A nagyság átka. Tényleg egyre magasabbak leszünk?

Tudomány

Régi meglátás, hogy az emberek átlagos méretei a jóléttel arányosan nőnek. És aki nagyobb, az többet is eszik.

Az emberiség szüntelen számbeli gyarapodása már eddig is rengeteg problémát okozott, most nyakunkon egy újabb. Azt ugyan régóta tudjuk, hogy több éhes száj betöméséhez több élelemre (ennek leöblítésére pedig több italra) lesz szükségünk, de most már úgy tűnik, hogy ez a növekmény nem is egyszerűen a lélekszám gyarapodásával arányos. A múlt hónapban például három tudós (a trondheimi tudományos és technológiai egyetemen kutató Felipe Vásquez, Gibran Vita és Daniel B. Müller) publikált egy tanulmányt a Sustainability című folyóiratban, melyben megállapították, hogy a vizsgált csaknem négy évtizedes periódusban (1975 és 2014 között) az ételekben testet öltő energiaigény növekedéséhez (ami magában is impozáns 129 százalékot tesz ki) „csupán” 116 százalékkal járult hozzá a népességszám gyarapodása. Ezzel szemben további 15 százalékkal növelte az ételbevitelt, hogy a négy évtized alatt mind nagyobbá és súlyosabbá vált embertársaink fajlagos táplálékszükséglete is nagyobb lett. Ez együtt még több is lenne, mint 129 százalék, a 2 százalékpontnyi különbség a Föld népességének elöregedéséből fakad: az idősebbek ugyanis némileg már kevesebbet esznek, mint fiatalabb korukban.

 

Nem is olyan apró magyarok

A kutatók 186 ország adatai alapján megbecsülték, hogy a Föld lakói mennyivel lettek átlagosan magasabbak és/vagy súlyosabbak. Ezek szerint 2014-ben az átlagos felnőtt 14 százalékkal volt súlyosabb és 1,3 százalékkal magasabb, 6,2 százalékkal volt idősebb, energiaszükséglete pedig 6,1 százalékkal volt több, mint 1975-ben. Arra gyorsan rájöttek vizsgálódásaik során, hogy a testtömeg, a testmagasság és a tápanyagban kifejezett energiaszükséglet korántsem egyenletesen gyarapodott Földünk egyes régiói­ban és a különböző népességcsoportok körében. A legnagyobb és a legkisebb méretű bővülés is Ázsián, illetve Afrikán belül található. Kutatási eredményeikben természetesen akad a jövőre vonatkozó becslés is: a 2050-re akár 9 milliárdra növekvő emberiség ellátásához az eddig becsültnél is nagyobb mennyiségű élelemre van szükség.

false

Régóta folyik a diskurzus arról, hogy mennyire törvényszerű a civilizáció előrehaladtával a fizikailag mérhető testadatok gyarapodása, s a tapasztalható tendenciákat milyen mechanizmus hajtja. Természetesen nem az adott generáción belül tapasztalható változások az érdekesek (a növekvő jóléttel együtt járó testsúlygyarapodás szinte banális összefüggés), hanem az, hogy az egymást követő generációk során bekövetkező, statisztikailag jellemezhető változások, az átlagmagasság és az átlagos testsúly növekedése javuló életkörülmények között pontosan milyen faktoroknak tulajdonítható. A vitában természetesen gyorsan előkerülnek a jól ismert álláspontok: az egyik szerint csupán egy régóta zajló evolúciós változás kiteljesedéséről van szó, a másik szerint a már amúgy is bennünk lévő biológiai adottságok érvényesülnek, ha kedvező körülmények közé kerülünk – ám ez a helyzet magában foglalja azt a lehetőséget is, hogy kedvezőtlenre fordult viszonyok között (például humanitárius válságban, éhezés közepette) ezek a változások vissza is fordulhatnak. A folyamatok értelmezését megnehezíti, hogy nehéz egy jól definiált nulla kilométerkőt kijelölni, amihez képest értelmezzük a változást – legyen az bármilyen irányú is.

Annyi biztos, hogy már a régészeti adatok alapján is meglehetősen valószínűtlen azt hinni, hogy az utóbbi kétezer vagy akár ezer évben valamiféle egyenletes tendenciáról, például a testmagasságban mutatkozó növekedésről lenne szó. Például a honfoglalás kori sírok embertani anyagának elemzése nyomán többen is rámutattak, hogy nem igazán tartható az apró termetű (így természetesen lóra termett) magyarokról kialakult sztereotípia – valójában a testmagasság (férfiaknál átlagosan 169 centiméter) jóval kevésbé tért el a mai­tól, mint azt hinnénk (azért persze kisebb volt). Más kérdés, hogy a népesség fizikai adatait (testmagasságot, átlagos testsúlyt) nézve erős ingadozás mutatkozott az elmúlt évszázadokban – ezt a folyamatot azonban sokkal inkább meghatározták a sokszor egymással is összefonódó történeti és klimatikus változások. A kis jégkorszaknak hívott, élelmezési válságokkal teli, Európa egyes régióiban is változó hosszúságú és kiterjedésű, önmagában is több korszakra tagolható késő középkori, kora újkori (14–19. századi) periódus például biztosan nem kedvezett a testméretek gyarapodásának.

