A repertoárban persze ez a szám is szerepelt, na meg a korona, az éjszaka vándorainak ars poeticája: "Mi muzsikus lelkek, mi bohém fiúk." Talán ezért, hogy Rec. olthatatlan ellenszenvvel viseltetik bármiféle presszó- meg kávéház-nosztalgia iránt, és úgy tartja, a kávéház mint életforma passzé, azt semmi fel nem támaszthatja, és így a vele kapcsolatos búvárlat legkivált a (tetsz)halottkémkedés terrénuma. Mindamellett dicséretes törekvés, hogy egyesek szinte életüket teszik fel néha még ma is arra, hogy épeszű módon szolgálják ki étellel-itallal az arra vágyót. És persze nem vitás, hogy a szakma öntudatát kellemesen táplálják az efféle kiállítások, melyhez még apró konferencia is csatlakozott, ahol előadott kedvencünk, a német-magyar Ady-rajongó, Wilhelm Droste is. A foyer-ban röplapok, az egyiken felirat: "A 100 legjobb kávéház." Ez némi megrökönyödést kelt. Hiszen hogyan is lehetne száz vagy akár tíz valóban remek, mondjuk, a bécsi mértéket megütő magyarországi helyet felsorolni, amikor 100-ból 99-ben jéghidegen tálalják a vörösbort?! Amikor százhúszból nyolcvanhét helyen nincs fogas, ergo télikabátjaink távozáskor ronggyá gyűrődve kerülnek vissza ránk, ráadásul koszosan, mivel aljuk folyvást a port nyalja lelógva a ruhatárként használt székekről. (Ja, igen, a régi helyeken többnyire volt ruhatár; Rec. különösen kedves emléke az egykori Opera Klub gardróbja, ahol egész éjszakákat aludt végig, miközben fent említett anyukája bent kártyázott a muzsikus lelkekkel. A hely ma a rettenetes Bel Canto nevet viseli, ennek megfelelő konyhával és vendéglátással.) A kávésszakma büszke öntudata ilyenkor tökéletesen megalapozatlan dölyfnek hat.
Maga a kiállítás természetesen kávéháznak van berendezve, műasztalnál ülő panoptikumvendéggel - úgy tűnik, ettől a közhelytől még az olyan szabad szellemek, mint Saly Noémi és Zeke Gyula, a kiállítás rendezői sem tudtak megszabadulni, bár lehet, nem az ő szellemi termékük ez a gyenge éca. Az egyetlen kis terem falán fényképek tematikus sorrendben; itt láthatók az egykori szocialista "Presszóvilág" fellegvárai, aztán a "Túlélők", a "Feltámadók", míg eljutunk a mai helyekig, a Szimpla- meg szódakertekig, a plázás kávézókig, falatozókig. A fotók többnyire nagyon jók, zömmel Frankl Aliona és Nagy Géza munkái, jó néhány darab a méltán legendás halottkém, Bodor Ferenc gyűjteményéből. A kávéházi asztalokat imitáló díszletben újságtartóban a régi lapok tördelését, papírját idéző újságutánzatok, bennük jó (Tamás Gáspár Miklós, Wittman Fiúk) és kevésbé jó (udvarias vendég nem említi név szerint őket) cikkek. Tamás Gáspár Miklós virtuóz tollal (és némi nosztalgiával) eleveníti fel írásában Petrit és az ő kávéházi, pontosabban preszszós lelkét. Maga a költő viszont minden nosztalgia nélkül emlékezett vissza egyik versében a Fiatal Művészek Klubja nevű rémcsehóra, melyben - a múltat be kell vallani! - Rec. is rohadt sokszor bizony kapuzárásig. "Ott ültek éjjel kettőig Dixi és Lukács Mari, / a művészetakarás ezen szerencsétlen kárvallottjai", így a kíméletlen lírikus. Semmi ok tehát a nosztalgiázásra, noha a kiállítás - bár csak finoman - mintha ezt erőltetné, így a rezümét Rec. a következő költői kérdésben vélte megfogalmazni: valóban azért kell szeretnünk a Bambi presszót, mert vécéje éppoly büdös, mint volt 1968. augusztus 21-én, és mert benne ma is éppen olyan szar kávét löknek elénk, mint Brutyó János regnálása idején?!
Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, Bp. V., Szent István tér 15. Megtekinthető május 10-ig
