Kiszáradó metropoliszok

Csurran, cseppen

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2018/7. (02. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ha minden a legrosszabb forgatókönyv szerint alakul, Fokváros lehet az első világváros, amely egyszerűen kifogy a vízutánpótlásból. Mások is követhetik a sorban.

Kritikus szintet ért el a vízhiány az agglomerációval együtt immár 4,3 milliós, folytonosan növekvő népességű dél-afrikai metropoliszban, Fokvárosban. Február 1-jétől fejenként naponta csupán 50 liter vizet fogyaszthatnak normáláron a város lakói, akiket folytonos takarékosságra és a kiengedett víz újrafelhasználására (például az úgynevezett szürkevizes, vödörből végrehajtott vécéöblítésre) és takarékos mosakodásra intenek, a túlfogyasztást pedig 500 százalékos felárral büntetik – ám még ezek a lépések sem igazán enyhíthetnek a kritikus vízhiányon. A város polgármestere, Patricia de Lille már januárban nyilvánvalóvá tette, hogy közeleg a „zéró nap”, amikor a város víztartalékai mélyen a kritikus szint alá csökkennek: hivatalosan akkor léptetik életbe a drákói intézkedéseket, állítják le a vezetékes vízszolgáltatást, ha a nagyváros körüli víztárolók hozama az optimális szint 13,5 százalékára csökken. Annyi haladékot kapott a város, hogy az előzetesen április 22-re kijelölt határnapot többszöri módosítás után május 11-re tolták. Minderre az adott alkalmat, hogy a Fokváros környéki gazdálkodókat tömörítő egyik öntözési társulás (a Groenland Water Users’ Association) 10 milliárd liter korábban bespájzolt vizet engedett vissza a város egyik legnagyobb víztározójába, a Steenbras Damba. Habár februárban a tervek szerint működni kezdenek a tengervíz-sótalanító telepek, és fúrásokat kezdenek a víztározók alján is (ahol a mélyben természetes vízkészlet található), ez aligha lesz elég a város tetemes vízszükségletének kielégítésére. Amennyiben pedig a gátakkal felduzzasztott víztározók szintje tovább csökkenne, ami a dolgok mai állása szerint elkerülhetetlen, a város nagy részén elzárják a csapokat. Ez esetben legfeljebb néhány kulcsfontosságú intézményben (például kórházakban), a város üzleti negyedében, illetve a tározóktól független vízforrásokat hasznosító környékeken juthatnak vezetékes vízhez. A többség számára marad a városban kijelölt 149 vízosztó pont, ahol nyilván csak sorban állás után lehet majd teletölteni az ivóvizes ballonokat: szigorúan személyes célokra naponta fejenként 25 liter jut majd.

 

Ezerévente egyszer

 

Ráadásul Fokváros példája csupán az első jelzés. A megavárosok vízkríziséről frissen készült (és a ScienceDirecten publikált) felmérés riasztó képet mutat; a vízstressz által fenyegetett világvárosok listájának élmezőnyében Fokvárosnál jóval nagyobb metropoliszok sorakoznak: Tokió, Delhi, Mexikóváros, Sanghaj vagy éppen (a 8. helyen) Los Angeles.

A közhiedelem szerint vízhiány leginkább a sivatagra épült városokat fenyegeti, de ez egyáltalán nincs így. Fokváros például nem ilyen (akárcsak a fenti listán szereplő városok többsége), ugyanakkor földrajzi helyzete érthetővé teszi, hogy a körülmények szerencsétlen összjátéka nyomán hogyan alakulhat ki itt mégis ivóvízkrízis. Az Afrika délnyugati csücskében, a Fok-hegység előterében, a Tábla-öböl partján fekvő nagyváros egy a környékünkről is ismert klímarégióhoz tartozik, amely minden kontinensen előfordul – Eurázsia délnyugati részén (a Földközi-tenger tágabb környezetében) éppúgy, mint Kalifornia tengerhez közeli régiójában, Ausztrália délnyugati, tengerparti sarkában vagy éppen Chile középső régióiban. A mediterránnak nevezett klíma jellemzője, hogy télen jóval több eső esik, de ekkor is enyhe az idő, a nyarak (az óceánok közelségétől függően eltérő mértékben) melegek és egy­aránt szárazak. Csupán annyi a különbség az északi és a déli mediterrán vidékek között, hogy a tél és a nyár a nap járása miatt a naptár átellenes felén található. A fokvárosi régióban most éppen meleg nyár van, ami az ottani száraz évszak, s ez április elejéig is elhúzódik.
A következő két hónapban tehát csekély az esély kiadósabb csapadékra. Nagyobb baj, hogy az elmúlt három évben – ahogy azt a klímakutatók számításai is alátámasztják – jóval kevesebb csapadék esett a szokásosnál, főleg az amúgy csapadékosnak számító téli időszakban, ami ott májustól augusztusig tart. A múlt év júniusának elején átvészeltek ugyan egy számos halálos áldozatot követelő, tetemes esőzést és hatalmas szelet hozó vihart, ám az ekkor, rövid idő alatt lehullott 50 mm eső alig enyhített a vízkrízisen. A csapadék ilyen szélsőséges éves eloszlása ráadásul a klímakutatók szerint megismétlődhet a következő években is. A ritka, de katasztrofális viharok során lehulló eső gyorsan elenyészik, a kiszáradt föld nem tudja befogadni, és az értékes víz java része akadálytalanul ömlik a tengerbe, majd a rövid nedves időszakokat hosszú száraz periódusok követik. A rekordméretű aszályért részben az elmúlt években jelentkező El Niño-hatás, részben a klímaváltozás tehető felelőssé, bár nehezen kalkulálható, hogy ez utóbbi mennyivel járult hozzá a klíma szárazabbá válásához. A várostól nyugatra, az óceán felett nyaranta kialakuló magas nyomású övezet a maga felhőket oszlató, leszálló légáramlásaival évről évre makacsul fennmaradt, és így távol tartotta a várostól a dél–délnyugat felől érkező, csapadékot hozó frontokat. Mindenesetre az egyelőre nehezen súlyozható okok együttes hatása vezetett a mostani rendkívüli, a szakemberek szerint csupán ezerévente egyszer előforduló aszályhoz, ami a város vízellátását biztosító hat nagy víztározó szintjének extrém mértékű csökkenéséhez vezetett.

