Az utóbbi hetekben több olyan írás is napvilágot látott, mely az utóbbi évtizedek fajkihalási hullámát ecsetelte drámai tónusokkal, gyakorlatilag ugyanarra az egy BBC-cikkre és az abban citált jelentésre hivatkozva, amit a Princeton, a Berkeley és a Stanford Egyetem kutatói adtak ki. Ők pedig az utóbbi évszázadban kihalt fajokat gyűjtötték össze. Jelentésükben viszont kiemelték, hogy 1900 óta 400 gerinces tűnt el a Földről. Márpedig ekkora veszteség a tanulmány egyik szerzője szerint csupán 10 ezer évente volna „normális”, nem egy kihalási periódusban. Csakhogy a földtörténeti jelenkor, a holocén kapcsán már eddig is kihalási eseményről beszéltek, a megítélés csupán annyiban változhat, hogy jelenkorunk – hatodikként – bekerül-e a legnagyobbak közé, már ami a katasztrofális kihalások listáját illeti.
Ki hal, ki nem, ő dönti el
Elöljáróban nem árt tisztázni, mit tart a tudomány tömeges kihalásnak, illetve kihalási eseménynek. Nos, az kell hozzá, hogy széleskörűen és gyorsan redukálódjon a földi élet szintje, amit leginkább a makroszkopikus élet gazdagságának és elterjedtségének csökkenésén lehet lemérni. Matematikailag is meg lehet ragadni egy ilyen kihalási pontot: akkor következik be, ha a kihalás sebessége meghaladja az új fajok létrejöttének sebességét.
| ||
Itt van az első probléma. A földi életformák jó része és a biomassza vezető összetevője mikrobiális: bizony, még mindig a kis egysejtű mikroorganizmusuk uralják a földi ökoszisztémát. Mi azonban az ő elterjedésükkel és fajgazdagságukkal nem szoktunk törődni, legalábbis történeti értelemben, ráadásul a múltjuk a legmodernebb paleomikrobiológiai módszerekkel is nehezen mérhető fel. Tehát maradnak a könnyen megfigyelhető, biológiai szempontból összetettebb létformák: a nyilvántartott kihalási események valójában az ő számukat és állományukat roppantották meg drámai módon. Viszont kevésbé érinthették az élet teljességét és diverzitását, vagy ha mégis, arról most sem tudunk. Jellemző, hogy a mai diskurzusban is főleg gerinces, maximum ízelt lábú, puhatestű állatokról (olykor a növényekről) esik szó – ha egyszer őket érezzük magunkhoz közel állónak, ám legyen. Ettől még mindig kérdéses, hogy miért csak egyes fajcsoportokat vagy nagyobb rendszertani egységeket nevezünk drámai fontosságúnak.
Például a kréta kor és a harmadidőszak határán bekövetkezett tragikus tömeghalált máig is a dinoszauruszok kihalásaként emlegetik, pedig az a kozmikus karambol ennél jóval nagyobb kiterjedésben érintette a földi létformákat (azoknak a fajoknak és fajcsoportoknak a köre is igen széles, akik túlélték az eseményt). A földi élet története során, inkább a makroszint vizsgálatára támaszkodva a tudomány öt különösen drámai (lásd Kihalási verseny című keretes írásunkat), illetve számos, különösen súlyos kihalási eseményt tart nyilván. Eddig az utóbbiak között szerepelt az elmúlt 11 700 évben zajló holocén kihalási esemény, amelynek során, részkorszakonként eltérő mértékben, elkövetőként szerepel fajunk is. Csakhogy egyetlen olyan korábbi kihalási eseményt (legyen szó akár első kategóriás kataklizmáról) sem tudunk megnevezni, amelyhez minden kétséget kizáróan hozzá lehetne rendelni egy konkrét kiváltó okot vagy legalábbis bizonyos okok előnytelen kombinációját. Annyi biztos, hogy az efféle biológiai katasztrófák normálisnak számítanak, mi több, rendszeres ismétlődésük természetes ritmust, periodicitást is mutat: 26-30 és 62 millió éves időközöket szoktak emlegetni.
