Sokan mélyen hisznek abban, hogy a számoknak egyenként is különleges hatalmuk van a sorsunk és az életünk felett. A tudomány szerint mindez merő babona.

A számok a legtöbbünk számára többnyire csupán semleges mennyiségek, még gyakrabban csupán azok szépen kalligrafált jelölői – de elég akár egy lottósorsolást végignézni, hogy megértsük, milyen szörnyű nagy erejük lehet a hétköznapokban is. A szám fogalma és az ennek felfogását lehetővé tevő kognitív eszköztár az emberiség régi, talán nagyon ősi közös gyökerekig visszanyúló kincse, amihez láthatóan egymástól távoli kultúrákban, egymástól függetlenül kialakultak jelölő- és egyben számrendszerek is.

Mikor az első írástudók megpróbálták a számokat is felírni és egyben használatba venni, aligha úgy gondolkodtak róluk, mint napjaink matematikus kutatói, vagy akár a tudománnyal ismerkedő kisdiákjai. Ahogy a csillagok, a Nap, a Hold, a bolygók mozgása mögött is mélyebb jelentést kerestek, úgy a számok mögé is valamiféle kozmikus törvényszerűséget és harmóniát láttak.

A pogányok és a keresztények is hittek benne

A modern számmágia az ókori görög Püthagoraszt tartja az atyjának: ő és tanítványi köre hitt abban a legmélyebben, hogy a számok közötti viszony az egész világot képes magyarázni. Mint tudjuk, Püthagorasz a matematika történetének is jelentős alakja, elég csak a minden kisdiák által bemagolandó Püthagorasz-tételre, vagy éppen az ebből fakadó Püthagorasz-féle számhármasokra gondolni. De az i. e. 6. században (kb. i. e. 570-től 495-ig) élt görög bölcselő nemcsak a matematikában alkotott maradandót, hanem a csillagászatban és a zeneelméletben is – utóbbiban úttörőként tárta fel a hangok és a számok manapság már nyilvánvalónak tűnő kapcsolatát. Amiben persze, legalábbis mi most azt gondoljuk, semmilyen mágia sincs. Gondolatai mindenesetre tovább éltek – a szűken vett tudománytörténet szempontjából maradandóak és obskúrusak egyaránt. Mint azoké az ókori és késő hellenisztikus bölcselőké is, akik tőle függetlenül is felismerték a számok jelentőségét – mondjuk az irodalmi művek időmértékes ritmusában vagy tagolásában (ez sem éppen boszorkányság).

Az efféle tudás azután szétszálazhatatlanul fonódott össze a számok csodás vagy szörnyű erejéről szóló tanítással: igazi szinkretizmussal, a görög, egyiptomi, mezopotámiai és zsidó számmisztika szintézisével alakult ki az évezredekig gyakorolt numerológia. Ami érdekes módon a mágia szempontjából kevéssé toleránsnak tartott kereszténység dominanciájának idején is megmaradt: még a szerzetesek is egyszerre tanulmányozták a számok titkos jelentéséről szóló ezoterikus tanokat és a görög meg arab fóliánsokról kiolvasható aritmetikát (és ez Umberto Eco regényében, A rózsa nevében sem fikciós elem).

Kellett is, hiszen a Bibliát értelmező kommentárokban is szükség volt erre az eszköztárra: úgy tartották, hogy aki mélyebben meg akarta érteni a Szentírást, annak tisztában kellett lennie a matematikával és a számmágiával is. Mindehhez újabb fogódzót adott az is, amikor a görög és héber (esetleg latin és arámi) szövegek betűihez számértéket rendeltek, s ezáltal lehetővé vált a szövegek újraértelmezése – ezen alapult például a kabbalista gemátria sokak (így nem csak zsidó misztikusok) által átvett elmélete és gyakorlata.

Napjaink számmisztikus gondolkodása mögött ott az a közös gondolat, hogy a régi időkben, még mielőtt a tudományok, mindenekelőtt a „lelketlen” matematika igába nem fogta volna őket, a számoknak még volt valami mélyebb, transzcendentális, a köznapi halandó számára misztikus, ezoterikus jelentése, amelyet csupán a beavatottak tárhatnak fel az avatatlanok számára.

Egy tudós is lehet babonás

Matematikus, természettudós, közgazdász, szociológus, azaz a számokat naponta a tudomány elvárásai szerint forgató, használó ember többnyire csak kacag ezen a dolgon, már ha éppen nem idegesíti az áltudományok tobzódása. Persze akadnak kivételek, elvégre még egy matematikus, fizikus, sőt közgazdász is lehet babonás, ráadásul vannak a tudománynak is olyan önjelölt, felkent papjai, akik legalábbis a látszat szerint maguk is hisznek a számmágiában.

