Tüske László: Történelemórát kellene tartani, hogy erre válaszolni lehessen. Először is, az iszlámmal a hétköznapokban a médián keresztül találkozunk, ez pedig természeténél fogva egysze-rűsít, röviden próbálja bemutatni és értékelni az eseményeket. A híradásban a szakértő legfeljebb két percet kap, s csak a lényeget mondhatja el, a dolgok "esszenciáját". Másodszor, hiányosak az ismereteink: a közoktatásban kevés órát kap az iszlám, ahogy egyébként a "harmadik világnak nevezett" kultúrkör is. És ugyanez igaz az egyetemi képzésre. A harmadik fő ok pedig az a nemzetközi politikai vonulat, miszerint az Egyesült Államok '90 után a világ gazdájaként intézkedik és alkot véleményt az iszlám országokról. Pedig természetét tekintve az iszlám világban tapasztalható politikai terrorizmus nem annyira a vallással, hanem olyan modern totális terrorizmusokkal van inkább rokonságban, mint ami például 1793 szeptemberében lépett színre a guillotine-nal, vagy amit a Lenin-fiúk vagy a nácik tevékenységéből ismerünk.
P: Mindehhez képest a diákok milyen háttértudással jelentkeznek az arab szakra?
TL: A megnyilvánulásaik az esszencialista megközelítés lenyomatait sejtetik, tehát náluk is megfigyelhetők rögzült sztereotípiák, de ez teljesen normális. Arab szakra főként nyelvi és kulturális érdeklődés okán jelentkeznek, az érdekes írásmód, az egészen más típusú nyelv és kultúra megismerése miatt. Szomorú dolog, de amikor az arab kultúráról beszélünk, az Ezeregyéjszakán és a Koránon kívül esetleg csak a Nobel-díjas Nagib Mahfuz neve jut eszünkbe, más irodalmi műről nem esik szó. Pedig olyan kortárs írók vannak, mint Tajjib Szálih szudáni regényíró, akinek a műveit a világ legtöbb nyelvére lefordították, vagy Adonisz, a szíriai költő, akinek most már szerencsére készül magyar fordítása is.
P: Viszont, mivel az arab nyelven és irodalmon van a hangsúly a képzés első felében, a modern mozgalmakról csak harmad- és negyedévben esik szó.
TL: Amikor az esszencialista megközelítést szóvá teszem, ami egy-két európai fogalomra egyszerűsíti az iszlám világ problémáit, akkor arra is utalok, hogy ezeket a jelenségeket történelmileg is a saját helyükön kell látnunk. Ez pedig a középkori és az azokra épülő modern szövegek olvasását, elemzését és értékelését jelenti, mivel a modern muszlim gondolkodást, írásértelmezést, politikai megnyilvánulást csak ezekre támaszkodva lehet megérteni.
P: Általában hányan jelentkeznek arab szakra?
TL: Változó, de 2001. szeptember 11-e után megnövekedett a jelentkezők száma. A normális emberi kíváncsiság hozza nekünk a diákokat. Általában 12-19 hallgatót veszünk fel, de a vizsgák során csökken a létszám, és szerencsés esetben úgy négy-hat végzősünk van évente. Az ötéves képzéshez járul plusz egy év, amikor államközi megállapodások alapján Kuvaitba, Jemenbe, Szíriába, Marokkóba vagy Tunéziába küldjük a diákokat, ahol nyelvi képzésen vesznek részt. Ez roppant érdekes tapasztalatot jelent nekik, mert az arab világban mindenhol diglosszia van, ami azt jelenti, hogy az emberek beszélnek egy köznapi nyelvet (nyelvjárást), és van egy művelt nyelvük, a fuszhá, a "standard arab." Ez a "grammatikailag tiszta nyelv" az, ami összefogja Marokkótól Irakig az egész arab világot, mert ez a média és a kultúra egységes nyelve, bár vannak eltérések: például az egyik helyen a "zendülés"-t használják a "forradalom"-ra és fordítva.
P: Ilyenkor mit értünk arab világ alatt?
TL: Ma kb. 1,3 milliárd ember gyakorolja az iszlám vallást, akik többnyire az Atlanti-óceántól Észak-Afrikán és Nyugat-Ázsián át a Fülöp-szigetekig terjedő sávban élnek. Közülük olyan 280-300 millió az arab, de ott vannak a perzsák, a különböző török népek, az indiai szubkontinens, az indonéziai szigetvilág és Fekete-Afrika egyes népei; jelentős létszámú diaszpóra van Európában, illetve Amerikában is. Azt szoktam mondani, ahogy a déli harangszó körbejárja a Földet, a müezzin kiáltása is körbeér.
P: Tehát az 1,3 milliárd muszlimnak kevesebb mint a negyede az arab. A közvélemény mégis "arabterroristázik".
TL: És közben nem tudunk arról, hogy milyen fundamentalista, vallási alapon szervezett, talán etnikai szörnyűségek zajlanak például Indiában, Balin vagy más régiókban.