Talán meglepő, de becslések szerint az általunk paleontológiai leletekből és modern kori megfigyelésből megismert komplexebb organizmusok 98 százaléka mára kihalt. Az élet ennek ellenére megy tovább, mi több, az egyes kihalási hullámok rendre újabb fajoknak, fajcsoportoknak, néha komplett rendszertani egységeknek nyitottak utat, amelyek idővel esetleg maguk is egy következő kisebb vagy nagyobb esemény áldozataivá váltak (ez történt a dinoszauruszokkal és más őshüllőkkel is). Ráadásul a kihaláshoz nem kell csoportos, társas esemény: a már eltűnt fajok nehezen meghatározható százaléka nem éppen ünnepi körülmények között, hatalmas kozmikus vagy földi csinnadratta kíséretében, hanem magányosan távozott az élők sorából.
Holocén, hol meg nem
Nem véletlen, hogy a most is tartó földtörténeti kor, a holocén kapcsán a kutatók kihalási eseményről beszélnek, hiszen a kor kezdetét (és ebben nem különbözik a korábbi földtörténeti korok datálásától) kihalás, ez esetben egy komplex, makroméretű állatcsoport, az úgynevezett pleisztocén megafauna pusztulása jelzi. Azóta nincsenek közöttünk mamutok, masztodonok, barlangi medvék, kardfogú macskák és más monstrumok (de, mondjuk, a medve- és nagymacskafélék többsége vagy a bölények még nem pusztultak ki). Ugyanakkor ennek a megafaunának számos tagja már korábban eltűnt, ami pontosan rávilágít arra, hogy a holocént alighanem önkényesen emeltük ki, saját fontosságunkra való tekintettel. A korábbi pleisztocéntől ugyanis nem lehet elválasztani pusztán azzal, hogy ekkor ért véget a jégkorszak, elvégre a pleisztocén csaknem 2,6 millió éve drámai mértékű eljegesedések (konkrétan 11), és sokszor a jelenkorunknál is melegebb interglaciálisok váltakozásából áll, és e radikális klímaváltozásokat korábban sem minden faj viselte angyali türelemmel és szívóssággal.
Az egyik leginkább alkalmazkodóképes kétségtelenül éppen a Homo-félék idővel egyetlen fajra (H. sapiens sapiens) szűkülő nemzetsége volt, ami esetünkben is a diverzitás és a fajgazdagság csökkenésére utal. Míg a holocén kezdeti periódusának fajkihalásait a kutatók nagyjából hasonlóan írják az akkor még az embertől tökéletesen független klímaváltozás, illetve eleink vadászszenvedélyének rovására, a későbbi évezredek fajeltűnéseiért már egyre nagyobb arányban hibáztatják az emberi agresszivitást és terjeszkedést, pedig az utóbbi évezredek néha elég radikális klímaváltozásai közül csupán az utolsót lehet fajtánk indusztriális civilizációjához kötni. Ellenben az utolsó bő évszázad fajkihalási hullámát egyértelműen saját szemünkre hányhatjuk. Az élőhely-eltüntető, természetpusztító, környezetszennyező, sőt effektíven, fizikálisan (puszta kézzel és fegyverrel elkövetett) fajirtó tevékenységünk mellé odatehetjük a klímaváltozást is, melyet a jelen tudományos konszenzusa megint csak az ember nyakába varr. A teljes bioszférát felforgató, sőt (érdemeinket némileg eltúlozva) a Föld külső szilárd burkát, geológiai jellemzőit is átformáló tevékenységünk nyomán sokan egy új kor, az antropocén bevezetését sürgetik, talán nem is hiába. (Bővebben: Amerre a lábunk jár, Magyar Narancs, 2014. november 6.) Mindazonáltal a dokumentált kihalási esetek száma látszólag nem is oly drámai, hiszen például a Természet és a Természeti Erőforrások Megőrzésének Nemzetközi Uniója nevű szervezet a teljes történeti újkor tekintetében, azaz 1500 és 2009 között 875 konkrét faj kihalását tartja számon.
| ||
Ami igazán tragikus, az a veszélyeztetett, kritikusan veszélyeztetett vagy gyakorlatilag élőhalottnak számító fajok rendkívül magas száma (lásd A makik is rámehetnek című keretes írásunkat). Olyan fajközösségekről beszélünk, amelyek egyedszáma megközelítette vagy túl is lépte a populációs szűk keresztmetszeti (population bottleneck) határt, amelyen túl – a genetikai sokféleség beszűkülése miatt – nincs lehetőség arra, hogy az adott faj természetes módon regenerálódjon (és ezen az sem változtat, ha állatkerti körülmények között életben tartják). Vagy ha látszólag új életre is kel, csak afféle élőhalott rendszertani egységként, melyben időzített bombaként lapulnak az újabb kihaláshoz vezető, halmozódó genetikai hibák.
