Pedellus: Milyen célból tanítanak érvelés- és tágyalástechnikát a mûszaki egyetemistáknak?
Zentai István: A normatív finanszírozású kreditrendszerben az oktatási intézményeket önálló gazdasági egységekként kell felfogni, fontos tehát populáris kurzusokat hirdetni. Az érveléstechnika tárgyak rettenetesen népszerûek, félévente 5-6 ezer hallgató választja, ami sok kreditpontot jelent a tanszéknek. Másrészrõl a tanszék kutatási területei között fontos helyet foglal el az argumentáció logikai, pszichológiai és filozófiai megközelítéseinek kutatása. Kutatócsoportunk egy speciális argumentációs iskolát képvisel, amelyet Fehér Márta indított a 80-as évek végén. ' az, aki tulajdonképpen meghonosította Magyarországon az érveléstechnikát, egyáltalán a "critical thinking" felsõoktatási mûvelését. Ezek mellett a mérnökhallgatókra is ráfér olyan gondolkodásmódok megismerése, amelyek esetleg nagyon távol állnak tõlük.
P: Milyen hasznát látod ezeknek a kurzusoknak?
ZI: Nyilván az nem ront a jelenlegi argumentációs közkultúra állapotán, ha valaki az érvelés szakmai kérdésköreivel találkozik. Sok év naiv lelkesedése után azt tudom mondani, a maximum, amit egy ilyen kurzussal el lehet érni, hogy a hallgatóban megmozduljon valamiféle "ne hagyd magad" attitûd, és talán sikerül valamit ennek a szakmai hátterébõl is megmutatni.
P: Ha ilyen rosszak a tapasztalataid, hogyan ítéled meg a magyarországi "argumentációs közkultúrát"?
ZI: Én kétféle irányból közelíteném meg ezt a kérdést. Az egyik, az utcai vagy hétköznapi oldal, az elmúlt 15 évben nem sokban változott, amennyit mégis, az elsõsorban a média áldatlan viszonyaiból adódik. A másik oldal, tehát a média-, a menedzser- és marketingszakma, de leginkább a politika szereplõi megnyilvánulásaik minden szintjén súlyos szerepkonfliktusokkal küzdenek, aminek többféle jellegzetessége van. A legfontosabb, hogy az adott szervezet vagy személy nem azzal foglalkozik, amihez ért - ha egyáltalán ért valamihez -, hanem amit csinál, azt a szakmai vulgárismeretekre támaszkodva teszi. Tehát: a politikusaink nem politikát csinálnak, a marketingszakma a hatvanas évek amerikai marketingjét idézi, az újságírás lassan a honvédséget felváltó szociális foglalkoztatóvá válik. Az ún. élújságíróink, élpolitikusaink csapnivaló kommunikátorok, szakmailag felkészületlen amatõrök, akik ökölszabályokat használva, vulgármenedzser-kurzusokat végigjárva nyomják az éterbe kis tudásukat. A mediált közbeszéd mûvelõi furcsa kis "sztárvilágban" élnek, nagyon zárt homokozóban játszadoznak, ahol jól elvannak egymással, és ez a helyzet most stabilizálódni látszik.
Ez az argumentációsminta-spektrum hihetetlen sebességgel jelenik meg a mindennapokban. Az építõanyag-szállítóval folytatott áralku során ugyanazzal a buta, tankönyvszerû, kimért kommunikációs modorral találkozik az ember, mint élpártjaink vezetõ tisztségviselõinél. A felsõ kultúra elitje számos szakmai kihívással néz szembe, kommunikációs felkészült-sége nulla, látásmódja pedig buta, sztereotip képekkel van tele. A legnagyobb probléma mégis az, hogy a mintaadók - politikusok, újságírók, menedzserek - megfelelõ személyes etikai hozzá-állása hiányzik. Ismétlem, nem arról van szó, hogy rossz az etikai hozzáállásuk, amivel a hatékony közbeszédet mûvelik, hanem arról, hogy nincs is.
P: Van esély megteremteni valamilyen etikai hozzáállást?
ZI: Abban már rég nem hiszek, hogy lenne olyan intézményes lehetõség, amely a nyelvi, kommunikációs, argumentációs kultúránkon mint nagy, "össznemzeti" egészen változtatni tudna. Ha lenne, akkor is hatnának ellene különbözõ erõk. A racionális beszéd mûhelyeit mindig kiirtják, mivel sokak érdekeit fenyegetik. Ha objektív kritériumok vonatkoznának arra, hogy ki tölthet be politikai vagy közhivatali feladatokat, ki lehet újságíró, óvónõ, egyetemi oktató, akkor az nagyon sok csoportosulás érdekeit veszélyeztetné. Másfelõl úgy tûnik, hogy a széles értelemben vett társadalom nem mutat hajlandóságot az iránt, hogy õ maga létrehozza ezeket a fórumokat. Bizonyos társadalmakban léteznek ilyen fórumok, amelyek a társadalom széles rétegeinek az érdekeit fel tudják erõsíteni. A Super size me címû filmben explicite elõveszik a McDonald'st , a Fahrenheit 9/11-ben pedig Busht. Vajon elképzelhetõ ilyen alkotás Magyarországon, ahol a mediált köz-beszédben beteges, kimondott "névtilalom" van? Sem erõ, sem késztetés nincs arra, hogy ezek a fórumok létrejöjjenek. Nincsenek igazságok, elõírások, amelyek valamilyen irányba terelnék az etikai gondolkodást.
