Donald Trump hangzatos bejelentése szerint létrehoznák a hatodik amerikai fegyvernemet: a hadsereg, a tengerészgyalogság, a flotta, a légierő és a parti őrség mellett immár űrsereg is gazdagítaná az Egyesült Államok fegyveres erőit. Az amerikai elnök szerint mindez az USA űrbéli dominanciájának megőrzését szolgálja. A hányattatott sorsú (eredetileg id. George Bush által még 1989-ben alapított, majd Clinton által 1993-ban megszüntetett, ám Trump utasítására 2017-ben ismét létrehozott) National Space Council ajánlásában még azt a hat direktívát is megfogalmazta, amelyet az űrparancsnokság által irányított űrerők felállítása során követni kell. Az általános utasítások mellett szó esik a fejlesztésért felelős Space Development Agency létrehozásáról, mely biztosítani tudja, hogy a frissen létrehozandó űrerők tényleg hatékonyan harcolhassanak. Mint látni fogjuk, erre már csak azért is szükség lehet, mert az űrbéli, onnan kiinduló vagy odairányuló fegyverzet többnyire még eléggé kezdetleges állapotban van. (Az Egyesült Államokon kívül egy másik világhatalom, Oroszország is működtet olyan szervezetet, amely az űrhadviseléssel foglalkozik, bár a hadsereg keretében működő űrlégierő még nem jutott el abba a fázisba, hogy teljesen önálló fegyvernemként lépjen fel.)
Fegyver a jövőből
Az amerikai lépést igazolhatja, hogy hagyományos űrversenytársaival a politikai-katonai viszonya sem túl kiegyensúlyozott, s a konfliktus minden formájára fel kell készülnie – akár egy űrből jövő (vagy odairányuló) csapásra is. Az elnöki döntést viszont kritika is érheti, hiszen az Egyesült Államok 106 másik ország társaságában egykor aláírta az 1967-es nemzetközi űregyezményt, amely a kozmoszban folytatott felfedező és egyéb (gazdasági, katonai) tevékenység szabályozásáról szól. Ez ugyan tiltja a tömegpusztító fegyverek űrbe telepítését, de semmit sem mond a hagyományos fegyverekről, nem is szólva azokról az éppen kifejlesztés alatt álló, célzott csapást lehetővé tevő innovatív fegyverekről, amelyekkel korlátozott, de érzékeny helyen bekövetkező pusztítást lehet elérni.
| ||
Az űrhaderő létrehozásáról tett bejelentés a látszólag békés célú űraktivitás fokozódását is maga után vonhatja, egyes polgári célú űrprogramoknak ugyanis nagyon is határozott katonai célú vonatkozása lehet. Gondoljunk csak a NASA által forszírozott, emberi legénységgel folytatott űrfelfedező utakra, melyek során a tervek szerint hamarosan ember szállhat le a Marson. Az efféle missziók esetleges sikerén felbuzdulva bányászokat ugyanúgy küldhetünk az űrbe, mint katonákat. Utóbbiak, azaz a még csak hipotetikus űrerők feladata volna a felbecsülhetetlen értéket képviselő amerikai űreszközök védelme is. Csupán a NASA több százmilliárd dollár értékű, most is az űrben (jórészt a Föld körül keringő) űreszközzel bír, amelyek biztonsága nemzetgazdasági és egyben katonai érdek. A friss elképzelések mögött nem csupán az űr felfedezésének, feltérképezésének és fokozatos meghódításának koncepciója áll, hanem az a törekvés is, hogy végre beinduljanak az üzleti űrvállalkozások, elvégre hadsereg és a big business egymástól elválaszthatatlanok, amióta világ a világ.
A sci-fikből származó élményeink némileg félrevezetőek: egyelőre egyetlen földi nagyhatalom sem rendelkezik csillagrombolókkal, vagy a Csillagközi invázióból ismerős űrgyalogsággal, ezzel szemben számos konkrét és jóval több hipotetikus, még csak kísérleti fázisban lévő fegyverről tudunk, amelyeket az űrhadviselés különböző formáiban tudnának bevetni. Éppen ezért azt sem árt tisztázni, voltaképpen mit is értünk űrhadviselés alatt. A legklasszikusabb eset az űreszközből, például egy műholdról a Földre irányuló csapásmérő erő létrehozása, de űrháborút jelentene az is, ha a katonai, sőt harci műholdakkal, vagy akár űrrepülőgépekkel támadnának más (polgári vagy katonai célú) műholdakat, esetleg más űrjárműveket. És akkor még nem beszéltünk arról, amikor a Földről, hagyományos fegyverekkel, akár rakétákkal pusztítanának el műholdakat – jelenleg ebben a műfajban járnak a legelőbbre a kozmikus szinten is harcias nagyhatalmak.
