Egy magára valamit is adó műtárgybolt-tulajdonosnak egész egyszerűen részt kell vennie az 1994 óta évenként megrendezett Antik Enteriőrön, amit a régiségszakma expójának is értelmezhetünk. A tavalyi sikeren felbuzdulva, ismét a Műcsarnok adott otthont a seregszemlének, az impozáns helyszínre és a havas esőre azonban fittyet hánytak azok a fizetett hiénák, akik szórólapjaikkal már a lépcsőkön megtámadták a mit sem sejtő érkezőket. Odabent viszont csak visszafogottság, diszkréció és tömény elegancia volt tetten érhető, legalábbis a megnyitó másnapján. Az eseményt rendező cég mindent megtett, hogy a vendégek és a kiállítók kedvében járjon, pazar hostessek válaszoltak őszintének tűnő mosollyal a leghülyébb kérdésekre is, ingyenes italautomaták működtek a kiállítás több pontján, nem szólt ránk a házmester.
Minden kifogástalanul működött,
egy rossz szavunk nem lehet; arra, hogy mégiscsak Budapesten vagyunk, legfeljebb abból következtethettünk, hogy a szervezők a sajtóanyagban külön megemlítették, mennyivel drágább Bécsben egy korántsem ekkora kaliberű rendezvény belépőjének az ára. Sőt felhívták a figyelmünket, hogy sajtóigazolvánnyal szabad a pálya, noha - hangsúlyozták - odakint nem dívik, hogy újságírókat csak úgy, ingyér´ beengedjenek az ilyesmire. Viszont az sem dívik - és ez már egyáltalán nem arcpirító -, hogy a belépőjegyek sorsjegyként is szolgáljanak. Az Antik Enteriőrön a tiketteket be lehetett dobni egy ládikóba annak reményében, hogy a végén mi vihetjük haza Scheiber Hugó Parkban című képét, ami úgy ötszázezret kóstál.
A kiállítás legnagyobb szenzációjának
szintén az volt a címe: Parkban. A nagyméretű olajfestmény Szinyei Merse Pál 1910-ben készült képe, ami a mester come backje volt a művészvilágba, és amivel mindjárt el is nyerte 1911-ben a Nagy Állami Aranyérmet meg az ezzel járó húszezer koronát. Ráadásul a képről maga a miniszterelnök Tisza Kálmán írt kaseroló cikket a Magyar Figyelő című lapba. (Képzeljük el Orbán Viktort, amint leoszt mondjuk ef Zámbó Öcsinek ötmillió forintot, utána pedig tárcával jelentkezik az ÉS szerkesztőségében!)
A kép azonban nem ettől szenzáció, sokkal inkább azért, mert tulajdonosát leszámítva senki nem tudta, hogy hol van; a festményről tanulmányok jelentek meg, művészettörténészek elemezték szamizdatként köröző reprók alapján. A titokzatos tulaj aztán egy szép napon fogta magát és a képet, elsétált a Kieselbach Galériába, hogy tessék mondani, érdekli ez magukat? Kieselbach Anita a MaNcsnak elmondta, a tulajdonos először nem akarta, hogy ilyen nagy nyilvánosságot kapjon a kép, de aztán sikerült meggyőzni, hogy a sikeres értékesítés egyik záloga a publicitás. A Parkban a Kieselbach Galéria decemberi árverésének legkomolyabb tétele, az aukció ismertetője szerint kikiáltási ára - 15 millió forint - "megdöbbentően alacsony a mű jelentőségéhez képest".
A képpel kapcsolatban megindult a találgatás, vajon sikerül-e Szinyei Mersének megelőznie az eddigi magyar aukcióbajnokot, a tavalyi Antik Enteriőr szenzációját, egy múlt századi levelet, amin tévnyomatos bélyeg van, és amiért 38 milliót fizetett egy befektetői csoport.
