A semmiből hirtelen előbukkanó vágányrengeteg láttán nem lehet kétségünk: ipari övezetbe érkeztünk. Ám a ködben egyesével árválkodó, lerobbant tehervagonok, a valaha fontosnak vélt építmények, a roskatag házikók, a sínekre fagyott gaz nem sok jót ígér. Szerencsére a vonat csak később áll meg. A városnak azonban hűlt helye.
Hatvan újabb kori történelme szorosan összefügg a vasúttal: első állomását még a Magyar Északi Vasút illetékesei avathatták fel 1867-ben, ám két évvel később már az újonnan alakult állami társaság, azaz a MÁV lett a gazdája. És mivel az "északitól" megörökölt Pest-Losonc-Besztercebánya vonal néhány éven belül két újabbal (Hatvan-Miskolc, 1870, Hatvan-Szolnok, 1873) bővült, az isten sem menthette meg az akkoriban épp mezővárosból nagyközséggé lefokozott települést attól, hogy vasúti csomóponttá, majd ennek következtében ipari centrummá váljon. E fejlődés leglátványosabb jele az állomás mellé 1889-ben felhúzott cukorgyár lett, ami valaha Európa legnagyobbika volt. De ma már csak ipari műemlék, melynek központi "alakja" a hatalmas kémény. A gyárudvaron, a rendezőnél is gazosabb vágányokon egy ottfelejtett mozdonyt is megfigyelhetünk.
Száz évvel ezelőtt persze más volt a helyzet, és nem csak a cukor miatt. Az állomást akkoriban még a "nagy, de barátságos" jelzővel illethették volna. Valószínű, hogy a tornácos, cseréptetős, hosszan elnyúló, háromtornyú épületnek nem jártak a csodájára, de - legalábbis a régi fotók alapján - azt a bizonyos "békebeli hangulatot" áraszthatta, ami lehet, hogy soha nem is létezett, viszont mindany-nyian ismerünk. Hatvan esetében kétszeres lehet a nosztalgia, az állomást ugyanis a szövetségesek 1944. szeptember 20-án porig bombázták, amit pedig a helyébe építettek, cseppet sem barátságos.
Noha az 1954-ben, Nagy Béla Zoltán és Félix Vilmos tervei alapján épült állomás tipikus szocreál építmény, masszív hasábjainak, kerek ablakainak és a boltíves kialakításoknak köszönhetően mégis a harmincas évek jellegzetes fővárosi templomait (lásd Városmajor, Pasarét) juttatja eszünkbe, igaz, tornyot (harang helyett lőrésekkel) csak jóval távolabb, az épülettől függetlenül tekinthetünk meg. De beugrik egy másik vasútállomás, a székesfehérvári (A banántól a cseresznyéig, Magyar Narancs, 2006. július 27.), ami nemcsak a külcsínt, de sorsát illetően is közeli rokonnak tekinthető: ott szintén a háborúban elpusztított helyébe, ugyanebben a modorban épült az új büszkeség 1952-ben, ráadásul ugyanúgy hatvan kilométerre van a fővárostól, és ugyanannyira fontos vasúti csomópont, mint Hatvan. Van azonban egy lényeges különbség: míg Fehérvárott a vasútállomás szinte a városban áll, pontosabban a hetvenes évekre már odáig terjeszkedett a város, itt csak a cukorgyár romjai ölelik az épületet, s ez a későbbiekben végzetes következményekkel járhat.
Ide ugyanis hiába érkezik naponta majdnem százhetven vonat Pestről, Szolnokról, Miskolcról, Egerből, Salgótarjánból, de még a messzi Krakkóból is, ha az utasok beérik a fedett peronnal, az impozáns állomásépületről pedig tudomást sem vesznek. Lehet azt mondani, hogy a II. világháború előtti hatvani vasútállomás barátságosabb volt, viszont ez a mostani, immár 55 éves sokkal, de sokkal hatalmasabb. A legalább tíz méter belmagasságú, márványpadlós várócsarnokot vaskerék formájú csilláraival bármelyik nagyváros elfogadná, ráadásul ez a vitatható birodalmi igényesség az épület egészére jellemző. Az emberábrázolás sem marad el: a három nagyméretű relief martinászt, parasztlánykát, illetve egy vegyes párost ábrázol: a férfi kezében villáskulcs, a nőében fáklya, lába alatt azonban a MÁV szárnyaskerék-szimbóluma hever, reméljük, nem azért, hogy összetapossa.
Örömünkre szolgál, hogy láthatóan jól karbantartott építménnyel van dolgunk, az átlagosnál nagyobb a tisztaság, az egységes stílusba pedig csupán egy zöld bódé rondít bele, igaz, épp a csarnok közepén. A várótermek rendezettek, falfirkák sincsenek, sőt csodák csodájára a vécé is vállalható. Jórészt megvannak a korabeli feliratok is: "cukorka, dohányáru", "ruhatár", "telefon", ilyesmik, ám csak egyetlen pontot találunk - a fodrászatot -, amit ma is eredeti rendeltetésének megfelelően használnak, igaz, csak hétfőtől péntekig, és akkor is csak bizonyos órákban. Utasellátásnak azonban híre nincs, legfeljebb hamva. Hiába írták ki a már említett zöld bódéra: "péksütemény, szendvics, trafikáru, hot dog", ha teljesen üres, és ugyanez a helyzet a kinti, hasonló rendeltetésű tákolmányokkal. Pedig valaha az állomásépület egyik oldalszárnyát a vendéglátásnak szentelték, legalábbis erre utal az úgy hagyott "Megnyílt a Fácán", illetve a nagyon is aktuális "Ez a helyiség kiadó" felirat. Odabent az óra még pontosan jár, a söntéspult is megvan, a székeket gondosan az asztalra borították.
Szentimentális filmekben szokás, hogy az idős főhős visszatér ifjúságának dicsőséges helyszínére, ami persze már csak kísértettanya. Leül a padra, elszunyókál, és akkor megelevenedik a múlt, benépesül a terem, zene árad szét, és olyan színessé válik minden, hogy alig győzzük kapkodni a fejünk. Nos, valami hasonlóval kellene a hatvani állomáson is megpróbálkozni, ám emlékek híján ez bajosan menne. Ugyanakkor itt van ez a minden képzeletet felülmúló óriás, ahol nemhogy szivárványos forgatagot, de valójában semmiféle mozgást nem tapasztalunk. Ha csak azt nem, hogy a pénztáros lapoz egyet a rejtvényújságban.
