Vajon mit tud egy ennyire körvonalazatlan karakterű kerület a múltjaként felmutatni? - állítja meg az embert az elsietett értetlenkedés a felirat láttán a jellegtelen, családi házas egyszerűségével illedelmes rokonszenvet ébresztő egykori bölcsődeépület előtt. Zöldterület-zabáló, csúfan pöffeszkedő új épületek egyfelől, a magát mégiscsak tartó erdő, a völgyek és ormok másfelől: jómód és kirándulás, mi más a XII. kerület, amely újabban Hegyvidéknek nevezi magát?
A látogatót az Amiről a Hegyvidék mesél... című állandó, de nem örökké tartó kiállítás (tavasszal egy másik váltja) belső termébe irányítják, ahol szerencsére nem kell rögtön belefulladnia mindenféle kő- és cserépdarab végtelen unalmába, az itt talált, szarvasagancsból készült 40 000 éves bányászszerszámok híre (kovakőért kaparták a dolomitot) viszont kellően felvillanyozó ahhoz, hogy végigolvassa a későbbi, újkőkori maradványokhoz írott magyarázó szöveget. Ez pedig lelkes egyetértését váltja ki, nemcsak a lokálpatriotizmussal oly közeli rokon kisstíl teljes hiánya és szokatlanul kulturált, fontoskodásmentes szakszerűsége miatt, hanem azzal is, hogy lelkendezés helyett rámutat: efféle leletegyüttesek tömegesen találhatók az országban - s ezzel az őstörténet kötelező gyakorlatán már túl is estünk.
A Város- (Doktor-, Nádor- stb.) kutat a Várral Mátyás király korától összekötő, ólom- és facsövekkel dolgozó, a római idők óta első budai vízműrendszer bemutatása viszont annyira váratlan, ugyanakkor meggyőző, hogy a látogató máris dühödt késztetést érez a tényleges helyszín megtekintésére. És valóban: felső kútház, alsó kútház, minden a helyén, sőt a közeli Béla király kútja is üzemel a kormányzati rezidencia-komplexum főbejárata előtt. Csak azok a szörnyű, új épületek ne rontanák ajzott kedvünket szoros tömegességükkel!
Orbánhegy, Mártonhegy, Svábhegy - sokára lett lakónegyed a magaslatokból, amelyeken a XVIII. század végétől kezdődött a szőlőtelepítés. És szűk száz évvel később, 1882-83-ban volt az utolsó "jó szüret" - olvassuk az egy tárlóval odébb látható, kaszapengéből, késből átformált, hegyükön rézgombos szőlőmetsző kések és más szőlőbeli készségek ürügyén. A német szőlősgazdák jó hírű budai borai a filoxéra pusztításával végleg eltűntek, de például a fogaskerekűtől távolodó Költő utcában vagy mellette a Tündér utcában van még egy-két régi ház, amiben egykori szőlőskerti kúriát gyaníthatunk. (Persze meg kell küzdenünk itt is egy-két pöffeszkedő építészeti szörnyszülött hátborzongató látványával.)
A bor eltűnt, az erdőmelléki borozgatás szokása viszont erőre kapott. Már a XVII. század végén voltak "átmeneti italmérések", "beszálló fogadók" errefelé, és a kínálat sebesen bővült, főleg, hogy Zugligetbe lóvasút, majd villamos járt, a Svábhegyre meg már 1874-től a fogaskerekű. Az utóbbi valóságos emléksarkot kapott a gyűjteményben, lemetszett eredeti ülésdarabbal, jegyekkel, de említés esik a közlekedés más módozatairól is, a Szerelem bolondjai nevű vendéglőbe furikáztató szamárfogatról, vagy egy "szánka-parthie"-ról Adlhoffernél, a Zöld Vadászban.
A szabadtéri mulatozás bő száz éve élte fénykorát. "Pünkösd hétfőjén aztán az egész népé volt a Svábhegy. E napon, mintha az egész város kimozdult volna a helyéből, úgy tódultak föl a hegyi utakon már hajnalhasadtakor a mulató csapatok: Dalárdák, céhek, egyesületek, iskolák zászlóikkal, énekelve, dobolva (...); termetes törzspolgár, nyakába akasztott kulaccsal, felesége karján az elemózsiás tarisznya, kis gyerekszekérbe felpakolva a két legifjabb csemete, azt a nagyobb fiú és leány elöl húzva, hátul tolva mozdítja előre. (...) Aztán a fölkelő hold látja ugyanazt a népfolyót visszahömpölyögni a hegytetőről. Zilált öltözetek, összegyűrt kalapok, fűzöld foltos fehér ruhák és anginét pantallók, nekipirult arcok, egymást támogató alakok, danoló csoportok, hahotázó, bőrükbe nem férő őstípusai a fővárosi parasztnak (...)." Jókai számol be így a valamikori vigasságról, maga is svábhegyi villalakos, tárgyi bizonyíték rá az előttünk fekvő német nyelvű kézírásos adásvételi szerződés. Csinos, részben oszlopos, klasszicista, részben svájci módi szerint gerendázott erdei lakok épültek már szép számmal, mégis ritkásan ekkorra - olyan csodás panorámával, hogy Buda visszafoglalását is egy itteni tornácról vezényelte távcsövei mögül Görgey, miközben a villa hátsó szobájában a pipázgató Klapka mégiscsak leparolázott a katonás fegyelmet dühödten és szüntelenül fitymáló Petőfivel. Most már nem vezényelné, mert kockaház épült az Óra-villa elé. (Nem is beszélve az újabb kori, iszonyatos... stb.) Híres-neves óraműve viszont, melynek ütését "az erdőkerülők kürtjének tutulása" (megint Jókai) adta tovább, itt van, a gyűjteményben, egy nálánál száz évvel ifjabb, pianínó méretű verkli szomszédságában.
A hegyi levegő a magaslatokra vonzotta a jómódú polgárságot, itt születtek "az 50-es években a magyar drámák és regények, politikai röpiratok és tudományos munkák. Itt tanakodtak komoly hazafiak a nemzet jövendője felől." (Jókai, természetesen.)
Aztán itt síeltek, ródliztak, túráztak, sőt autóversenyeztek a bricsesznadrágos sportemberek, az itteni szanatóriumokban használták nemes formájú, színes üvegből való, zsebben hordható, ónfedelű köpőcsészéiket a mellbetegek - s mindezt egy-egy, önmagában is érdekes tárgy jelzi tömören. Rejtélyes mérőműszerekkel bezárólag, melyeket a Magyar Optikai Művekben, a kerület egyetlen komolyabb iparvállalatánál gyártottak pár éve még. Mindenesetre az egykori zöldvendéglők tovább bírták.
- kovácsy -
Bp. XII., Beethoven u. 1/B. Nyitva: kedd-csütörtök-péntek, 10.00-18.00
