A klímaváltozás hatásainak taglalása nem csupán a közbeszéd része – közben megoldási javaslatok is születnek, még ha ezek részben a sci-fi kategóriájába tartoznak is.
A Harvard és a Yale Egyetem kutatói nemrégiben komoly tudományos folyóiratban, az Environmental Research Lettersben publikáltak egy tanulmányt, amelyben komolyan számolnak azzal, hogy hamarosan olyan kémiai anyagokat kell permeteznünk a felső légkörbe, amelyek visszavernék a napsugárzás jelentős részét.
20 kilométeres magasságban
Az eljárás – amely a sztratoszferikus aeroszol befecskendezés névre hallgat – már korábbról is ismert, a lényege, hogy elhomályosítanánk a Napot. Habár egyelőre még nem állnak rendelkezésre a megfelelő aeroszolokat (az apró cseppekre bontott kémiai anyagokat) akár 20 kilométeres magasságba eljuttató, nagy méretű tartályokat szállító repülő járművek, de a kutatók állítják, hogy semmiféle technikai akadály sem állhat az ötlet kivitelezésének útjába.
| ||
Sőt, még csak nem is volna különösen drága ez a megoldás – és akkor még nem is számoltunk a jövőbeli járulékos hasznokkal. Csupán 15 évet kérnek, és ígérik, hogy potom 3,5 milliárd dollárból ki is jönne az egész égi permetezőrendszer, ami a következő 15 évben már évi 2,25 milliárdból is működtethető lenne.
A gond csak az, hogy a módszer továbbra is erősen hipotetikus, a gyakorlatban soha nem próbálták ki, ennek megfelelően az esetleges hátulütőkre is zömmel az üzemszerű működés közben derülne (elvileg egyre gyérebb) fény. Az még csak hagyján, hogy a sikerhez szoros együttműködésre lenne szükség a világ vezetőitől, akik oly sokszor bebizonyították már, hogy mily kevéssé hatékonyan dolgoznak össze a fontos környezeti célok érdekében.
Ami ennél is lényegesebb, hogy a Nap részleges kitakarása, fényének önkényes megszűrése minimum kockázatos lenne. Amikor a nagy vulkánkitörések nyomán maga a természet gondoskodott erről, rendre klímakrízisek, élelmezési válságok fakadtak belőle.
Utópisztikus és rémisztő
A felső légkör bepermetezése csupán egyike az egyelőre hipotetikus klímamérnöki megoldásoknak. A teljesség igénye nélkül említhetjük a földfelszín visszaverő képességének növelését – például az épített felszín albedójának mesterséges fokozásával vagy akár nagy fényvisszaverő képességű növények elterjesztésével, esetleg a tengerfelszín reflektivitásának (csillogásának) fokozásával. Ugyanezt szolgálhatná a havas, jeges felszínek, mondjuk, a gleccserek, hómezők felületének – jelenleg nem kis erőfeszítést kívánó – növelése is.
De fokozhatjuk a légkör alsó régiójában, a troposzférában található felhők visszaverő képességét is, például úgy, hogy tengervizet fecskendezünk beléjük. És a felső légkör még nem is a legvégső magasság: a határ szó szerint a csillagos ég, elvégre a világűrben keringő tükrökkel, esetleg mesterséges bolygóközi porral is tompíthatnánk a Nap erejét. Ehhez képest csillagunk fényének globális léptékű elhalványítása egyszerre tűnik nagy léptékű, utópikus és egyben kissé rémisztő elképzelésnek.
A vulkáni tevékenység hatásainak tanulmányozása nyomán régóta ismert, hogy a magas légkörbe jutó szulfáttartalmú anyagok visszaverik a nap fényét: leggyakrabban a kénsavat szokták emlegetni, ami a tűzhányók által kibocsátott kéntartalmú gázokból és porból keletkezik a magasabb légkörben: pont a napfény hatására, az ott is jelen lévő oxigénnel és vízzel való reakcióból. Nem szükséges direkt kénsavat fecskendezni a sztratoszférába (ami igen komplikált lenne), elég más kéntartalmú gázokkal, mint kén-dioxiddal vagy a záptojásszagáról nevezetes kénhidrogénnel, esetleg szerves szulfidokkal próbálkozni.
A hatásos dózis tekintetében is érdemes a közelmúlt jelentősebb vulkáni kitöréseihez fordulni. A kutatók úgy becsülik, hogy az elmúlt száz év legnagyobb erejű robbanásos vulkáni működése, a Fülöp-szigeteki Pinatubo vulkán 1991-es kitörése során kibocsátott kéntartalmú anyagokkal egyenértékű befecskendezést kellene alkalmazni ahhoz, hogy az eljárás hatásos legyen.
Ismétlés a hideg anyja
Ráadásul ez csupán egyszeri dózis, amit pár évente (itt már azért szóródnak a becslések) ismételni kéne. A józanabb számítások szerint mindez csupán némi haladékot biztosítana ahhoz, hogy idelent, a szulfátfelhő védőernyője alatt csökkentsük az üvegházhatású gázok kibocsátását. Ha ez nem történne meg, és a változatlan ütemű CO2-kibocsátással párhuzamosan nyakló nélkül folytatnánk a Föld klímájának optikai tuningját, jobb bele sem gondolni, mi történik majd, ha bármilyen okból megszűnik a földfelszín szulfátos napvédelme.
| ||
Ez esetben hirtelen zúdulna ránk a késleltetett klímahatás hirtelen melegedés formájában, aminek kiszámíthatatlan következményei lennének (a hőmérséklet növekedését és a csapadékmennyiség hirtelen megugrását biztosan nem úsznánk meg).