Lehet, hogy a megbánás jele, de a kutatók az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb erőfeszítéseket tesznek egyes, már kihalt fajok újrateremtésére, a kihalás visszafordítására (erre utal az angol név is: de-extinction). Az eszköz lehet a leszármazottakból (ha vannak ilyenek) kiinduló szelektív újratenyésztés, és ennek eredményeképpen vannak közöttünk kvázi őstulkok (Heck-marhák), még ha ezek valószínűleg csak hozzávetőlegesen hasonlítanak is néhai elődeikhez. Korunk molekuláris biológiáján alapuló, de azért kissé Dr. Moreau-t és a Jurassic Parkot idéző technológia a kihalt lény DNS-maradványaiból kiinduló klónozás – habár számos bioetikai és filozófiai ellenvetés is kíséri ezeket a próbálkozásokat. Emlékezetes kudarc volt a spanyol kőszáli kecske egyik kihalt alfajának (Capra pyrenaica pyrenaica) életre keltése: 285 rekonstruált embrióból 54-et ültettek át a ma is vígan élő kőszáli kecskékbe és azok házi kecskével alkotott hibridjeibe. Közülük csupán kettő élte túl a vemhesség kritikus első két hónapját, ám kisvártatva ők is elpusztultak.
| Kihalási verseny A nagy kihalási események a jelek szerint sosem egy szempillantás alatt, hanem hosszú, sokszor több százezer, akár millió évek során zajlottak le. Néha a földi élet minden megfigyelhető makrostruktúráját érintették, néha csak az egyik vagy másik nagy rendszertani egységet. A devon végi például az állatoknak odatett, miközben a növények, melyek talán okozták, meg sem érezték. Az öt nagyobb esemény közös jellemzője, hogy csak találgatjuk az okaikat, néha nagyobb, néha kisebb valószínűségű tényezők közt válogatva. Ordovicium-szilur kihalási esemény: a 450-440 millió évvel ezelőtt, két felvonásban lezajlott kihalás során a családok 27, a nemzetségek 57, a fajok 60-70 százaléka ment a levesbe. Ok: erős lehűlés? Késő devon: 375-360 millió évvel ezelőtt, de akár 20 millió éven át is tarthatott, pulzáló kihalási hullámok formájában. A családok 19, a nemzetségek 50, a fajok 70 százaléka exitált. Az ok: az óceánokból eltűnt az oxigén? Esetleg még jól le is hűlt? Perm-triász: 251 millió évvel ezelőtt, a földi élet eddigi legnagyobb kihalási eseménye. A tengeri fajok 96, a szárazföldiek 70 százaléka eltűnt a nyomában. A gerinces fajok számára 30 millió év kellett a kiheveréséhez – ekkor jöhettek az archoszauruszok. Eddig valamennyi lehetséges ok és azok kombinációja is felmerült. Triász-jura: 201,3 millió évvel ezelőtt az összes család 23 százaléka, a nemzetségek 48, az összes faj 70-75 százaléka elpusztult. Az eset nyomán a dinóknak nem maradt szárazföldi konkurense a következő 135 millió évben. Az ok: gigantikus vulkáni működés? Esetleg egy becsapódás? Kréta-paleogén kihalás: 66 millió évvel ezelőtt, az összes család 17, a nemzetségek 50, a fajok 75 százaléka szűnt meg létezni, közöttük valamennyi nem repülő dinó. Az ok: aszteroida vagy üstökös becsapódása? (Lásd Chicxulub-kráter, Mexikó.) |
| A makik is rámehetnek A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) utolsó, 2012-es vörös listáján 63 837 védelemre szoruló fajt szerepeltet. Ehhez képest egy friss, habár jelentős szórással operáló becslés szerint Földünkön – a prokarióta mikrobiális létformákon (baktériumokon és archeákon) kívül – 8,7 millió eukarióta faj él, s ezeknek csak kis részét írtuk még le (így azután a szám jóval nagyobb is lehet). Közülük 19 817-et fenyeget kihalás, ezen belül 3947 a súlyosan veszélyeztetett fajok száma. A kétéltűek 41, az emlősök 25, a madarak 13, de a zátonyépítő korallok 33 százalékát fenyegeti valamilyen fokon a kihalás. Az IUCN szerint az emlősök közül például eltűnhet a még élő makifélék zöme, más főemlősök (például gorillák), továbbá farkas-, párduc-, tigris- és medvefajok is. |