P: Mégis, idealista szemmel nézve merre lenne érdemes elindulni?
ZI: Szigorúan a magánálláspontom szerint az etikai hozzáálláson a nulla tolerancia elvének maximális átélésével és bevezetésével lehetne változtatni. Ennek ott kell kezdõdnie, hogy az átlagember vezesse be a nulla tolerancia elvét, soha ne hagyja magát senkivel szemben, semmiért. Elõször, lehet, csak a túlságosan laza postások, a polgárgyûlölõ hivatalnokok tûnnének el, de már ezzel is sokat nyernénk. A következõ lépcsõben talán már a korrupt rendõrök és a bennünket idiótának nézõ újságírók is sorra kerülhetnének. Reménytelennek látom, hogy valamilyen politikai közakarat változtatni tudna ezen, mert õsi ellenségében, a mindennapi kisemberben kellene valamilyen népi dacot felélesztenie.
P: Most zajlott le az amerikai elnökválasztás, itthon nem is olyan régen lépett hivatalába az új miniszterelnök. A televíziónézõ számára a legszembetûnõbb az ilyesmit körülvevõ hatalmas médiacirkusz.
ZI: Az európai és pláne a magyar ember számára az amerikai elnökválasztás tényleg médiacirkusznak tûnik. El sem tudjuk képzelni ennek a szakmai hátterét. Itthon azt igyekeznek másolni, amit otthon a televízióban látnak, nem azt, hogy kommunikációs segítõik legyenek, vagy a játékelmélet, az argumentációs stratégiák ismerõit vonják be a döntéshozatalba. Az amerikai választásokon a két jelölt közti vitáról a médiában bemutatott egyik legfontosabb kritikai mozzanat egy kicsi fénypont bevillanása volt Bush elõtt, ami miatt külsõ segítség igénybevételével vádolták meg. A közmédia etikai szerepvállalásába beletartozik, hogy ilyen szinten ellenõrzik a játékszabályok betartását. Hol vagyunk mi ettõl? Félrevezetõ azt sugallni, hogy van mit másolni. Az egész politikum mögött nincs meg az az intézményes szakértõi bázis, ami megvan az Amerikai Egyesült Államokban. Nálunk most merül fel a közbeszédben, mi lesz egy Gyurcsány-Orbán-vitán? Mindez azért, mert végre megjelenik valaki, aki tud kommunikálni. Pontosabban azt nem állíthatom, hogy tud, mert ahhoz sokkal több megnyilvánulását kellene ismernem, viszont látványosan hatékonyabban kommunikál, mint elõdei. Politikusaink, adott esetben Gyurcsány és Orbán szereplései mögött nem látszik kommunikációs szakértõi bázis. Kellõképpen reflexívvé és tudatossá kellene tenniük a kommunikációjukat, hogy a megnyilvánulásuk ne üvöltõen szerepszerû viselkedés legyen, hanem a hitelesség halványlila nyomai is felbukkanhassanak. Értelmetlen az a kérdés, hogy Gyurcsány vagy Orbán a jobb kommunikátor, mivel ahhoz, hogy ezt megválaszolhassuk, elõször kommunikátoroknak kellene lenniük.
P: Helyes, ha külföldi viselkedéselemeket veszünk át kritikátlanul?
ZI: Helyes, ha a viselkedésükben meghonosítanak világszínvonalú elemeket, mert akkor ilyen mintákat lát a televíziónézõ. Viszont amíg ezen viselkedéselemek mögött nem áll személyes és szakmai reflexió, addig egyszerûen képtelenség az illetõ identitásának, személyiségének elválaszthatatlan szerves részének tekinteni ezt a viselkedést: továbbra is csak szerepet fog játszani, csak ezt most Hollywoodban tanulta. Ezzel nem állítom, hogy Orbán Viktor személyiségétõl idegen az a kommunikációs stílus, ami mára végiggyûrûzött a Fidesz egészén, vagy Gyurcsánytól idegen, ami most egyetlen hullámban söpört el mindent, amirõl azt hittük, ez az MSZP. Kevés a politika fõszereplõinek zsigerbõl, ösztönbõl hatékonyan érvelnie, mert amíg a kommunikációjuk nem válik tudatossá, reflexívvé, addig semmiféle személyes etikai hozzáállás nem képzelhetõ el. Csak akkor alkotható meg az én személyes etikai hozzáállásom a saját kommunikációmhoz, ha minden pillanatban tudom, hogy amit kommunikálok, azzal mit cselekszem.
Valuska László
