Magyar Narancs: A telefonszámát egy kattintással megtaláltam a neten, és fel is vette, amikor hívtam.
| ||
Zacher Gábor: Mondjuk, betegellátás közben odaadom telefonomat a nővéreknek, hogy kezeljék, de mindig be van kapcsolva. Általában azt szoktam kérni, hogy hívjanak újra, és adok egy időpontot. Azt hiszem, ha például egy mérgezéses eset miatt megkeres valaki, aki a tévében látott, és röviden tudok neki adni egy praktikus tanácsot, már megérte, de toxikológiai ügyekben a mentősök vagy más osztályok is szoktak keresni. Persze előfordul, hogy hétvégén este a félrészeg gyerek beleszól, hogy „helló, Gabi bácsi”. De ennyi belefér. Nem megy a munka rovására.
MN: Az sem zavarja, hogy internetes mémmé változott?
ZG: Dehogy zavar, inkább szórakoztat.
MN: Nem szomorítja el? Például egy újévi fotó önről azzal a kísérőszöveggel, hogy a „jobbaknak inkább elmondom személyesen”.
ZG: Szerintem ez egy tragikus helyzet kevésbé tragikus felfogása. Ha alkoholról, drogokról beszélek a nyilvánosság előtt, én sem ijesztgetek, elrémítek, inkább úgy próbálom megfogalmazni, hogy nyomot hagyjon, emlékezetes maradjon. Összevont szemöldökkel, felemelt mutatóujjal nem lehet jól kommunikálni.
MN: Mit szólnak ehhez a kollégák? A jó kommunikációjának köszönhetően a bulvársajtó még arról is beszámolt, hogy válik.
ZG: Nem támadnak. Megszokták, hogy hosszú ideje vagyok médiaszereplő. Az egész azzal kezdődött, hogy amikor a Péterfy – akkor még Erzsébet kórház – toxikológiai osztályára kerültem, az egy borzasztóan stigmatizált helynek számított. „Öngyilkoskórháznak” nevezték, és a zárt kapuival tényleg olyan volt, mint egy óangol tébolyda. Én kinyitottam az ajtókat, nem csak a betegek előtt, a sajtó felé is. Emlékszem, kisgyerekként nagy élvezettel néztem Czeizel Endre genetikáról szóló sorozatát a tévében, aki olyan dolgokról mesélt közérthetően, amikről az átlagembernek gőze sincs. Azt gondoltam, hogy a mi szakmánknak is nyitnia kell a közvélemény felé: érthető szavakkal, egyszerű példákkal. A sajtóval tehát kialakult egy jó kapcsolat, ami azóta is tart, és egyáltalán nem érzem terhesnek. Ami pedig a bulvárt illeti: közismert figuraként természetes az is, hogy nem csak szakmai kérdések kapcsán szerepelek a lapokban.
MN: Főállásáról viszont alig esik a szó. Két éve vezeti a Honvédkórház sürgősségi osztályát. Amikor átvette, azt mondta: „Biztos vagyok benne, hogy ha fűrésszel kivágnák ezt a sürgősségi osztályt, és letennék New Yorkban, Los Angelesben vagy Londonban, senkinek nem tűnne fel, hogy ez nem a helyi kórház osztálya.” Fenntartja ezt ma is?
ZG: Ma is ez a véleményem. Ahogy itt végigjöttek, láthatták, hogy ez nem egy átlagos magyar kórház, de az itteni sürgősségi egyúttal az egyik legnagyobb forgalmú osztály Magyarországon, naponta 100-150 beteget látunk el, évente 70-80 ezret.
MN: A kórháznak a Honvédelmi Minisztérium a gazdája. Ennek köszönhető a kivételes helyzet?
ZG: Nem hinném. Ezt is ugyanúgy a egészségpénztár finanszírozza, bár az igaz, hogy – ellentétben a Péterfyvel – itt még sohasem futottam bele abba, hogy nincs gyógyszer, nincs kötszer, nincs műszer. Szóval, bármilyen különös, de ami itt van, az egy működőképes rendszer, ráadásul egy full szakmás kórház. Fölénk van dobva az idegsebészettől kezdve a kardiológián át a 130 ágyas baleseti sebészetig gyakorlatilag minden, és ugyanez áll a diagnosztikával kapcsolatban is: olyan műszerezettség van, hogy minden vizsgálatot azonnal el tudunk végezni. Más kérdés, hogy a napi 150 páciens negyven százalékának egyáltalán nem lenne szüksége sürgősségi ellátásra. Gyakran előfordul, hogy a háziorvos küld betegeket kivizsgálásra, vagy hogy egyszerűen bejönnek az utcáról azzal, hogy nem tudnak elmenni a háziorvos rendelésére.
MN: Kik jöhetnének?