A legizgalmasabb talán a világűrből a Földre mért csapás, amit – saját effektív űrprogram hiányában szinte csak a gondolatkísérlet szintjén – először a náci Németország csodafegyver-tervezői fontoltak meg. Ők a Föld körül ballisztikus pályán keringő óriási konkáv fémnátrium tükörrel (Sonnengewehr) támadták volna az ellenséget, felgyújtva városait, felforralva tengereit, de ebből már nem lett semmi.
A világ először a Ronald Reagannek tulajdonított „csillagháborús program”, leginkább a szovjetek zsarolására szolgáló monumentális blöff révén ismerkedett meg az űrfegyverkezési elképzelésekkel. A George Lucas-féle mitológiából vett Star Wars nevet Ted Kennedy szenátor használta maró gúnyként a Reagan által 1983. március 23-án bejelentett Stratégiai Védelmi Kezdeményezésre (SDI), amely az Egyesült Államokat fenyegető stratégiai nukleáris eszközök (a szovjetek által indítandó ballisztikus rakéták) elleni védelmet szolgálta volna, túllépve a kölcsönös elrettentés hagyományos politikáján. Rá egy évre felállt egy ernyőszervezet (SDIO), amely a legkülönbözőbb, űrrel kapcsolatos fegyverek kidolgozásával foglalkozott. A kutatás tárgyai voltak az űrből indítandó vagy a Földről műholdakra irányuló rakéták, a nagy energiájú részecskenyalábokkal dolgozó fegyverek, lézerágyúk, elektromágneses rezonancián (EMP) alapuló rombolóeszközök. Az államilag finanszírozott, számos kutatóintézetben megvalósult programok kedveztek a nagy energiájú részecskékre vonatkozó fizikai kutatásoknak vagy a szuperszámítógépek létrehozására indult, a nyolcvanas években még úttörő programoknak, de a konkrét védelmi hozadékuk vajmi csekélynek bizonyult. 1987-ben az American Physical Society leszögezte, hogy a katonai célokból megfontolás tárgyává tett módszerek akár évtizedekre lehetnek a megvalósulástól, sőt, pusztán annak eldöntése plusz egy évtizedet igényelne, hogy egyáltalán melyik innovatív technológián érdemes tovább dolgozni. A „csillagháborús” program mögül lassan kihátráltak a politikai aktorok, és az űrháborús kezdeményezés hivatalosan 1993-ban, Clinton elnök döntése nyomán enyészett el – igaz, addigra már kimúlt a nagy vetélytárs, a Szovjetunió is.
Akár egy várost is
Az elmúlt évtizedekben végrehajtott sikeres űrháborús tesztek száma amúgy is igen csekély. 1985-ben az amerikai légierő F–15-ös harci repülőgépe sikeresen lelőtte az 555 kilométer magasan keringő (eredetileg üstökösek felfedezését szolgáló), lemerült elemei miatt folyton kikapcsolódó P78–1 műholdat. Tette mindezt egy kísérleti űrelhárító rakéta (ASM–135 ASAT) segítségével. A kínai védelmi erők 2007-ben egy ballisztikus rakéta segítségével szedték le a saját, 537 kilométer magasan keringő, 750 kilós műholdjukat. Érdekes, hogy a művelethez nem kellett robbanófej: egy a kozmikus szökési sebességgel haladó ballisztikus rakéta pusztán a mozgási energiájával képes bármilyen célpontot elpusztítani. Meglehet, az amerikaiak egykor rendelkeztek a Földről műholdakat célzó kísérleti lézerfegyverrel, de ez már aligha aktív, habár a módszer csillagászati (adaptív optikai) alkalmazásai azóta is léteznek. Véget ért az amerikai űrrepülőprogram is, amelynek titokban katonai vonatkozásai is voltak: az űrrepülőket úgy fejlesztették ki, hogy képesek legyenek űr-űr rakéták kilövésére, szárnyaikat pedig úgy alakították ki, hogy magasságot tudjanak váltani, így kerülve el a kilövésüket.
| ||
Manapság azonban a már említetteken felül főleg hipotetikus fegyverek léteznek. A kétséges hatékonyságú lézer-, irányított részecskenyaláb- és elektromágneses impulzusfegyvereken kívül a legérdekesebb az úgynevezett kinetikus bombák ötlete. Ez annyit tesz, hogy alacsony orbitális pályáról indítanának egy emiatt eleve nagy sebességű és jelentős tömegű objektumot a Föld felé, lehetőleg persze célzottan: ez lehet egy nehezebb műhold, de szélsőséges esetben egy aszteroida is. A kinetikus energiának köszönhető rombolóerő révén az ilyen bombák mérettől függően egy kisebb, de annál jobban megerősített objektumot vagy (nagyobb tömeg kevésbé precíziós elindításával) akár egy várost is elpusztíthatnak. Egy ilyen mesterségesen előidézett Tunguszka-katasztrófa következményei beláthatatlanok lennének, és ezzel alighanem a jövő űrfegyver-korlátozási szerződéseiben is foglalkozni kell.
