nagyobbik szobában laza mozdulattal felcsavarta a műperzsaszőnyeget, és büszkén a parkettába vágott pinceajtóra mutatott: "Itt bármit el tudnak rejteni. Vagy bárkit."

Hazudnánk, ha azt mondanánk, költözésünket csupán a bizonytalan "jogalap" gátolta. A környék már akkor sem volt barátságos, bár a mostanihoz képest luxus zöldövezet. Sok helyen jártunk már, de a legmerészebb rémálmunkban sem hittük volna, hogy a Déliből negyedóra alatt a XX. század közepére lehet visszaugrani. Amikor leszállunk a vonatról, ezek jutnak az eszünkbe: szükségállapot, kijárási tilalom, légiriadó. Háros - ha nem lenne összegraffitizve az egykori rakodótér - simán letagadhatna hatvan-hetven évet, és első ránézésre ebbe a lepusztultságába alig keverednek kortárs elemek. A hóra afféle ellensúlyként mered a barna téglás felvételi épület. A felső ablakok bedeszkázva, egy néhány évvel ezelőtti dokumentum szerint "a korábbi időszakban statikai szakvélemény alapján került aládúcolásra, illetve a földszinti teherhordó falak terhelésének csökkentéséhez az üresen álló emeleti helyiségekben a válaszfalak kerültek kibontásra". Úgy tudjuk, hogy tervbe vették az épület bontását, ennek azonban némileg ellentmond, hogy a rémisztő külső ellenére a váróterem átlagon felüli: a gerendaerdőben van fűtés, a járólap pedig egészen újnak tűnik.

Ez az otthonosság azonban csak a kivételt erősítő szabály lehet, más egyébbel, ami az utasok komfortérzetét emelné, nem találkozhatunk. A kevés újdonsült tereptárgy egyikére, a kéklő mobilvécére lakatot tettek, talán ezért érezzük, hogy ez volna az egyetlen olyan elem az állomás melletti szabadtéri pihenő szélén, ami sértetlen. A padok és a négycsőrös kőkút használhatatlan (nyáron is), a kis teret szegélyező kerítést a rozsda rágja, a természet csodájának tűnik a hótakaróból kibújó örökzöld gaz, hát még a forgalmi iroda ajtaja fölé szerelt légkondicionáló!

Peron nincs, a sínek majd' befutnak az állomásépületbe; szerény utasforgalomra tippelünk, mégis van közönség: a már említett rakodótér végében. Az "italdiszkontként" definiált bolt mellett egy "rendes" kocsma is van, de látva, hogy a vendégek java a mínusz 10 fok ellenére is odakint fogyaszt, úgy véljük, a két üzlet forgalma összemosódik.

Elsőre úgy tűnik, hogy a környéken minden más egyéb épület romokban áll, a százéves bakterház (?) épp úgy, mint az a fából készült, viszonylag újnak tűnő bódé, ami valaha büfé lehetett. Nem csoda, hogy ebben a hatalmas lepusztultságban alig vesszük észre a közelmúltban létesült - és egyelőre megkímélt - kerékpártárolót. Legalább akkora meglepetést okoz, mint az a fővárosi "szolgálati közlemény", mely szerint az állomás utcai frontja hivatalosan 62 férőhelyes P+R parkoló. Az viszont egyáltalán nem meglepő, hogy egyetlen autót sem látunk itt.


Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.

Miért hiányzik?

  • Csabai Máté

Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.

Minden színész csiga

„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komé­diá­nak, s múlattatni fog” – idézi Katona László Az ember tragédiáját az előadás végén, amelynek alcíme is van: Etűdök színházi világunk állapotjáról. A Nézőművészeti Kft. egy rendkívül szórakoztató, elsőrangú kabarét csinált a színészek mindennemű kiszolgáltatottságáról és az abuzív rendezőkről.

Rejtvényfejtés

Legendás hely volt a Bartók 32 Galéria a kilencvenes években, magyar és külföldi kortárs kiállításokkal. Csak egy „probléma” volt vele (akárcsak a Liget Galériával), hogy a fenntartója és tulajdonosa az önkormányzat volt. A majdnem 100 négyzetméter alapterületű helyszín, s a modern művek ottani bemutatásának ellehetetlenítését az első Orbán-kormány művészetpolitikájának „köszönhetjük”, bár kétségtelen, hogy a múltba révedő magyarosch műalkotás fogalmát addigra jól beleültették az embe­rek fejébe.

Minden változatlan

  • Balogh Magdolna

A fejlődés- vagy karrierregényként induló mű egy drezdai antikvárius, Norbert Paulini alakját állítja a középpontba: a szerző „a szellem emberének” akar emléket állítani. Paulini a hetvenes–nyolcvanas években különleges hírnévnek örvendő boltot működtetett, amelyben egy kis szellemi kör is otthonra talált, s az elbeszélő is a törzsközönségéhez tartozott.

A zöld-fehér polip

Megalakul az ötödik Orbán-kormány, és itt most azt kéne találgatnunk, hogy Kásler távozása, Csák bevonása, Lázár és Navracsics visszatérése, meg néhány minisztérium szétszedése, átalakítása mi mindenre utalhat, s mindebből milyen új politikai irányra számíthatunk – de tizenkét év orbánizmus után nem hinnénk, hogy mindennek nagy jelentősége volna. Voltaképpen még a totális eszementséget tükröző húzás, az egészségügy és – főleg – a közoktatás betolása a karhatalmi minisztérium alá sem meglepő a NER államigazgatási track recordjának ismeretében.

Orbán Viktor két beiktatása

„Az Isten kegyelméből nekünk adott megbízatás mindig túlmutat rajtunk. Azokra, akiknek a javát kell szolgálnunk, de még ennél is tovább mutat arra, akitől a feladatot végső soron kaptuk és akinek a dicsőségét szolgálhatjuk. Ez a mai nap üzenete mindannyiunknak” – mondta Balog Zoltán, a rendszer egyik sokat próbált főpapja a Kálvin téri református templomban, a Novák Katalin államfői beiktatása alkalmából rendezett ökumenikus szertartáson. Szavai üresen pattogtak a templom kövén, s talán a térre is kigurultak, hogy ott pukkanjanak szét, mint sok színes szappanbuborék.