ZG: Hozzánk tartozik hét budapesti kerület, egy csomó agglomerációs település, de vannak speciális feladataink is, a politraumatizált betegeket is ide hozzák körülbelül 100 kilométeres körzetből. Ha például a 21-es főúton találnak egy életveszélyes sérültet az út mellett, akkor a helikopter nem Salgótarjánba viszi, hanem ide hozza. Nem véletlenül. Ahogy mondtam, itt szinte az összes kórházi osztály ún. hármas progresszivitású, tehát speciális feladatok ellátására is alkalmas.
MN: És ha valaki két sarokkal ide, részegen elájul?
ZG: Őt is ide hozzák. Mivel a detoxikáló állomásokat megszüntették, mi is végzünk detoxikálást. Naponta 3-7 részeg kerül az osztályra, természetesen ellátjuk őket, vannak visszatérő pácienseink is.
MN: Amikor átvette az osztályt, azt is mondta, „egy célom azért van: szeretném áthozni a Péterfyből a toxikológiai centrumot”.
ZG: Ezt változatlanul fenntartom. Anno kaptam erre egy ígéretet. Jelenleg tervben van az új épületszárny felépítése, remélem, ott lesz a helye a toxikológiának. Más lapra tartozik, hogy a már említett okok miatt ide is hoznak mérgezett betegeket, és el is tudjuk őket látni. Ha behoznak egy fagyállóst, kábítószerest, már szólnak is a kollégák, hogy: Főnök, megjöttek a magánbetegei!
MN: Nem furcsa, hogy toxikológusként olyan osztályt vezet, ahol épp toxikológia nincs?
ZG: Tény, hogy a toxikológia is a sürgősségi betegellátás része, a mérgezett betegek 60 százaléka 24 órán belüli ellátást igényel. De az is igaz, hogy én világéletemben a sürgősségi ellátásért rajongtam: traumatológusként kezdtem, mentőztem huszonvalahány évig, szóval engem mindig ez éltetett és motivált. 17 évig dolgoztam a Péterfyben, azt hiszem, sokat tettem azért, hogy a toxikológia elnyerje a méltó helyét. Egy professzionális csapatot hagytam ott. Ahogy az ember a saját gyerekét is elengedi, ha felnő, valahogy így voltam én a Péterfyvel. A sürgősségi egy új kihívást jelentett, annak ellenére is szívesen vállaltam, hogy 53 évesen neveztek ki.
MN: Nem gondolja, hogy ez afféle kirakatintézménye a hazai egészségügynek?
ZG: Nézze, ha bemegyünk egy másik sürgősségi osztályra, általában mások a körülmények, bár e tekintetben talán nincs akkora lemaradás, mint általában. Egyre több korszerű vidéki osztályt nyitnak, ha elmegy Kaposvárra vagy Makóra, Hódmezővásárhelyre vagy Szegedre, láthatja, hogy azok is kiválóan felszerelt, korszerű létesítmények.
MN: És a személyzet?
ZG: Nálunk nincs hiány, több mint negyven orvos dolgozik az osztályon. Szerencsére a rezidensi program úgy működik, hogy a többségnek az első hat hónapból hármat sürgősségin kell eltöltenie, és úgy látom, hogy sokan vannak, akik megszeretik az itteni pörgést, és maradnak. A munkakörülmények is kiválóak, ráadásul kalandos munka. Persze van, amikor ez sem számít. A közelmúltban például hat nővérünk ment el, csak azért, mert 60 ezer forinttal több fizetést kínáltak nekik. Ilyenkor hiába mondom azt, hogy maradj itt, ez egy jó társaság.
MN: A többi korszerű sürgősségi osztályon is ilyen jó a helyzet?
ZG: Nem egészen. Ha megnyitnak vidéken egy sürgősségi osztályt, gyakran nincs, aki a vezesse, így előfordul, hogy a szó szoros értelmében vesznek maguknak orvost. Egy alvállalkozót. Ez úgy néz ki, hogy egy másik kórházban dolgozó orvos kijár különböző sürgősségi osztályokra. Megéri, ugyanis van olyan sürgősségi osztály, ahol 9000 forintos vállalkozói órabért fizetnek. Most gondoljon bele, mekkora bérfeszültséget okoz ez! Ha ugyanis ez a kolléga megcsinál 6 darab 24 órás ügyeletet, az több mint 1,2 millió forint, ami még úgy is elég jó pénz, hogy 200 kilométert kell utaznia oda-vissza. Közben meg ugyanezért a hivatalos munkahelyén a töredékét keresi, és méltán elégedetlenkedik. Itt is van olyan kolléga, aki egy hónapban két-három alkalommal elmegy haknizni Mosonmagyaróvárra, Karcagra vagy Tatabányára… Mit mondhatnék neki? És persze az is nagy kérdés, hogy ezt egy kórház meddig tudja finanszírozni. Szerencsére nálunk nincsenek ilyen problémák. Ám ha olyan ütemben nő a betegforgalom, ahogy az utóbbi években, vagyis 8-10 százalékkal, akkor lehet, hogy bővítésre szorul majd ez az osztály. Ma még elég a kilenc vizsgáló, de holnapután már nem biztos, hogy elég lesz.
