Az omlettől a pástétomig és tovább

- sisso -
1997. július 31.

Tranzit

Nem megerősített források szerint J. P. Sartre, mielőtt belekezdett volna filozófusi pályájába, szakácskönyvet akart írni. Az omlettnél nem jutott tovább, mert rájött, hogy minden egyes általa készített tojásrántottában ott az egzisztenciaűr. Így ahelyett, hogy megpróbálkozott volna a Camus által ajánlott paprikázással, vagy főzött volna egy csigapörköltet, további esélyeket adva magának az önkifejezésre, konyakba fojtotta gasztrokarrierjét és ránk szabadította a filozófiáját. Sokan innen datálják az egzisztencializmus kialakulását és a francia konyha új felfedezését.

Jardin de Paris

Bp. I., Fő u. 20.

Nyitva: mindennap 12-02

"És akkor a fiúk körbeadták a madártejet, amit franciául tojásfelhőcskéknek hívnak, aztán az egyik rászólt a másikra: ne stokkoljad a lét." Ez az új hullámos jelenet zajlott le a desszertnél éppen a crpe sucette (forró narancsos palacsinta) meg a csokoládéhab között, valaki megitta az égetnivalónak kihozott nyolcvanszázalékos narancslikőrt, a fotós nevetségesen rövidke objektívje pedig már-már belelógott Bock József ingerlő borába, amikor rájöttünk, hogy a zabálást igenis abba kell hagyni egyszer, mert különben kivetkőzünk minden egzisztenciánkból.

A helyet - ahol, el kellett ismernünk, tartalmas utat tettek meg a frankok az omlettől a cordon bleu-ig, és étkezésünk konzervativizmusának láncait leráztuk - már hat éve, félreértésekből kifolyólag, elkerültük, pedig ki ne vágyott volna magaskulturális francia intézeti program után egy kicsit kulinárisan is tovább franciázni, locsogni, fecsegni Chardonnay mellett. Csak hát kívülről annyira patinásnak tűnt, hogy gondoltuk, luxus volna százötven forintos film után olyan házban letuszkolni egy borjúmirigyet erdei gombamártással, amit már kétszáz éve is francia udvarnak hívtak. Azzal nyugtattuk magunkat, hogy a kövér májakat meg a zsíros csigákat csupán posztmodern manírból eszik a francia polgárok, mint ahogy mi realizmus-addikcióból a birkabelsőség-pörköltet.

Most kiderült, hogy a frankofóniának ez a kis budai szigete, amellett, hogy hangulatilag ügyesen ötvözi a Szajna-parti karikatúragalériáknak, az Ecseri piac tonettárus-sorának, egy párizsi motel éttermének, egy pinceborozónak, valamint egy kisvárosi szociokulturális animációs módszertani központnak a hangulatát - és ez mind semmi, mert hamarosan egy jazz-kerthelyiség is üzemel majd -, sőt kétségbeejtően ízletesre sikerül jó néhány fogás, még csak nem is az a hely, amire hónapokig kéne spórolni. Feltéve persze, ha nem három bélpoklost hív meg az ember vacsorázni, mert az adagok mérete követi a népi szokásokat, ami egy pocakos magyarnak csak epegörcs után nem probléma. A szezonkajákon kívül, mint például a ratatouille (lecsó franciásan), amit nehéz lenne zukkini nélkül elkészíteni, van jó pár állandó ételszenzáció a műsoron. A hagyma- és a kagylóleves, a vaddisznósült erdei gombával, a baszk csirke, a fokhagymás csiga, a békacomb, a roston sült lazac meg a vadkacsa erdei gyümölccsel függésbe hozott már néhány állandó vendéget, mondjuk azt a kétezer francia férfit, aki jelenleg Magyarországon él, és akikhez elég hímsoviniszta módon viszonyítják az itteniek a francia diaszpórát. Kipróbálásukra, mármint az ételekére, nagyobb társasággal biztos módszer a forgószínpados forma, azaz ki-ki belemászik a másik tányérjába, mert az csak egy tévhit, hogy ezt nem illik. Senki nem szól érte, sőt a pincér grátisz táncot lejt a tálcával az asztal körül, miközben hallani akarja a dicsérő megjegyzéseket.

A tulaj egyedül keveri a valaha nálunk is honos, titkos házi receptek alapján öt-hat órán át is készülő pástétomokat (ebből az intézet kávézójában is fellelhető néhány adag). Ha ezeket valaki meg meri kóstolni, rájön, hogy Sartre talán még ma is szakácskönyveiről lenne híres, ha ezzel kezdi, mert ennek semmi köze a lét hiábavalótlanságához, ez a tarka lét maga. Nekünk pedig a nagy átállásban és összevissza evésben enyhe gyomorrontás jutott, ami mégiscsak jobb, mint a fejtörés.

- sisso -