P: Bizonyos vélemények szerint a szélesebb látókörű oktatás gyengíthetné az iszlám fundamentalizmust.
TL: Ez egy szörnyű félreértés. Többféle fundamentalizmus van, és nem mindegyik ad keretet a totális politikai terrornak. Az első világháború után a volt gyarmattartó országok felügyeletével alkotmányokat és "nemzetállamokat" hoztak létre. Az ötvenes évekre kifulladt az ezt irányító arisztokrácia, és radikális államok jöttek létre, mint Egyiptom, Szíria, Irak, Algéria, és központosított, gyors modernizációt indítottak el komoly eredményekkel. Ipart, mezőgazdaságot és szolgáltatást fejlesztettek, ekkor alapították az egyetemeket, és minden diplomásnak állami állást ígértek - mindez beleillett abba a hidegháborús ideológiába, amit a Kelet-Nyugat játék jelentett. 1967-ben azonban az izraeli hatnapos háború hatalmas vereségét nemcsak katonai kudarcként élték meg, hanem modernizációs ideáljaikban is csalódtak. Kiderült, hogy a doktríner, bürokratizált és állami modernizáció nem működik, nyomorhoz vezet. A hetvenes évekre felnövekedett egy jól képzett réteg, amelyben volt orvos, mérnök, jogász, és nem tudott elhelyezkedni. Az általában vidéki származású értelmiségi bement a városba, és látta, hogy valami nem stimmel: mindaz csak ígéret, amit a szekuláris államrendszer ajánlott. 'k lettek az alanyai az iszlamista mozgalmaknak. Nem a buta és a tudatlan, nem a szűk látókörű, hanem éppen a képzett, az európai civilizációt ismerő és a technikát használni tudó emberek körében kapott lábra a fundamentalizmus. Fontos, hogy a politikai terrorizmus erre a modernizációs válságra adott totalitariánus válasz, s az iszlám világában az iszlám vallási nyelvét beszéli.
P: Ekkor jött az oktatáspolitikusok ötlete, hogy iszlamizálni kell a képzést?
TL: Igen: amikor kiderült, hogy zűrök vannak, s igény mutatkozik a vallásosság iránt, kettős folyamat jelentkezett. Volt egy demokrati-zálódási igény és volt egy vallásos igény. Megdöbbentő volt, amikor a hetvenes évek végétől az egész utcát beterítették szőnyegekkel és imádkoztak, míg tíz évvel azelőtt azt sem lehetett látni, hogy mecsetbe jártak. Az értékkeresés tehát a vallásosságban tetőzött, emellett viszont volt igény a politikai döntéshozatalban való részvételre, a kép-viseleti demokráciára is. Khomeinivel Iránban sokat vitatkoztak arról, hogy a köztársaság megalakulásakor miért nem foglaltatta bele az állam nevébe, hogy az "demokratikus" köztársaság. Azzal utasította el a felvetést, hogy a demokrácia népszuverenitást jelent, az pedig kétségbe vonja Allah szuverenitását, márpedig az állam ezen alapul.
P: Visszatérve a nyelv és irodalom kérdésére: lehet, hogy a standard és a beszélt nyelv elkülönülése miatt tudunk olyan keveset az arab irodalomról?
TL: Nem. Meggyőződésem, hogy a Nyugat előítéletes az arab világgal szemben. A lényeg az lenne, hogy az iszlám szerepet kapjon az oktatásban, és ne sztereotip szerepet. Föltette valaki a kérdést, hogy mi a baja Seherezádénak, és miért akar mindenáron feleségül menni ahhoz a királyhoz, aki sorozatban gyilkolja a feleségeit. Miért akarja a meséket elmondani? A válasz lehet például az, hogy ez csak egy dramaturgiai fogás, és valójában az Ezeregyéjszaka meséi a történeteken keresztül világértelmezést adnak, egy értékrendszert közvetítenek. Az iszlám szimbólumrendszere rendkívül gazdag, de nagyon keveset tudunk felőle, nem vizsgáltuk például a mekkai zarándoklat mozzanatait abban az értelemben, hogy minden vallásos ünnep valamilyen alapító ősesemény megismétlése. Egy fontos elem például az áldozat, amely számunkra Ábrahám és Izsák történetéből ismerős, és minden muszlim család életének része, de az értelmét nem magyarázza el nekünk senki. Tarik Ramadán Genfben élő muszlim gondolkodó szerint az európai és iszlám civilizáció közötti fő különbség az, hogy Európa prométheuszi magatartást követ, folyton lázad és ütközik, míg az iszlám példaképe Ábrahám, aki engedelmeskedik Isten parancsainak. Ha ezt megpróbálnánk megérteni, kevésbé lennénk előítéletesek. Előfeltételezések nélküli közeledésre lenne szükség. Mégpedig kölcsönösen.