MN: Miért emelkedik a beteglétszám?
ZG: Az itteni betegbeáramláson nagyon jól lehet mérni a magyar népesség egészségügyi helyzetét: idősödik a populáció, és egyre több a krónikus megbetegedés. Hatalmas gondot okoz a szociális indikáció hiánya. Nagyon sok olyan betegünk van, akit csak azért kell felvennünk, mert egyedül él idősen, és több krónikus betegsége van. Ő egy normál otthoni ápolással gondozható lenne, de erre nincsen lehetősége… Sokszor történik meg, hogy a hozzátartozó behozza ide az öreg nénit, aztán eltűnik, elérhetetlenné válik, de közben gondosan ügyel arra is, hogy a néninél ne legyen lakáskulcs! Ilyenkor mi történik? Átküldjük az idős beteget a belgyógyászati osztályra, mert ha kitesszük az utcára, lehet, hogy meghal. A belosztályok dugig vannak a 80 pluszos korosztállyal, pedig a jelentős részük nem oda való. Szerintem a magyar egészségügy egyik legnagyobb problémája az, hogy a kórházi kiáramlás nincsen biztosítva.
MN: Legutóbb a törökszentmiklósi drogtragédia kapcsán szerepelt a tévében, „iszonyú emberi felelőtlenségnek” nevezve az esetet. Ám az is világossá vált, hogy immár a legszegényebb, legkiszolgáltatottabb, legkevésbé felvilágosult réteg is kapcsolatba került a dílerekkel.
ZG: Így van, sőt egy 2014-es prevalenciavizsgálat azt mutatta, hogy az iskolázatlan alacsony jövedelemkategóriájúak körében a szerhasználat négy-ötszöröse az átlagnak. De nincs ebben semmi meglepő, 5-600 forintért lehet már biofüvet kapni. Magyarországon ma 4 millió körüli azoknak a száma, akik a potenciális szegénységi küszöb határán élnek. És mit lát egy fiatal ebben a közegben? Hogy apa piál, mint az állat, anya pedig napi öt órán keresztül benyugtatózva nézi a tévét, s azok a mondatok sem jutnak el hozzá, amiket például én mondok abból a világító dobozból. Szóval, ha ez a minta, akkor miért is várnánk azt, hogy bárki is azt mondja neki: kisfiam, te majd kiszakadsz innen! Ezek a srácok átzuhannak az összes szociális hálón, a „no future”-ben élnek, és már azt sem mondják, hogy nem akarok olyan lenni, mint a szüleim.
MN: Megoldás lehet a mostani drogpolitika, a fenyegetés?
ZG: Fenyegetéssel valóban nem lehet előrelépni. Ráadásul ma már a Magyar Posta a legnagyobb díler, hiszen könnyedén meg lehet rendelni az internetről mindenféle szart. És egyre több és több olyan szer van, ami nem egy, hanem kettő vagy három hatóanyagot tartalmaz, és a hatása teljesen kiszámíthatatlan. Szerintem ezt csak a másik oldalról lehetne megfogni. Úgy, hogy kialakuljon a gyereknek a felelősségérzete, hogy tudjon jó döntéseket hozni. Mert a leglelkiismeretesebb szülő sem lesz ott a fiával a buliban. Arra kellene megtanítani a gyerekeket még 16 éves koruk előtt, hogy ha megkínálják őket valamivel, akkor tisztában legyenek a következményekkel, és tudjanak dönteni akár a kortárs csoport nyomása ellenében is. Na, ez a legnehezebb az egészben.
MN: De úgy meg még nehezebb, hogy a magyar kormánynak nincsen drogstratégiája, a civil szervezeteket üldözik, és jelenleg Kocsis Máté a hazai drogstratégia arca.
ZG: Az első Fidesz-kormányzat idejében helyettes államtitkári szinten volt képviselve a kábítószerügy Topolánszky Ákos révén. Ma nem tudom önnek megmondani, hogy ki ennek az egésznek a felelőse. Az biztos, hogy másfajta stratégia kell, mégis úgy gondolom, hogy ez nem politikai kérdés elsősorban. A gyökerektől kellene kiindulni, már az óvodában el kellene kezdeni beszélni a témáról. Persze tudom, hogy voltak meg vannak is mindenféle programok, csakhogy ezeket komolyan is kellene venni, nem csak beszélni róla. Minden kormánynak megvolt a maga népegészségügyi stratégiája, ami papíron marha jól mutatott. És az eredmény? Egészségügyi és mentálhigiénés kultúránk továbbra is a béka segge alatt van, az adatok ezt bizonyítják. Amíg évente két tubus fogkrém és 0,1 fogkefe jut egy emberre, valószínűleg nem beszélhetünk sikeres népegészségügyi programról. Ezt kellene komolyan venni.
