Magyar Narancs: A hazai űrkutatás, ha jól tudom, a műholdak megfigyeléséből nőtt ki.
Almár Iván: Eleinte nem is kutatásnak indult: úgy kezdődött, hogy a szovjet tudományos akadémia írt egy levelet az MTA-nak még 1956 nyarán, amelyben jelezte, hogy a következő évben felbocsát egy mesterséges holdat, és szeretné, ha a magyar akadémia koordinálásával magyarországi csoportok is segítenék ennek a műholdnak a követését optikai eszközökkel. A műholdak rádióadóinak élettartama ugyanis véges volt, ám a holdak ez után még sokáig keringtek. Másrészt a műholddal együtt Föld-közeli pályára kerültek a hordozórakéta utolsó fokozatai is, amelyek fényesebbek voltak, mint maga a szputnyik – ezek követése is a feladatunk volt. Jómagam már 1955-től tartottam előadásokat, írtam cikkeket a közelgő űrkorszakról, mesterséges holdakról, így hamar megtalált a feladat. Akkoriban az MTA Csillagvizsgáló Intézetében dolgoztam, és Detre László igazgató engem bízott meg az optikai műholdkövető hálózat megszervezésével. Ettől kezdve mi az első, majd a második, a Lajka kutyát is az űrbe juttató szputnyikot is követtük. Közben létrejött a bajai állomás, majd a szombathelyi és a miskolci, mi pedig szolgálatszerűen küldtük a megfigyeléseink eredményeit Moszkvába.
MN: Mikor kezdődött a saját, autonóm űrkutatói tevékenységük?
AI: Egy idő után egy ilyen szolgálat nem tűnt túl csábító feladatnak egyetemi végzettséggel bíró kutatók számára, inkább adatgyűjtésnek nevezném. Addig nagyon keveset tudtunk azokról a hatásokról, amelyek mozgás közben a műholdakat érik – hogyan fékezi azokat a légkör, a gravitációs hatások, és a többi –, ezeknek a tisztázására kellettek a mérési, megfigyelési adatok a szovjeteknek. Lényegében 1960-tól kezdve mi magunk kezdtük feldolgozni a megfigyeléseinket és egyben másokét is. Két területet vizsgáltunk: a felsőlégkör sűrűségváltozását, a Nap–Föld hatásokat, illetve geodéziai célból is végeztünk kutatásokat. Gyakorlatilag a hatvanas évek elejétől folyamatosan űrkutatással foglalkoztam, ami azért is egyedülálló volt, mivel akkoriban egy tucatnyi ilyen ember sem akadt Magyarországon. Ma már a feleségemmel, Illés Erzsébettel együtt szinte egyedül képviseljük ezt a generációt.
MN: A hetvenes években Váctól nem messze, Pencen létrejött az első hazai űrkutatási műhely, a Kozmikus Geodéziai Obszervatórium. Mi volt ennek a jelentősége?
AI: Ez volt a másik olyan tevékenység, amelyben kulcsszerepet játszhattam – engem kértek fel az obszervatórium létrehozására, beindítására és vezetésére is, még 1972-ben. Most lesz kereken 50 éve, hogy átkerültem a Csillagvizsgáló Intézetből a Földmérési Intézetbe. A magyar geodétákkal akkor már hosszú ideje együttműködtünk – a műholdas megfigyelések geodéziai célú felhasználásában. Ehhez fotografikus megfigyelések kellettek, és akkor Magyarországon már működött Baján egy megfelelő távcső, amely követte és fényképezte a műholdakat. Megszereztük a megfelelő távcsöveket, összeállítottam egy kicsi, de elszánt, fiatalokból álló csapatot, akik ott dolgoztak Pencen, elvégezték a méréseket, megfigyeléseket, azok feldolgozását – egy olyan kutatóhely jött létre, amely a Földmérési Intézet egyik főosztályaként működött, és bár más néven, de működik ma is.
MN: Fontos volt a magyar kutatók hozzájárulása az űridőjárás vizsgálatához. A naptevékenység néha drámai módon befolyásolhatja akár a földi kommunikációt, áramellátást is.
AI: E téren a kezdeti lépéseket Ferencz Csaba és kutatócsoportja tették meg. Manapság az egész világon fokozott figyelemmel követik a napkitöréseket: vajon eltalálják-e a Napból érkező protonáramok a Földet, mert az bizony sok mindent kellemetlenül érinthet, az elektromos hálózatoktól kezdve a műholdak működéséig. Ott még nem tartunk, hogy meg tudnánk jósolni, mikor lesz olyan napkitörés, amely veszélyeztet minket, ám ha bekövetkezik egy napkitörés, akkor ki tudjuk számolni, hogyan érinti ez a bolygónkat.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
