Feltehetőleg Budapest leghülyébb elnevezésű közterületén, a Forgalmi utcában vagyunk. Nem mintha nem tudnánk, miért nevezték el így - az utca másik végében található az egykor "Budafok forgalmi telep" névre hallgató villamos- (korábban HÉV-) kocsiszín, hát ezért. (Jelenlegi gazdájánál, a BKV-nál, többszöri átkeresztelés után most éppenséggel "Budafok villamoskocsiszínnek" nevezik, bár "közigazgatásilag" nincs köze Budafokhoz, teljes terjedelmével Albertfalván terül el.)
Lehet persze az is, hogy az illetékes XI. kerületi névadók a Forgalmi utcát precedensnek szánták - az 1956-os budapesti utcajegyzék már így emlegeti, az 1952-es még nem -, de közben rájöttek, mégiscsak elég idétlen lenne, ha mondjuk a Központi Fizikai Kutatóintézethez vezető utat Fizikai utcának, a Fővárosi Művelődési Ház előtti placcot meg Művelődési térnek neveznék.
Az is elég idétlen, hogy a keresett vasútállomást Budafok-Albertfalvának mondják, mivel - mint már említettük -, Budafok jóval arrébb, ellenben Kelenvölgynek ugyanúgy a határán terül el, mint Albertfalvának. Mégis, ez mennyivel jobb, mint száz évvel ezelőtt! Akkor ugyanis csak simán Budafok-délivasút megállóhelyként szerepelt a menetrendben. De ennek is megvan a maga oka, sőt annak is, hogy miért szalad az állomás mögött két olyan vágány, amelynek nem csak látszólag nincs köze az állomáshoz. Magyarázattal a XIX. század derekának versenyszellemes kapitalizmusa szolgál, ám mielőtt rávilágítanánk az akkori helyzetre, nézzük meg, hogy voltaképpen hányadán állunk.
Hűlt hely
"Valaki tud valamit arról, meddig marad az állomásépület?" - kérdezte tavaly év végén egy internetes vasútbarátfórum levelezője. Miután átmegyünk a világítást, de a graffitiket is nélkülöző keskeny aluljárón, fölérve pedig patyolatos hómezőn találjuk magunkat, kézenfekvő a válasz: semeddig. A vágányokon, néhány kidőlt kőtömbön és egy élő varjún kívül minden szikrázóan fehér. Ám hogy mégse higgyük, ez valójában csak a nyílt pálya, és mint ilyen, életveszélyes, arról hóba taposott ösvény és egy lármafa gondoskodik, amire Budafok-Albertfalva feliratot is akasztottak. "Az nem lehet, hogy csak ennyi" - gondoljuk, és felfedező útra indulunk. Ilyenkor a gyakorlott hatásvadász - már csak a varjú miatt is - azt mondaná, hogy a halálmadár dalának ütemére lépdelve cserkészte be a tájat, de mivel olyan szépen süt a nap, és meg se kottyan az ötpercnyi séta, melynek végén kiderül, hogy az állomás épületét mégsem dózerolták el, inkább mellőznénk a drámai elemeket. A lényeg, hogy Budafok-Albertfalva nemcsak a menetrendben létezik, igaz, több száz méterre meg egy lépcsős aluljáróra a hasonló nevű buszvégállomástól.
Az egyszintes, tornácos épület valaha sárga lehetett, de a falfirkáktól alig látni az eredeti színezést. A közönséggel való törődést csupán egy mobilvécé jelzi, az apró betűs menetrendet alig látni, jegykiadás nincs, ahogy fűtés se a külső homlokzathoz képest meglepően rendezett váróteremben. Az egyik hirdetményen a rágcsálóirtás szabályairól olvashatunk, de az ismeretlen dekoratőr újságcikket is elhelyezett a bejárati ajtón, amely a budapesti elővárosi közlekedés jövőjéről szól, ami a látottak alapján ennél csak fényesebb lehet.
A kísértetházzal szemben kihalt az egykori teherforgalmat idéző rakodórámpa, és a már emlegetett BKV-kocsiszín hátsó udvara, közben négy vágány, amelyek közül a hónyomokból ítélve csak kettőt használnak. Érdekesség, hogy még megvan az összeköttetés a remíz és a vasút között, de a sínek állapotát látva bajosan tudjuk elképzelni, hogy hibás váltóállítás és/ vagy felelőtlen járművezetői magatartás miatt a 47-es villamos beszaladjon a pályára, és meg se álljon a közeli Kelenföldig.
Dél csillaga
Ám ennél sokkal érdekesebb, hogy nemcsak az összebarmolt felvételi épület előtt, de mögötte is futnak sínszálak, ráadásul ez hivatalosan nyílt pálya, vagyis az erre közlekedő vonatok még véletlenül sem állnak meg. Ám ennek is van magyarázata, épp a már említett "délivasút" és a kapitalista "hozzáállás". Budafok-Albertfalva elődjét még a Déli Vaspálya Társaság építette 1861-ben, a Buda-Nagykanizsa vonal részeként. Viszont huszonegy évvel később újabb vasútvonal (Budapest-Pécs) létesült, ám ennek gazdája az időközben alakult (1868) MÁV lett, és bár az lett volna a logikus, hogy a két társaság közösen használja a pályát és az állomást, a "déliek" olyan bérleti díjat kértek, hogy az állami vasútnak jobban megérte a kerülő kiépítése, és az állomás semmibevétele. Elmerenghetnénk, miért nem változott meg a helyzet azt követően, hogy a MÁV birtokába került az összes vonal - olyan nagy ügy lett volna az állomás mögé is építeni egy peront? -, ám mivel a környékén semmiféle életjelet nem tapasztalunk, beérjük annyival, hogy ez legyen a magyar vasúti közlekedés legnagyobb gondja.
Ám ekkor, mintha villám csapna belénk, recsegni kezd a hangosbeszélő - "Martonvásárig közlekedő személyvonat érkezik az egyes vágányra" -, majd kinyílik az egyik összefirkált, korhadt ajtó, s kilép makulátlan egyenruhában egy forgalmi szolgálattevő. Közben befut az emlegetett személyvonat is, ráadásul nem a szokásos, gördülő koszfészek, hanem egy piros, áramvonalas újdonság. Nincs le- vagy felszálló, egy percet sem vesz igénybe a szokásos koreográfia. A vonat, a vasutas is pillanatok alatt tűnik el, akár egy látomás.