Valójában a tudománytörténészek azt tartják, hogy mágia és tudomány ma már oly élesnek tűnő elválasztása sem éppen a régmúltra nyúlik vissza: még a kora újkor, tudománytörténetileg alig túlbecsülhetően nagy jelentőségű óriásainak gondolkodásmódjában, sőt napi praxisában is keveredett az, amit a mai racionális tudomány az előképének tart és az abban az időben is oly eleven mágikus gondolkodás. Newton például sokszor annyit jegyzett fel az alkímiáról, mint saját úttörő fizikai gondolatairól – sőt, az előbbit értékesebbnek is tartotta. Ami napjaink numerológiájában, azaz az eleven, bár intellektuálisan nem túl magas színvonalú számmisztikában érdekes, az a sajátos kultúrtörténeti rétegződés, ahogy a püthagoreus, hellenisztikus, valódi és álkeleti, középkori, gnosztikus, rózsakeresztes, kabbalista, sőt immár az indiai és a kínai számmisztikus hagyományból lerakódva kialakulnak a számok hatalmában való modern hit, és az ezzel kapcsolatos kortárs hiedelmek.

A modern numerológia ennek megfelelően hatalmas erőt tulajdonít bizonyos számoknak: ezek lehetnek jótékonyak, de hozhatnak rontást is, gyógyíthatnak, de a pusztulásba is dönthetnek. Azt mondják, a csodákra érzéketlenek a tudósok, de azért bőven akadtak közöttük olyanok, akiket igenis lenyűgözött bizonyos számok jelentősége. Igaz, rajongásuk tárgya nem feltétlenül a 7, a 11, a 13, a 21 vagy a 23 közül került ki (nyomatékosan megkérünk mindenkit: nehogy készpénznek vegyék, hogy ezek lesznek az e heti lottó nyerőszámai). A brit Paul Dirac, a 20. század egyik legeredetibb elméleti fizikusa például bizonyos nagy, sőt hatalmas számok, egészen pontosan arányok létezését feltételezte, amelyek az univerzum egész működését magyaráznák.

Igaz, a világegyetem méretei és az annak anyagát összetartó erők közötti 10⁴⁰ nagyságrendű (amúgy a fizikus kollégák között vitatott értékű) arányszámok igen távol állnak a köznapi gondolkodásban kitüntetett jelentőségű „szerencsés” és „szerencsétlen” számoktól. Legalábbis dimenzióját, nagyságát tekintve sokkal hétköznapibb a 137, mely Wolfgang Pauli Nobel-díjas fizikus számára volt kulcsfontosságú, elvégre az univerzumunkra jellemző finomszerkezeti állandó (a töltéssel bíró részecskék közötti elektromágneses kölcsönhatást jellemző, dimenzió nélküli, úgynevezett Sommerfeld-konstans) értéke majdnem pontosan 1/137 (azért a nevezőben lévő szám a friss számítások szerint inkább 137,035999084). Rendben, mondhatjuk akár azt is, hogy Pauli volt a tudomány nagy misztikusa, aki Carl Gustav Jung pácienseként, majd tanítványaként hitt a szinkronicitásban, azaz a dolgok, események jelentéssel bíró egyidejűségében is.

Pókhálófinom szövedék

Napjainkban néha kontrollált klinikai vizsgálatokkal is próbálták cáfolni a numerológia állításait – tudjuk jól, hogy a modern tudomány rendre sarlóval, sőt motoros fűkaszával esik neki a mágikus gondolkodás pókhálófinom szövedékeinek. Egy még 1993-ban lefolytatott brit kutatás során 96 ember bevonásával folytatott kísérlet folyamán cáfolták meg, hogy a hetes számnak bármilyen köze volna a kísérleti alanyok által önmaguknak tulajdonított „pszichikus” képességekhez (távolbalátás, clairvoyance, tárgyak mozgatása és egyéb parapszichológiai nyalánkságok). Egy hat éve elvégzett izraeli kísérletben pedig egy profi numerológus és 200 kísérleti alany szerepelt: a numerológusnak számmisztikai módszerekkel kellett analizálnia és magyaráznia az alanyok figyelemzavaros, tanulási problémákhoz vezető rendellenességeit (diszlexia, ADHD, autizmus), de persze teljes kudarcot vallott.

Amikor manapság azt olvassuk, hogy a Magyar Nemzeti Bank parkolójából – nyilvánvaló vezetői utasításra – eltűnt a 8-as és a 13-as számú parkolóhely, akkor legalább annyira érdekes az MNB vezetőjének feltételezett, sokak által rebesgetett (s nem csak a nyugati, görög–római–zsidó hagyományra kiterjedő, de a keleti tradíciót is figyelembe vevő) numerológiai gondolkodása, mint az erre való „észszerű” reakció.

A számmisztikával kapcsolatban legfeljebb felületesen tájékozott laikusok azt még csak-csak megértik, miért tart valaki a 13-as számtól, elvégre ezt kiterjedten balszerencsésnek tartják még korunkban is. Ennek az eredetét végig lehet ugyan kísérni akár évezredeken át, de mint tudjuk, úgysem fogjuk megtalálni az analízis során a hiedelmek racionális magját.

De a nyolcas jelentősége már csak azok számára ismerős, akik ismerik a modern numerológiai „szakirodalmat”, amelyben a nyolcas esetenként a pusztulás száma. És ez nehezen visszavezethető holmi „keleti” eredetre, elvégre mind a kínai, mind a japán számmágiai tradícióban a 8 igenis szerencsés szám! Bizony, akadnak olyan összefüggések a világban, amelyek nem érthetők meg, ha nem tudunk bepillantani egyes fontos szereplők fejébe, de legalábbis könyvtáruk bizonyos darabjainak lapjaiba.