Bár az ipari forradalom 1850-re tett végpontja óta, azaz az utóbbi bő másfél évszázadban a magasan iparosodott régiók lakosságának testmagassága átlagosan 10 centiméterrel nőtt, ezt megelőzően, azaz a kőkortól kezdve a 19. századig nagymértékű, tartós irányú változásokkal nem kellett számolni. A történeti adatok amúgy is igen érdekes eredményekkel szolgálnak: például az Észak-Amerikába került európaiak alig néhány generáció alatt magasabbak lettek, mint Európában maradt rokonaik, és jó időn át ők voltak átlagosan a Föld legmagasabb lakói. Igaz, ebben az időben a prérin élő indiánok is a legmagasabbak közé tartoztak. Meglepő, de a gyors iparosodás és városiasodás sem kedvez automatikusan a testméretek, mindenekelőtt a magasság gyarapodásának: mind Hollandiában, mind Nagy-Britanniában kimutathatóan csökkent a testmagasság a sűrűbb népességnek és a nagy populációk relatíve romló életkörülményeinek, gazdasági státusának köszönhetően. Ámde ez nem vonatkozott a társadalmi elitre – jellemző, hogy a 19. század közepén a Sandhurst katonai akadémia hallgatói (ifjú, jó családból való tisztjelöltek) és a brit flotta matrózai között átlagosan 22 centiméter volt a különbség. Már ennek a korszaknak a változásai is sokat sejtetnek: a 19. század végén például Hollandia kifejezetten alacsony népességéről ismert ország volt (a férfiak átlagos magassága nem sokkal haladta meg a 166 centimétert), ehhez képest a 21. században a holland népesség a kifejezetten nagy átlagmagasságú populációk közé sorolható.

false

A változás értelmezéséhez azt is figyelembe kell vennünk, hogy a Föld különböző népességei alighanem más és más gyarapodási potenciállal bírnak – vannak átlagosan magasabb és alacsonyabb, többnyire filigránabb és átlagosan testesebb népességek. Némely esetekben ki is mutathatók az egyes populációkban az olyan genetikai markerek, amelyek nagyobb testmagasságot vagy éppen a jelentősebb testsúly meglétét magyarázhatják. Ennek kapcsán persze felmerül a növekedés határának kérdése: meddig nőhetnek egyes népességek képviselői, hol van a határ, azaz mi számít most vagy néhány éven belül átlagon felül magasnak mondjuk egy hagyományosan magas nyugat-balkáni népességnél, vagy az alacsonyabb délkelet-ázsiai populációban? De tovább is mehetünk: még Németországon belül is 10,8 centiméter az eltérés a legmagasabb és legalacsonyabb népességű tartományok között (pedig közöttük a civilizációs, anyagi javakban mutatkozó különbség sem olyan nagy; a genetikai eltérést sem szokták túlértékelni, bár ebben az esetben talán alulbecsülik a hatását).

Az utóbbi évtizedekben olyan vizsgálatokra is lehetőség nyílt, amelyek egy azonos vagy legalábbis hasonló biológiai-genetikai jellemzőkkel bíró népesség tagjait követték attól függően, hogy milyen körülmények közé kerültek. A guatemalai maja indiánok körében az 1970-es évektől kezdve például Barry Bogin antropológus végzett vizsgálatokat, amelyek onnantól lettek még érdekesebbek, hogy a nyolcvanas években tomboló, s az indián őslakosság egy részének lemészárlásához vezető guatemalai polgárháború elől az Egyesült Államokba menekült népességet is vizsgálták. Néhány generáció alatt alapvető különbségek alakultak ki: az USA-ban élő maja leszármazottak átlagosan már több mint 10 centiméterrel magasabbak, mint otthon maradt rokonaik, aminek magyarázata valószínűleg a jobb, tartalmasabb táplálkozás és egészségügyi ellátás lehet.

 

Összementek

Vannak adatok természetesen ellentétes irányú változásra is: a Szudánban (mostanában a viszonylag újonnan alakult Dél-Szudánban) élő silluk és dinka népesség hagyományosan a legmagasabbak közé tartozik – már az 1950-es években is 181-182 centiméter feletti magasságot mértek mindkét törzs felnőtt férfinépességénél. De például a kilencvenes évek szudáni belháborúja elől a szomszéd Etiópiába menekült dinkák és sillukok csupán 176, illetve 173 centiméteres átlagmagassággal bírnak – a kutatói elemzés szerint ahhoz, hogy kiteljesedhessen a bennük rejlő genetikai potenciál, kedvező környezeti feltételek közé kell kerülniük. Néha a szomszédok kismértékű, fizikai karakterben mutatkozó eltérései is visszavezethetők egyszerű szociokulturális okokra. Például a (Hollandia mellett) legmagasabb átlagmagassággal bíró humán populációk szinte kivétel nélkül a Nyugat-Balkánon találhatók Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Szerbia és Montenegró mai területén (apró adalék a jugoszláv kosárlabdasport hajdani sikereihez). Egyes genetikai adatok szerint az átlagnál magasabb termetért felelős egyik Y-kromoszómás haplocsoport nagyobb arányban található meg az amúgy etnikailag, vallásilag is heterogén hercegovinai, mint a hollandiai népességben. Az a tény, hogy egyelőre nem érik el a genetikai jellemzők által lehetővé tett, férfiak tekintetében 190 centiméteres átlagos testmagasságot, jórészt a hollandiainál lényegesen szegényesebb életkörülményekkel, rosszabb egészségügyi helyzettel magyarázható. Sokuknál ráadásul önként, vallási megfontolásokból vállalt táplálkozási korlátozások is működnek – a balkáni muszlimok sem esznek disznóhúst (bár ez elsősorban a nem muszlim szomszédokhoz mért alacsonyabb magasságot magyarázza). A kutatások, például az ikervizsgálatok szerint a testmagasságban mutatkozó különbségek 60-80 százalékban öröklődnek, a többiről igen gazdag és változatos környezeti, kulturális, életmódbeli, egészségügyi faktorok tehetnek, hol elősegítve, hol ellene dolgozva a génekben adott lehetőségeknek.

Neked ajánljuk