Vasúti csomópont a semmi közepén. Állomás város nélkül, mintha a levegőben. Naponta ezrek robognak vagy szállnak (!) át itt, de magáról a helyről nincs tudásuk. Keszthelyiként el tudnám mesélni úgy az életemet, hogy minden történet Balatonszentgyörgyön kezdődik és/vagy végződik, hiszen itt kellett átszállnom szinte mindig, ha akárhova mentem - de az állomásépületen kívül semmit sem láttam belőle.
Pedig nagy múltú községről van szó, ezt, ha máshonnan nem is, a település kiváló honlapján (www.balatonszentgyorgy.hu) található alapos helytörténeti tanulmányból tudhatjuk (sajnos se szerző, se forrás nincs feltüntetve). Minden sora aranyat ér, legszívesebben végig idézném, de visszafogom magam. Azt viszont semmiképp nem hallgathatjuk el, hogy már a honfoglalás utáni időkben lakott volt az állomás melletti domb, legalábbis egy lakóház és egy szemétgödör volt itt - ezeket találták meg egy csatornázáskor '69-ben. Mai nevén 1722-ben vált községgé. "Addig Balatonberény pusztájaként szerepelt." "Az 1848-as szabadságharc a falut nem érintette", az 1855-ös kolerajárvány igen. "1956-ban létesült az ERDÉRT telep. Az 1956-os évben más említésre méltó esemény nem történt." "A teljes közművesítés 1999-re fejeződött be", azóta is "fejlődő település, közösségi szolgáltatásai révén a környező falvak mikroközpontja", 1685 lakossal, 647 lakóházzal. A község története természetesen egybefonódik a vasúttal. 1861-re elkészül az állomás, neve:
"Keszthely külső pályaudvar"
(Hát igen, mindig is éreztem, szívemmel tudtam - második otthonom ez...) 1886-87-ben kiépül a szárnyvonal, a századfordulóra Szentgyörgy már vasúti csomópont. A háború alatt páncélvonat vesztegel az állomáson, a faluban meg katonák. 116 német itt is marad: ennyien nyugszanak az állomás mögötti német temetőben. Akik viszont elmennek, visszavonulás közben felrobbantják a Zala-hidat és a síneket az állomáson.
Manapság már hajnali fél 4-től majdnem éjjel 11-ig dübörög a személyszállítás az újrarakott vágányokon. Az áthaladó járatok királynője kétségkívül a Venezia expressz. Este fél tízkor szállsz fel a Santa Lucián, ahol a jegypénztárban még érzed a pályaudvar előtt vánszorgó Canal Grande szagát. Álmodból a szlovén, majd a horvát kalauz ébreszt, de csak mikor a magyar kolléga kioktat, hogy nem feledékenységből nem vettél pótjegyet, hanem mert csaltál, csalsz és csalni fogsz - csak akkor érzed azt, hogy hazaértél. Európából. Reggel nyolckor érkezel Szentgyörgyre, lerángatod a bőröndöd, és fájdalommal konstatálod, hogy a resti még mindig zárva. Néhány éve történt, hogy a kiváló vendéglátóhely, az utazók oázisa bezárta kapuit, pedig a bent tévével, a sínekre néző "kerthelyiségben" pedig videós (!) zenegéppel felszerelt helyen az olcsó szesz mellett
hurkát, kolbászt és fagylaltot is mértek,
sőt, szolgáltatásai között a filmelőhívás és képkidolgozás is szerepelt. (Legalábbis ki volt írva.) És persze a játékgépek, azok a felejthetetlen játékgépek! Kiskamasz éveim legjobb haverjával fröccsöztem itt egyszer, én felszálltam a vonatra, ő maradt (nyerő szériája volt...) - ennek a barátságnak így lett vége. Mindenesetre mióta nincs játékgép és nincs resti sem, az ég szürkéje is szomorúbb az állomás felett, az átszálló utasok pedig zavartan és bágyadtan toporognak a peronon.
Persze aki kihasználja az időt, téblábolás helyett megtekintheti a falon elhelyezett emléktáblát (állíttatták a Déli Vasút megnyitásának 140. évfordulójára), a patinás épület öntöttvas oszlopait vagy a használaton kívüli víztornyot. Hozzáértőbbek elindulhatnak megkeresni az intenzív teherforgalom lebonyolításához elengedhetetlen vágányhídmérleget, homlokrakodót és a kissé lelakott közúti mérleget. Merészebbek az "Állomási betanított munkás takarítónők" (sic!) ajtaján is beleshetnek. Minden bizonnyal becsületesen végzik dolgukat, hiszen a peron takaros: napsütötte, virágokkal ékes és tiszta, akárcsak a vécé. Az utasok egészségügyi ellátásáról elsősegélynyújtó hely gondoskodik. Külföldi vendégeink útbaigazítására pedig az "Information" feliratú, a jegypénztárat jelölő tábla szolgál. A személyzet hangulata kitűnő, hiszen nem unatkoznak, de azért rá is érnek.
Álmaim állomását két oldalról kies erdősáv határolja. Ahogy elindul a vonat az ország belseje, a Nagy Városok és Fontos Dolgok felé, pár perc után az utazó bal kéz felől észreveheti az egyik ház homlokzatán a feliratot, amely a lelkéhez szól és a szívét melengeti: "Ne menj el".
