Kis földalatti

Az Akácfa utca voltaképpen tipikusnak mondható, lepusztult közterület a hétkerben, vagyis Csikágóban, a Rákóczi út és a Király utca között. Esténként autóriasztók sikolyától hangos, napközben kicsik és nagyok zarándokolnak az itt székházaló BKV (ez még fontos lesz!) pótdíjcsoportjához büntetést fizetni. Ennyivel el is intézhetnénk a dolgot, az utca színében és szagában is jellegzetesen pesti, természetesen a rosszabbik eresztésből, vagyis abból a fajtából, amit nagyon, de nagyon szeretnének egyszer majd rehabilitálni; az a terep, ahova lelkiismeret-furdalás nélkül viszi le a kutyáját szarni boldog-boldogtalan, mert úgyis mindegy.

Beszkárt étterem

Bp. VII., Akácfa u. 15.

Nyitva: 11-20-ig

Vasárnap zárva

Ennek ellenére érdemes végigsétálni az Akácfa utcán, mivel minden bizonnyal nincs még egy hely a fővárosban, sőt az egész országban, ahol az egy négyzetméterre eső vendéglátó-ipari egységek száma magasabb lenne. A körülmények, úgy látszik, nem számítanak. Ráadásul szinte minden típus fellelhető a hazai kínálatból: van itt talponálló (Akácfa büfé, Bimbam borozó) és kifőzde (Kis Csülök), legenda (Kispipa) és luxus (latin-amerikai étterem, Bajor Sarok), lacikonyha (Cédrus büfé), török köpködő, a nyolcvanas éveket valahogy túlélt álpizzeria (Piedone), pub (Old Man´s) és kávézó (Galéria) melegkonyhával, sőt még egy Burger King is. Nem csoda, hogy három hely már nem bírta a gyűrődést: a szintén előkelőben utazó Griff, a speed-csirkés Tyúk-Ász és az ismerkedési estekre szakosodott Canada Dry kirakatában ma már csupán cetli fehérlik mobiltelefonszámmal: bérleti jog eladó.

Gondolhatnánk, aki itt akar éttermet nyitni, az egyszerűen nem normális, ám néhány hete mégis egy újabb vendégcsalogatóval gazdagodott az utca, megnyílt a Beszkárt étterem, ami nevében békávés vonatkozásokat sejtet - a Beszkárt (Budapesti Székesfővárosi Közlekedési Részvénytársaság) a BKV jogelődje volt -, és nem alaptalanul, a hely ugyanis a tömegközlekedési cég székházának pincéjében található. Ilyen paraméterek mellett elsősorban üzemi konyha ugrik be, ami igaz is, ám a tulaj nem érte be ennyivel. A két teremből álló pincehelyiség egyik része valóban menza, ám a másik századfordulós nosztalgiára építő nyilvános hely. Csillogó sárgaréz és lakkozott fa mindenütt, a falakon a Felszab téri aluljáróból ismerős, megvilágított régi fotók: városképek a boldog békeidőkből, bajuszos férfiak tolakodnak a villamoson, és hasonló megbarnult dolgok. A belsőépítész azonban ennél is továbbment, a Beszkárt éttermet ugyanis egész egyszerűen egy hatalmas millenniumi földalatti vasútnak rendezte be, méghozzá a régi, fapados - néhány működő villamoson még ma is látható és használható ez a sötétbarna és drapp lécekből összeállított jellegzetes ülőhely - változatot rekonstruálva. A fal melletti asztalsor éppen olyan akar lenni, mint a sárga vakondnak is csúfolt jármű belseje, míg a középen álló bokszoknak nevük van: Bajza utca, Opera, Andrássy út. Az asztalok egy tipikusnak mondható csapszéket vesznek körül, ahol szintén a fás-rezes anyag-összeállítást erőltették. Mielőtt azonban azt várnánk, valaki megszólal, az ajtók záródnak, mi pedig elkezdenénk az időutazást, néhány oda nem illő dolog valamennyire kikezdi az illúziókat. Lehet, hogy túlzott elvárás, de nem éppen a dekoráció egységét erősíti, hogy a korabeli képek mellett egy jégkrémtáblázat is helyet kapott a falon, alatta pedig csiricsáré hűtőláda lapul, de a pult előtt meredező fehér műbőrrel bevont bárszékek is valahogy idegennek tűnnek.

Az ételválaszték pontosan azt nyújtja, ami egy mai kisvendéglőnél minimum, pikáns előételek (kagylókoktél), hardcore (orja) levesek, pacal, saláták, színes pulykaválaszték, disznó, marha és valami tipikus a nagyi konyhájából, itt éppen túrógombóc. Az enyhén krémes, rendkívül jóképű, mirelitre egyáltalán nem emlékeztető zöldborsóleves után a tejszínes pulykamellet és a rántott sajtot próbáljuk ki, két nem túl bonyolult, de könnyen elrontható dolgot. Itt sincs probléma, Krúdy Gyula biztos találna rajtuk fogást, de voltaképpen ehető, méretes adagokat kapunk, a madár kimondottan puha, a hozzávaló tejszínes öntet emlékezetes, a gombán nem érezni a Jangce jellegzetes aromáját. A szintén korrekt túrógombócnak már csak a felét tudjuk legyűrni, ezért háromfogásos menetet csak kalóriabajnokoknak ajánljunk. Az árak inkább alacsonyak, mint átlagosak, a kiszolgálásra sem lehet panasz. Igaz, rajtunk kívül nem akadt egyetlen vendég sem.

Ha nem bömböl a Danubius Rádió, és a szpíker nem arról beszél, hogyan választották szét a sziámi ikreket, akkor kimondottan elégedetten hagytuk volna el a terepet.

Metró együttes