A tudománytörténet kevés népszerű vegyészt ismer. Csak a doktor az egyetlen, akiről minden tripező hallott, ha másért nem, azért, mert ott virít a képmása a Hofmann terméknevű LSD-bélyegen. Ismerik a sztorit a bizonytalanul hazabicikliző, beparázott kutatóról, aki saját magán tapasztalta meg a szer hatásait. Talán még azt is tudják, hogy doktor Hofmann még mindig él, néhány hete töltötte be századik életévét, s jó egészségnek is örvend - kérem, ebből még ne vonják le azt az elhamarkodott következtetést, hogy a szer konzervál.
Vegyészkéz
Pedig Hofmann doktor nem holmi rekreációs drogot akart előállítani - rendes gyógyszervegyész volt, aki a Sandoz gyár baseli laboratóriumában előbb a tengerihagyma-alkaloidok szerkezeti felépítésével foglalkozott, majd a rozs parazitájából, az anyarozsból (ez egészen pontosan az élősködő gomba évelő micéliuma) kivonható, gyógyászati célú vegyületek kötötték le a figyelmét. Az egyik ilyen vegyületből, a lizergsavból sikerült annak származékát, a D-lizergsav-dietilamidot (a német rövidítés alapján LSD-25-öt) előállítania még 1938-ban, ám annak droghatását csak öt évvel később, egy véletlen baleset során fedezte fel, amikor igen csekély mennyiségű anyag került a bőrére, ám már ez is elég volt ahhoz, hogy szinte pszichotikus állapotba kerüljön. Nem is csoda, elvégre, mint azt a későbbi kutatások kimutatták, az egy ember számára már hatásos LSD-dózis nagysága mikrogramm nagyságrendű, ami ugye a gramm milliomodrésze (összehasonlításként más szerekből a nagyságrend, ahogy azt a gyógyszeresdobozok oldalán is látjuk, milligramm, ami a grammnak csak ezredrésze). Ehhez mérten Hofmann a második, úgymond ellenőrzött önkísérlet során rettenetesen nagy mennyiséget (vagy 0,25 mg LSD-származékot) vett magához, ennek megfelelően egy horrortrip minden lényeges elemét megtapasztalhatta, a személyiség látszólagos felbomlásától, a végleges megbolondulástól való páni félelemig. Igaz, a kellemetlen, kívülről fizikai tünetekből alig érzékelhető állapot múltával jött az anyag jóval kellemesebb, érzékcsalódásokkal és szinesztéziával súlyosbított hallucinogén hatása, s Hofmann boldogan mozizott, míg csak le nem jött a szerről. A későbbi kutatások és kísérletek sok mindent tisztáztak az LSD-vel kapcsolatban, melyeket az illegális, laikus felhasználók is rendre megerősíthettek. Annyi biztos, hogy az LSD kiterjedt pszichikai, fizikai és spirituális élményeket okoz felhasználójának, s a szer hatása igen nagy mértékben függ a felhasználó és környezete állapotától (ahogy nevezni szokták: a set és setting kettősétől). Dr. Hofmann is megemlíti híres könyvében (magyarul: LSD - Bajkeverő csodagyerekem, 2003, EDGE 2000 kiadó), hogy a szer jórészt ráerősít a felhasználó adott mentális állapotára, így azután eufóriától a szuicid rohamokkal kísért depresszióig minden előfordulhat, mondjuk a dózistól sem függetlenül - látható tehát, hogy a szer minden, csak éppen nem ártalmatlan és veszélytelen. A környezet fontosságával már az elemi, laikus felhasználó is hamar tisztába jön, de azért nem árt a figyelmeztetés - ha már egyszer, ne adj' isten, kipróbálnák az LSD-t, lehetőség szerint kerüljék a pályaudvarokat, a hatos éjszakait, az örökrangadókat és a ferencvárosi kiskocsmákat, de még így sincs rá garancia, hogy egyszer csak nem kezdenek el kimászni az amúgy húszcentis pocsolyából az ominózus krokodilok.
Egy elefántnak is
A sajátos LSD-hatás felfedezésétől az 1967-es betiltásig minden fázist végigfutott a szer - ha lehet így fogalmazni, ez az anyag is egyfajta sajátos drogkarriert futott be. Először csak a kutatók próbálták fizikai és pszichikai hatásait felmérni, s ennek kapcsán kipróbálni, mekkora a halálos dózis. Hofmann maga megrettenve ír könyvében a barbár kísérletről, melynek során egy alkalommal, a majdnem harmadgrammnyi cucc beadása után röviddel kimúlt egy szerencsétlen elefánt - ami ahhoz a messzemenő következtetéshez vezetett, hogy ezt a szert speciel az egerek ezerszer jobban bírják, mint az elefántok. A legjobban azonban mi, emberek bírtuk; ennek megfelelően már az ötvenes években megkezdődött az LSD tudatos használata előbb csak szakmai, majd laikus, pl. művészkörökben - elméletileg ugye a spirituális élmények kedvéért, no és a kivételes, inspiratívan ható vizuális élmények megtapasztalásáért (amelyekre utólag is jól emlékszik a felhasználó), ténylegesen mindinkább rekreációs drogként -, ami végképp megdöbbentette a szülőapát. Az anyagnak idővel saját prófétái is támadtak (a legismertebb Timothy Leary), akik a spirituális tapasztalatok megszerzésének, egy az embernél erősebb szellemi valósággal való találkozásnak a nélkülözhetetlen kellékét, egy új dimenziónak a kulcsát találták meg az LSD-ben. A fiatalok tömegei pedig csak tömték magukba, ráadásul a mai használt mennyiségek (pl. egy LSD-bélyeg hatóanyag-tartalmának) többszörösét. Ebből magától értetődően következtek azon balesetek és tragédiák is, amelyek kiváló ürügyet szolgáltattak a kormányzatnak ahhoz, hogy teljes mértékben betiltsa a szert, s hogy ne engedélyezze az orvosi-pszichiátriai célú kutatásokat se. Egy biztos: fiatal felhasználók tömegei végeznek magukon illegális kísérleteket nap mint nap az eddig felfedezett egyik legerősebb pszichoaktív anyaggal, miközben még mindig nem vagyunk tisztában azzal, milyen pontos hatásmechanizmussal bír ez a szer, s hogy milyen szerepet tölthetne be esetleg súlyos személyiségzavarokkal küzdő páciensek gyógyításában vagy a súlyos, halálos betegek kínjainak enyhítésében (Hofmann pontosan erre ad példákat, melyek hitelessége ugye immáron ellenőrizhetetlen). Addig meg csak vitatkoznak egymás között a lélekgyógyászok, az egyik szerint csodaszer az LSD, a másik szerint meg veszélyes méreg, mely többet ront, mint javít - csak éppen a kisfogyasztó nem henyél, és nyomja a bélyeget rendületlenül, az utolsó flashbackig.