A kiállítás másik nagy szenzációjával
a jó öreg Bizományi
(BÁV Rt.) szolgált: 15 millió forintba került az az Indiából származó, faragott elefántagyar, ami a húszas években került Magyarországra, méghozzá diplomáciai úton. Persze nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a Szinyei Merse-kép és az agyar csupán a csúcsok csúcsa volt, ami nem csökkentette a jelentőségét a többi kiállított és áruba bocsátott darabnak, legfőképpen annak, hogy az összes fontos XX. századi magyar festő munkái ott voltak a Műcsarnokban. A kiállítók olyan felhozatalt produkáltak, hogy a terepet azonnal ki lehetett volna nevezni Nemzeti Galéria kettőnek.
A bútorok vonatkozásában bebizonyosodott, továbbra is a trógerek szívnak: a nagyközönség körében még mindig a biedermeier, a neobarokk, az ónémet, vagyis a tizenkilencedik századi hangulat iránt nagy az érdeklődés, szinte kizárólag a díszes, masszív állatokat keresik. Kemechey Edina, az art decóra, Bauhausra specializálódott Stúdió Agram tulajdonosa reméli, hamarosan Magyarországon is divatossá válnak ezek a puritánnak tekinthető, huszadik századi stílusok. Nyugaton már évek óta óriási a kereslet az ilyen jellegű darabok iránt, nálunk azonban nem. Az általuk kiállított bútorok is a szakemberek és a külföldiek elismerését vívták ki, egy "átlagos" magyar vásárló inkább Márkus László egykori szilveszteri magánszámát aktualizálta: "Mi kerül ezen a fotelon kétszázezer forintba?"
A bútorok között tehát a
méret volt a lényeg,
meg a faragások, berakások, pompás kárpitok, fantasztikus csapok, ékek, illesztések. És valóban csodálatos dolgok bukkantak elő, olyan állapotban, mintha tegnap készítették volna őket. Egyes darabok láttán a helyszínen tartózkodó lelkiismeretesebb műbútorasztalosok komolyan fontolóra vették, hogy valami tisztességes foglalkozás után néznek, elmennek taxizni vagy BKV-ellenőrnek.
Igaz, ha valakit egy korrekt szekrény nem nyűgözött le, találhatott egészen extra dolgokat is. Azoknak például, akik szeretnék eljátszani a Veszedelmes viszonyokat, vagy úgy képzelik, piciny szobájukban Madame Pompadour életét rekonstruálnák borús hétköznapokon, a Nagyházi Aukciósház ajánlott egy
komplett rokokó budoárt
négymillió-kettőért, azoknak pedig, akik azt akarták, hogy bútorukból a történelem szele csapjon elő, Kieselbachék kínáltak egy garantáltan csontvázmentes barokk szekrényt, ami 1720 körül készült, a Rákócziak tulajdonában volt, később pedig a Maléter családhoz került. Ezt a darabot csak megtekinteni lehetett, a decemberi aukción értékesítik majd, kikiáltási ára három és fél millió forint lesz.
Persze jócskán akadtak olyan kiállítók, akik sokkal kevesebbel is beérik; a kiállításon ugyanis nemcsak a műtárgy-kereskedelem arisztokratái, hanem a kisebb üzletek, antikváriumok is képviseltették magukat. Náluk már néhány száz forintért is lehetett valami emlékezetes, egyedülálló dolgot vásárolni, de azért ne gondoljunk valamiféle bolhapiac-hangulatra, pedig a hintalótól az ötvenes évekbeli takarékpénztár-plakátig jószerivel mindent meg lehetett venni. Nagy Júlia például régi bizsukban utazik. Mint elmondta, ezek a csecsebecsék éppen attól válnak értékesekké, hogy értéktelenek. A megunt darabokat ugyanis a tulajdonosok nyugodt lelkiismerettel vágják ki a szemétbe, így aztán alig marad belőlük. Világos, hogy egy nyolcvan-száz éves bizsu már komoly ritkaságnak számít.
Idejében szólunk: helyezzék biztonságba a céllövöldéből származó tárgyaikat, ki tudja, mi lesz száz év múlva.
Legát Tibor
