Három évvel ezelőtt kicsivel több mint kétmillió külföldi turista látogatott Bulgáriába, és több mint egymilliárd dollárt hagyott az országban. Akkor, tehát 2000-ben a legtöbben Németországból, a skandináv államokból, Belgiumból, Hollandiából, Angliából és Oroszországból tették tiszteletüket a balkáni országban. A helyzet azóta fokozódik. Sokkal többen sokkal többet költenek Szófiában, Várnában, Burgaszban, mint az ezredfordulón. Nekik tehát jó, nekünk nem eléggé.Legalábbis erre lehetett következtetni azokból a megdöbbent, lesújtó, aggódó pillantásokból, tekintetekből, amiket a haverommal együtt kaptunk, amikor a szokásos vasárnap esti baráti szeánszon bejelentettük: mi bizony csak bebukjuk azt a fejenként harmincezret két hét tengerpartra néző szozopoli apartmanért, ráadásul egy négyütemű Trabant 1.1-essel. A járgány később több jó szolgálatot tett nekünk. A rettegett szerb rendőröknek eszük ágában sem volt megállítani minket gyorshajtásért - mivel is hajtottunk volna gyors(an)? -, így hát a megvesztegetésként magunkkal vitt egy karton Borsodi Világost kénytelen-kelletlen magunk fogyasztottuk el a nyaralás első ötödében. De ez még odébb volt. Addig viszont kiderült, hogy felnőtt az új generáció Bulgáriában is. A kaotikus, látszólag minden rendszert nélkülöző szerb-bolgár határon, ahol mások érzékelhetően már órák óta vesztegeltek, mi valósággal diplomáciai védelmet élveztünk. A szolgálatban lévő tejfölösszájú határőrök ugyanis viccnek vélték az autót, előreengedték, de csak annak fejében, hogy előbb kinyittatták velünk a motorháztetőt: mégis mi is hajtja ezt a szappantartót, illetve bekéredzkedtek a volán mögé, a műszerfalat megtekintendő. Na, ekkor már tudtuk, hogy Bulgáriában valami megváltozott.
A körülmények ellenére, akármilyen hihetetlen, de 18 óra alatt mégiscsak megérkeztünk Újlipótvárosból Szozopolba, a Jani Popov utcai apartmanunkba. Kifogástalan tisztaság, csillogó fürdőszoba, ropogós ágynemű és működő WC fogadott. Itt jött be másodszor a minden relatív játék, mert míg én ezt természetesnek veszem, haverom szája tátva marad a fent említett huszonöt évvel ezelőttiekhez képest.
Másnap - szeptember végét írunk - enciánkék égre, sós levegőre és simogató napfényre ébredünk. Irány a pék. A kemence-meleg burekhez vagyunk annyira turisták, hogy kefirt, fetát és paradicsomot együnk, ha már mégiscsak itt nyaralunk, aztán irány a plázs. A szozopoli strand, noha a városka közepén van: ingyenes. Pusztán a szolgáltatásokért: surfing, yachting, gliding, water bicycle kell fizetni, potom összeget. Mindez természetesen még németül is feltüntetve, helyesírási hiba nélkül. Egyáltalán. A bolgár tengerparton mindenki beszél németül és angolul, legalábbis annyira, amennyire kölcsönösen mindenképpen kell: feltétlenül.
Szozopol, ami Burgasztól 35 kilométerre délre fekszik, görög hangulatú, ötezres lélekszámú kis település. Legnagyobb riválisa az ugyancsak Burgaszhoz közeli, attól északra fekvő, festői Neszebár. Míg azonban az mesésen hangzó város és igazi kirakat, addig Szozopolban inkább a bolgárok nyaralnak. Érdekes, hogy valamilyen rejtélyes oknál fogva a britek imádják még ezt a helyet... Minden második-harmadik szó angol az utcákon, a strandon, akarom mondani a beachen. A német és osztrák tőke láthatóan jelen volt a tengerpart renoválásánál. Míg az apartmanok és a kétcsillagos szállók helyi tulajdonúak, a három-négy csillagos, ugyancsak hihetetlen kevésbe kerülő hotelek nyugati kézben vannak és nemcsak karbantartva. A tenger kristálytiszta, a sirályok szelídek, a tenyerünkből esznek, a topless oké, a partot minden este és reggel kitakarítják, a homokot mintásra gereblyézik, a szórakozóhelyek éjjel háromig-négyig nyitva, és mégis... Az egésznek semmi Siófok jellege nincs, inkább amolyan csendes-nyugodt fürdőváros, ahol azonban nemhogy meg- és eltűrik a fiatalokat a nyugdíjas utószezonban, hanem mintha kifejezetten örülnének egy kis pezsgésnek, amit a versenyzők az álmos ősz és a feltételezhetően halott tél előtt hoznak a városkába.
Az óváros Szozopol északi negyedében fekszik. Szűk, macskaköves utcák, jellegzetes, alul kő-fölül fa házakkal, galériákkal, kávéházakkal. Mint utólag kiderül: a görög jelleg nem véletlen. Jól utánaolvastunk és megtudtuk, hogy a térséget a hellének már hat évszázaddal i. e. gyarmatosították. Továbbá: az 1877-78-as orosz-török háború után Szozopol valósággal kiürült. A lakosok Oroszországba menekültek, tartva a török megtorlástól. Amikor aztán több évtizeddel később az emberek kezdtek visszaszivárogni a településre, a lakosság hozzávetőlegesen fele görög lett, s melléjük telepedtek le a bolgárok és a törökök.
Innen ötperces séta a kikötő, a halászfalu, ahol az egyik seafood étterem éri a másikat, mintha Máltán lennénk. Más kérdés, hogy a bolgár hadiflotta egyik bázisa a szemközti Szveti Kirik szigeten belecsúfít a látványba, de Istenem! Bárcsak a magyar turizmusnak lennének ilyen problémái...
Tinka, a szobalány minden reggel, tapintatosan, nem túl korán bekopog ugyan, hogy szükségünk van-e tiszta ágyneműre, törülközőre, a kétcsillagos apartman zuhanyzós fürdőszobájában ott a nyugati luxusszállókból ismert környezetvédő felhívás: a tartóra visszaakasztott törülköző annyit tesz: még használom, csak a földre ledobott jelzi, hogy mehet a mosodába. A sarki boltos már a harmadik nap szívélyesen üdvözöl, mintha egész életünkben oda jártunk volna sajtért, szőlőért és borért, ami drágább ugyan, mint az ásványvíz, de ettől egyáltalán nem drága az egészen kiváló száraz fehér vagy a vörös, még ha asztali is. Nem mondom, hogy minden egzotikumtól mentes a régió, de hát annak is van bája, hogy a tengerparti diszkókból még mindig az Abba bömböl, és hogy a pincér - amikor megtudja, hogy magyarok vagyunk - sóvárogva, már-már könnyekkel a szemében viszont Siófokot (?!) emlegeti.
Elmondásuk szerint a közelgő EU-csatlakozás mellett a bolgárok a jövő évi athéni olimpia hozadékára is bazíroznak, abban a reményben, hogy a tumultuózus tömegjelenetek után a megfáradt szurkolók tán náluk akarnák kipihenni a fáradalmakat.
Albert Györgyi