Mindenekelőtt számolni lehet azzal, hogy a sztratoszférába juttatott apró (a hatásosság miatt lehetőleg 0,3 mikrométernél kisebb átmérőjű) cseppecskék károsítják az ózonréteget. Mivel a többi, direkt ózonkárosító hatású anyag még mindig jelen van a magas légkörben (klórozott és fluorozott szénhidrogének), ez a hatás még fel is erősödik – pláne ha még az apró cseppecskék is bejutnak a nagy magasságban található (amúgy igen látványos) sarki sztratoszferikus felhőkbe.
A magasba jutatott apró cseppek valószínűleg megváltoztatnák a magasabb légkör időjárását is: a tropopauzában, vagyis a sztratoszféra és a troposzféra közötti határrétegben mindez melegedéshez vezethetne, és növelné a nedvességet – ez utóbbi kiszámíthatatlan módon befolyásolná a földi klímát is. A sztratoszféra melegedése biztosan módosítja az ottani áramlási ciklusokat, ami hatással lenne a földi áramlási rendszerekre is. Nem sok jót ígér, ha élőben tesztelnénk, mi lenne ennek a következménye az éghajlatunk vonatkozásában.
A temérdek apró szulfátcsepp hatására valószínűleg kifehéredne az ég is, amiért csupán csekély mértékben kárpótolnának a valószínűtlen színekben pompázó naplementék és napkelték. A napfény erőteljesebb szóródása és szűrése nem biztos, hogy a legjobb hatást gyakorolná a földi termésátlagokra – egyes vizsgálatok szerint például a kukorica termésátlagának jót tett, hogy a fejlett régiókban a magasra hatoló ipari porszennyezés visszaszorulása miatt jóval több napfény éri közvetlenül a növényeket. Ehhez képest a vélelmezett hűtőhatás sem érvényesülne egyenletesen: a trópusokon sokkal erőteljesebb lenne, ám itt meg a monszuneffektus blokkolása miatt sokfelé jóval kevesebb csapadék is hullana.
Ehhez képest a sarkokhoz közel jóval kevésbé működne a hűtőhatás, azaz nem biztos, hogy így sikerülne meggátolni a tengerjég és a sarki gleccserek kiterjedésének csökkenését. Abszurdnak tűnhet, de a kívánt következmény néhol az ellenkezőjébe is fordulhat. A földi klíma soha nem reagált egyenletesen az ilyen külső, sokkszerű hatásokra – ennek megfelelően előfordulhat, hogy bizonyos régiók még melegednének is. Általánosságban is elmondható, hogy az eljárás legnagyobb baja, hogy a földi klíma szabályozásának egyetlen – habár talán a legfontosabb – elemére koncentrál, és azt próbálná visszavágni a fűnyíróeffektus révén.
Csakhogy az éghajlat működését, természetes ciklusait tanulmányozó kutatók régi felismerése szerint a földi klíma egyáltalán nem rugalmasan és lineárisan reagál az ilyen változásokra, ami annyit jelent, hogy a következmények kiszámíthatatlanok vagy csak nehezen kiszámíthatók lehetnek.
Ebből a szempontból a korábbi természetes tesztek, a gigantikus erejű vulkánkitörések (lásd keretes írásunkat) tanulságai sem megnyugtatók: lehet, hogy a közelmúlt nagyobb kitörései átmenetileg hozzájárultak a melegedési tendencia mérséklődéséhez, de a történeti időkben gyakoribb volt, hogy ezek a környezetükben is pusztító tűzhányók nagy távolságban is tömeghalált okoztak (lásd: Amikor elmaradt a nyár, Magyar Narancs, 2016. június 23.). Lehet, helyesebb volna, ha maradnánk az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésénél, hiába tűnik ez most többé-kevésbé megoldhatatlan feladatnak.
| Pestis járt a nyomában A közelmúltban egy történészekből, geológusokból és vulkánkutatókból álló tudóscsoport sikeresen azonosított egy katasztrofális vulkáni kitörést, amely drámai hatásokkal járt. Az 536-ban vélhetően Izlandon lezajlott kitörés nyomán a légkörbe került nagy mennyiségű vulkáni törmelék, de leginkább a kéntartalmú vulkanikus gázok főleg az északi féltekén alaposan megszűrhették a Nap fényét, szinte elhomályosítva az eget. A katasztrofális termésátlagok miatt szörnyű éhínség pusztított Európa számos régiójában is, ráadásul 542-ben a Keletrómai Birodalomban megjelent a pestis, ami rendet vágott a legyengült populációban. A mezőgazdasági, élelmezési krízis és járvány demográfiai hatásai miatt három évtizedre visszaesett a korabeli gazdaság – a fellendülést érdekes módon épp az ólomszennyezés növekedése mutatja az elemzett gleccsermintákban, hiszen a pénzérmék ezüstanyagát zömmel az ezüstöt is rejtő ólomércekből vonták ki. |
