A püspök, aki „keresztes népháborút” hirdetett az oroszok ellen

Keresztes háborút hirdetett a betörő orosz csapatok ellen, püspökként szorgalmazta a katolikus egyház reformját, a cölibátus eltörlését. Az emigrációban megnősült, a kiegyezés után, családos emberként, mivel kiváló történész volt, mégis ismét püspök lehetett Horváth Mihály.

Horváth Mihály (1809–1878), a tizenhét gyermekes seborvos fia ötéves koráig élt Szentesen. A Horváth család egykori háza helyét emléktábla jelöli a Horváth Mihály utca sarkán. A város központi terén, a Kossuth téren, a Megyeháza épületével szemben szobrot állítottak neki, egy napon avatták a Kossuth-szoborral 1934-ben. Szintén a nevét viseli a város drámatagozatáról híres gimnáziuma az 1922/23-as tanév óta. Szobrát 1974-ben a gimnázium előkertjébe vitték át, de 2002-ben visszakerült eredeti helyére. A szobor mögött lévő múzeumban őriznek róla portréfestményt.

Ha valaki az életére kíváncsi, a múzeumban és a levéltárban is azt a rövid írást ajánlják, amelyet Labádi Lajos szentesi főlevéltáros adott közre. A gimnáziumban szintén ez alapján szoktak megemlékezni a névadóról. Eszerint Horváth Mihály teológusként és bölcsészként is kiváló tanuló volt, külön pápai engedéllyel 22 évesen már pappá szentelték, 32 évesen történészi munkái révén a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, 1848/49-ben csanádi püspök, a Szemere-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere, a szabadságharc után emigrációba kényszerült. A ki­egyezés után ismét egy sor tekintélyes testület tagja, elnöke, Szeged, majd Budapest belvárosi kerületének országgyűlési képviselője. Végül a csehországi Karlsbadban, ahová gyógykezelésre ment, szélhűdés következtében meghalt. E szöveg idézi a Szentesi Lapban megjelent halálhírt, amely a legnagyobb magyar történészként, a magyar nemzet legnagyobb fiainak egyikeként említi, aki a száműzetés 18 éve alatt is a történészi munkának élt.

Amíg létezett A és B tétel a szóbeli érettségin történelemből, a szentesi gimnáziumban lehetőség szerint az egyik B tétel témája Horváth Mihály volt.

Az, hogy ez nem valami unalmasan tiszteletre méltó életút, kiderül Nyáry Krisztián irodalomtörténésznek – a szentesi gimnázium egykori diákjának – 2014-es Igazi hősök című, 33 életrajzot tartalmazó könyvéből, illetve Zakar Péter történész tavaly megjelent A Csanádi egyházmegye az 1848/49-es forradalom és szabadságharc időszakában című munkájából.

Nem zabolátlan vágy

Horváth Mihály fiatal lelkészként is kritikus volt az egyházi hierarchiával szemben. Bántotta, hogy a magyar főpapok kiszolgálják a bécsi udvart, az alárendelt papságot elnyomják, nem jut elég pénz az iskolákat fenntartó egyházközségeknek. Azt vallotta, meg kell reformálni a katolikus egyházat, összhangban a világi törekvésekkel.

 

Furcsa szerzet volt (Kisfaludi Strobl Zsigmond műve)

Fotó: Kuklis István

Ebbéli szándékában nem maradt magára. A Csanádi Római Katolikus Püspökség, amelynek élére 1848-ban a király Horváthot kinevezte (de a pápai jóváhagyás nem érkezett meg), hat vármegyére és a határőrvidékre terjedt ki, közel félmillió katolikus hívőről gondoskodott, zömmel magyarokról, németekről, horvátokról, szlovákokról, de voltak bolgár, román, francia és cseh katolikusok is. Temesvár is idetartozott, és ezt a várost Pest mellett a liberális, radikális papság bázisaként tartották számon a reformkorban. A március 15-i események hatására az egyházmegye papjainak zöme a forradalom mellé állt. Ennek is köszönhető volt, hogy a Duna menti déli vidékeken a magyar kormány mellett maradt sok település. Jellemző az akkori közhangulatra, hogy a kisbecskereki Svertetzky János plébános például Szittyára magyarosította a nevét, tagja volt az egyházmegyei reformokat előkészítő bizottságnak, a bánság német falvaiban a magyar kormány mellett agitált, így politikai aktivitása miatt kétszer börtönbe csukták, majd a szabadságharc után harmadszor is.

