Állomásról állomásra XXVII. - Panoráma romkert - Nagymaros-Visegrád

  • - legát -
  • 2009.04.09 00:00

Tranzit

Megállóhely, de csak nevében. Hét végén ellepik a kirándulók. S látott már szebb napokat is.

A "nagymarosi vízlépcső" jobban ismert a 4500 lakosú városnál, de aki csak egyszer megfordult itt, sohasem felejti el. Lehet, hogy a Schwarzwald-klinika személyzete vagy Verne Gyula másképp gondolja, de szerintünk a Duna legszebb szakaszát Nagymarosról lehet megfigyelni: a folyó kanyarulata a túlparton magasodó visegrádi várral egyszerűen mesébe illő. Legszívesebben kötelezővé tennénk minden magyar állampolgárnak, hogy életében legalább egyszer eljöjjön ide.

Kétarcú állomás

Hajóval az igazi, de vonattal gyorsabb, papíron negyvenegy perc a Nyugatiból. Amikor az ország első, Pest és Vác közötti vasútvonalát 1850-ben meghosszabbították Szobig, Nagymaroson két állomást is kijelöltek, alig egy kilométerre egymástól. Az akkor 1500 lelkes faluban joggal érezték, hogy a 140 évvel korábban pestisjárvány miatt lenullázott település ismét kiváltságossá vált. (A még jelző nélküli Maros 1324-től ugyanazokat a privilégiumokat élvezte, mint Buda, és háromszázhetven évig Visegrád ikervárosaként tartották számon.)

Az egykori királyi székhely a vasúttal is összefügg, az egyik megálló kifejezetten a kompátkelés miatt létesült. Ezért Nagymaros-Visegrád a méreteit illetően cseppet sem megállóhelynek mondható műtárgyegyüttes, amely jelenleg már semmilyen formában nem idézi a százhatvan évvel ezelőtti nyitányt. Inkább a magyar idegenforgalom 1930-as évekre tehető eszmélésének jellegzetes darabját ismerjük fel benne, az akkoriban divatba hozott puritán, turistaimázshoz alkalmazkodó, mégis szellemes megoldásokat. A szögletes állomásépületen néhol kerek, másutt aránytalanul nagy, osztott ablakok vannak, a hosszú, két oldalon is beüvegezett, félig zárt peron, ha nem is tűnik végtelenül hosszúnak, egy fedettpályás atlétikai verseny rövidtávfutó számainak megrendezésére simán alkalmas lenne. De van ennél is érdekesebb: mivel a vasúti pálya támfalakkal kialakított emeletnyi magas töltésen halad, érkezésünk után lépcsőn kell lemenni a városba. Viszont ha már leértünk, rá sem ismerünk az iménti szerény látványosságra. Terméskőből rakott fal mered ránk, amit csak a peron üvegtáblái mentenek meg attól, hogy ne lássék ijesztő erődítménynek. Mindez kétségkívül varázslatos.

De legfeljebb az egykori építész ötletessége láttán lelkesedhetünk, vagy tán azért, mert a csupaüveg peron viszonylag épnek tűnik. Az állomás falát kegyetlenül összefirkálták, igaz, a nem működő falikút fölötti graffiti kifejezetten aprólékos munkának látszik. Nem értjük, mit keres egy rozsdás mázsa a váróterem bejáratánál, viszont az ereszcsatornát és a bádogtetőt látva megállapítjuk: rozsdás itt minden, ami fémből való.

De mindezt csupán azok élvezhetik, akik Budapest felé igyekeznek. A túlsó, ún. "érkezési oldalt" drótkerítés választja el, kivitelezése szerényebb, ami persze érthető: sokkal kevesebb utas indul Szob felé. Ellenben e "leszálló ágról" azt olvastuk valahol, hogy "a peronról gyönyörű rálátás van a Duna túlpartján magasodó Visegrádi várra". Valóban így van, de figyelmünket sajnos nem a már megidézett, fantasztikus panoráma köti le, hanem egy jórészt nyitott, boltíves, terméskő építmény. Valaha igen hangulatos lehetett, de amikor - feltehetően a hetvenes években - a boltívek egy részét befalazták, ajtót vágtak rá, és valószínűleg raktárként használták, nagyot rontottak az összképen. Reménytelenné viszont csak akkor vált, miután - feltehetően a kilencvenes években - a sorsára hagyták (nyilván nem volt mit tárolni benne). Azóta gazdája nincs, legfeljebb tulajdonosa. Baltával szétvert ajtajára valaki cédulát ragasztott: "Április 9-én véradás", nekünk már most vérzik a szívünk. Odabent törmelék, hegyekben álló szemét, tűzrakás nyomai. Viszont kevesebb a graffiti, úgy látszik, egy ilyen romhalmaz összefirkálása nem jelent kihívást.

Elgondolkodunk, mint már anynyiszor hasonló helyzetben: miért hagyták, hogy így legyen? És vajon mekkora értéke lehet azoknak az épületeknek, melyeket a MÁV az enyészetre bízott, de annak ellenére, hogy nem tud velük mit kezdeni, foggal-körömmel ragaszkodik hozzájuk? Hogy aztán bárki lopjon belőlük, szétverje, összefirkálja, felgyújtsa őket.

Fény az alagút végén

"Hét végén rengeteg kiránduló jön Nagymarosra, mi pedig csak szégyenkezünk az érkezési oldal miatt, hiszen ezt látják először, ha leszállnak a vonatról. A problémát évek óta, több alkalommal is jeleztük a MÁV-nak, de sokáig még választ sem kaptunk - mondja Petrovics László polgármester. - Tavaly decemberben viszont sikerült tárgyalnunk, bár bonyolítja a dolgot, hogy a vasútnál a legapróbb lépést sem lehet megtenni valamilyen szabályzat módosítása nélkül. Pedig az lenne a legjobb, ha a város tulajdona lenne legalább a terméskő épület, ugyanis a MÁV-val ellentétben mi pályázhatunk turisztikai célú fejlesztésre, és - legalábbis esetünkben - ez jelenthetné a megoldást."

A polgármester szerint néhány millió forintból már rendbe tudnák tenni az építményt. Nem akarnak semmit kezdeni vele, csupán azt szeretnék, hogy újra az lehessen, ami valaha: esőbeálló, váróterem, nyilvános vécé.

Azért egy büfé sem ártana. De inkább a túloldalon.

Neked ajánljuk