Összejöveteleiken a papok kezdeményezték, hogy hadd válasszák ők a püspököket. Az országgyűlés mintájára legyenek évenkénti zsinatok, az oltári szolgálat kivételével magyaros ruhát hordhassanak a papok, akik bajuszt, szakállt növesztettek – és a cölibátus eltörlését is szorgalmazták. „Mindazok, kik a papi nőtlenséget eltörölni, s a papokat házasságra feljogosítani kívánják, nem zabolátlan vágyakat akarnak kielégíteni, hanem az erényt, az erkölcsösséget szándékoznak előmozdítani” – írta a csanádi papnevelde egyik tanára. Reformelképzelések más egyházmegyékben is szóba kerültek, a cölibátus pedig korábban már német földön is népszerű téma volt a változásokat sürgetők körében. „Viselkedésünket támogatta egy előkelő püspök, aki elfoglalta a kultuszminiszteri széket. Fokozatosan teljesen függetlenné óhajtotta tenni a félig-meddig már független egyházi ügyeket. Magukon a papokon keresztül akarta az egyházat megreformálni, olyan messzire menve, hogy a papok nősülését is engedélyezi. Igaza volt törekvéseiben, és az utóbbi reform már magától kezdett életbe lépni” – így ír Mednyánszky Cézár, Görgey tábori főpapja később a naplójában Horváth Mihályról.

Jó kérdés, hogy ha ezek a reformok megvalósulnak, az önállóvá vált magyar egyházat mennyire lehetett volna még római katolikus egyháznak nevezni. Ami a Mednyánszky által említett utóbbi reform életbelépését illeti, Zakar Péter a Narancs kérdésére azt mondja, nyilvánvalóan arról van szó, hogy a papok egy része valóban meg is nősült az idő tájt.

Az egyházon belüli forradalmi törekvések zöme együtt bukott a szabadságharccal. Horváth Mihály már püspökként is ex lex helyzetben volt: bár 1848 decemberétől az egyházmegyei javadalmakat megkapta, a pápai jóváhagyás híján nem volt teljes jogú püspök. Az egyházmegyének császárpárti és kormánypárti vezetése is volt. Amikor kiderült, hogy a temesvári várparancsnok nem ismeri el a magyar kormányt, az egyházmegye kanonoka egy piaci szekéren Makóra szökött, nehogy túszul ejtsék. A püspök politikai ügyekben döntött, így az ellenség által elüldözött papok és tanítók segélyezéséről is. Horváth 1849. augusztus 20-ára, Szent István napjára olyan gyűlést hívott volna össze, amelyen kétharmad részt a hívek, egyharmad részt a papság szavaz. Az egyházi javakat újra akarta osztani, azok jövedelméből finanszírozták volna a papi fizetéseket és az iskolák működését. Szavazásra bocsátotta volna a magyar nyelvű misézést és a cölibátus eltörlését. Ezt az összejövetelt már nem lehetett megtartani, közeledtek az oroszok. Horváth Mihály, Szemere Bertalan kormányának vallás- és közoktatásügyi minisztere „keresztes népháborút” hirdetett ellenük, és a szeged-szőregi sáncon vörös kereszttel a mellén buzdította az Arad felé vonuló honvédeket – aztán júliusban a kormány tagjaival együtt menekülnie kellett.

Kimászott az ablakon

Alföldi tanyákon, plébániákon bújt meg, aztán egy grófnő libériás inasaként, a kocsi bakján utazva hagyta el az országot.

A katolikus egyház kiközösítette, eltiltották papi hivatalától, a világi haditörvényszék pedig kötél általi halálra ítélte 1850. szeptember 25-én.

A vádpontok összeállításához csak a magyar kormány hivatalos lapját, a Közlönyt kellett átolvasni a bíróknak: Horváth Mihály a vezető politikusok közé tartozott, részt vett az Országgyűlés ülésein, elkísérte Kossuth Lajost a táborba, egyetértett a Függetlenségi Nyilatkozattal, fellépett az osztrákbarát püspökök ellen, és az oroszok elleni keresztes hadjáratot szervezve megparancsolta a papoknak, álljanak a népfelkelők élére. A halálos ítéletet jelképesen végrehajtották, hatálya érvényben maradt, így még 1855-ben egy poroszországi fürdőből is az ablakon kimászva távozott, mert a kapunál rendőrök várták, hogy átadják az osztrák hatóságoknak. Többfelé lakott, mindenhol próbáltak utánanyúlni, végül Genfben a szintén üldözött Batthyány Lajosné fogadta meg nevelőnek a gyerekei mellé. Így lett rendszeres jövedelme, és megint kutathatott, feldolgozva az európai levéltárak középkori magyar okleveleit. Ötvenöt évesen, 1862-re fejezte be A magyarok története című művét. Ugyanabban az évben feleségül vette a genfi polgármester lányát, Marie Michelle de Voignoux-t. Nagyon szeretett volna hazatérni, de nem ment könnyen.

Könyvét, a Magyarország függetlenségi harcának történetét genfi megjelenése után itthon azonnal betiltották. Más mű borítójába kötve mégis terjedt. Például ezt lehetett olvasni benne: „Az egyház a státushatalomnak nem csak alája vettetett (…), hanem annak valósággal hivatalos szolgájává, kényuralmának támaszává alacsonyíttatott. (…) A kinevezéseknél pedig csaknem kizárólag a politikai véleményszínezet és pártfogás volt az elhatározó inderő; miért aztán nem is lehetett csodálkozni, hogy az egyházmegyék ritkán nyertek igazán keresztény szellemű főpásztorokat. (…) A püspökségekre, ritka kivétellel, csak ruganyos jellemű, meggyőződéseiket önérdekeik miatt a hatalomnak mindenben föláldozni kész, vagy elvből a reakcióhoz szító egyéniségek juthattak fel.”

Egyházi körökben nem is akarták, hogy amnesztiát kapjon.

Scitovszky János esztergomi érsek azt mondta róla, „szakadárságba akarta vinni a magyar katolicizmust”,

és más főpap is szóvá tette, hogy Horváth demokratikus alkotmányt, vagy mit akart adni a katolikus egyháznak. Eötvös József azonban mellette szólt, Erzsébet királyné is a híve lett, a Magyar Tudományos Akadémia pedig úgy lobbizott érte, hogy hatkötetes művének akadémiai jutalmat ítélt. A kiegyezéskori politikai viszonyokról sokat elmond, hogy mihelyt Horváth hazatérhetett, a királyné fölkérte, legyen Rudolf trónörökös történelemtanára. Azt gondolhatta Erzsébet, hogy aki a könyvében Kossuth Lajos hibáit is szóba hozza, és a saját halálos ítéletéről ilyen szenvtelen hangon számol be, abban lehet bízni.

„Legérdekesebben egyházi rehabilitációja zajlott. Ferenc József tribunici címzetes püspökké nevezte ki, amire házassága miatt elvileg nem lett volna lehetőség. Horváth és protestáns neje azonban Genfben nem tartottak egyházi esküvőt, a katolikus egyház pedig ekkor még nem ismerte el a polgári házasságot, így a frigyet egyszerűen nem létezőnek tekintették” – írja Nyáry Krisztián. Horváth Mihály lapot alapított Szabad Egyház néven, az egyházi autonómia, az egyház és az állam szétválasztása mellett érvelt az ötgyermekes családfő. Legfiatalabb lánya 1875-ben született, amikor hivatalosan már ismét püspök volt. A tribunici püspök három évvel későbbi halálakor a gyászjelentést a nővére nevében adták ki, de a sírjánál ott volt a felesége és a gyerekek. Püspök temette, egyházi szertartás szerint.

Bocsánat, Artúr

Hogyan történhetett meg mindez? Zakar Péter lapunk kérdésére azt felelte, az a pontos kifejezés, hogy az egyház szemet hunyt a házasság fölött.

„Az, hogy az uralkodói család körében nevelői, bizalmi feladatot kapott, számított – mondja Zakar Péter –, a politikai érdek felülírta az egyházit. Kezdetben nagy volt az aggodalom, hogy Kossuth Lajosnak milyen befolyása van rá, de utóbb helyesen írta valaki, hogy Horváth Mihálynak, mint a szabadságharc kultuszminiszterének nagy szerepe volt abban, hogy lecsendesült a nyugtalanság. Politikailag belesimult a rendszerbe. Kezdetben a mérsékelt ellenzékkel, aztán a kormánypárttal szimpatizált. Horváth Mihályról nem készült igazán jó, modern életrajz. Ez elsősorban nem azért nagy adósság, mert politikus volt, liberális egyházi személyiség, és fontos szerepet is játszott, hanem mert a történészi munkájának tudományosan felbecsülhetetlen a jelentősége. Ő tényleg a modern magyar történetírás első képviselője, először írt például gazdaságtörténeti művet. Amikor el volt zárva a hivatalos forrásoktól, akkor is igyekezett mindenkitől, akit ért, begyűjteni az iratokat. Történészi jelentőségét, emberségét a legjobban az mutatja, hogy a szabadságharcról szóló könyvének első kiadásában megvádolta Görgeyt – politikai ellenfelek voltak – azzal, hogy a móri ütközetben, 1848. december 30-án cserbenhagyta Perczel Mórt, és ezért veszett el a csata. Később eljutottak hozzá olyan források, amelyekből azt szűrhette le, hogy ez nem így volt, ekkor megváltoztatta a véleményét. Elismerte, hogy tévedett, kijavította.”