A nagy tározók 2014 csapadékos telét követően még optimális szinten álltak, három újabb telet követően azonban víztartalékaik túlnyomó részét elvesztették. A vízkrízishez a szokásos, minden nagyvárosban előforduló vízgazdálkodási problémák, a fogyasztók pazarlása mellett hozzájárulhatott a kiegyensúlyozatlan vízkinyerési gyakorlat is. Amennyiben csak felszíni tározókból próbáljuk biztosítani egy nagyváros vízellátását, akkor azzal jelentős mértékben kitesszük a lakókat a természeti tényezők sokszor rendkívüli ingadozásából származó kockázatoknak. Nem is csak arról van szó, hogy a víztározókba nem jut elég pótlás, hanem hogy a forró nyarak után már telente is erősen ki vannak téve a párolgásnak.

 

Fekete golyók

A párolgás ellen persze lehet védekezni, így tesznek például a hasonló klimatikus körülmények között fekvő (szintén mediterrán éghajlatú) Los Angelesben, ahol 2008-ban, illetve 2015-ben összesen több száz millió kis (kb. 10 centiméter átmérőjű) fekete műanyag golyót öntöttek két kulcsfontosságú víztározóba (Ivanhoe Reservoir, Sylmar’s Los Angeles Reservoir). A vízbe zúdított golyók haszna többszörös. Egyrészt csökkentik a vízfelszínt elérő napsugárzást, így fékezik a vízben zajló kémiai, biokémiai reakciókat, s ezzel visszafogják az algavirágzást, ami rontja a vízminőséget. Mivel a vízen úszó labdacsok csökkentik a nyílt vízfelület kiterjedését, fékezik a párolgást is. Már ezzel óriási vízmennyiséget lehet megspórolni. Mindezek tetejében a fekete golyók elriasztják a madarakat – egy ivóvíztárolónál igen fontos, hogy azt ne piszkítsák tele az állatok.

Los Angeles vízbiztonság szempontjából jó és rossz példa egyben: kétségtelen, hogy a Roman Polanski klasszikusában, a Kínai negyedben megörökített, vízháborúnak is nevezett valóságos konfliktusok nyomán sikerült a város vízellátását több lábra helyezni, de ez azzal is jár, hogy a kaliforniai metropolisz vízszükségletének mintegy 80 százalékát importálja, ennek nem kis része érkezik a Colorado folyó völgyéből. Ehhez a helyzethez hozzájárult az is, hogy a városra és környékére lehulló eső és a környékbeli hegyekből érkező hóolvadék mintegy 80 százaléka ma már akadálytalanul rohan át a városon, bele egyenest a Santa Monica-öbölbe. Pedig nem mindig volt ez így: a Los Angeles River a múlt század harmincas éveiben még számos áradást okozott, ezért úgy döntöttek, hogy szabályozzák a folyót. A hollywoodi filmekből ismerős, betonnal kibélelt mederben immár biztonságban halad át a főleg a téli csapadék és a tavaszi hóolvadás nyomán lezúduló víz a lakott területen, csak éppen az édesvízből így gyorsan – költséges kezelés híján – ihatatlan sós tengervíz lesz. Időközben a folyószabályozás újragondolása is gyakorlati szakaszba lépett (előbb rövidebb szakaszokat próbálnak újraéleszteni), a város mindent megtesz annak érdekében, hogy legalább a környék elszennyeződött természetes föld alatti víztározóit megtisztítsa, és így csökkentse a külső vízforrásoknak való egyoldalú kitettségét.

 

La La Land

A klimatikus hatások egyébként Los Angelesben sem éppen kedvezőek: itt is évek óta tart az aszályos periódus, a reménytelenül száraz nyarakat követő telek sem hoznak egyenletes csapadékot. Január elején sárlavinákat hozó és sok áldozatot követelő özönvízszerű esők zúdultak a városra, ám ezek (a fokvárosi viharokhoz hasonlóan) csupán múló epizódok, még sokáig aszályos évekkel kell számolni.

Nehezen hihető, hogy egyszer csak elfogyhat az édesvíz, hiszen a víz mennyisége elvileg állandó a Földön, s legfeljebb igen csekély mennyiség jut ki az űrviharokkal a kozmoszba. A vízkészlet jó része azonban mesterséges tisztítás és a sókoncentráció költséges csökkentése nélkül ihatatlanul sós tengervíz. Az édesvízkészletek igen nagy része a jégsapkákban és gleccserekben befagyott vastartalék, mely a sűrűn lakott területektől távol található – ha viszont kiolvad, akkor nagy része szintén közvetlenül az óceánokba ömlik, és ezzel veszendőbe megy. A hegyvidéki gleccserek olvadása átmenetileg helyenként enyhíthet a szárazságon, ám a vízbázis fokozatos eltűnése árán. A felszíni, de sokfelé a felszín alatti édesvízkészleteket is óriási iramban használjuk fel, amit ilyen ütemben a természet sem tud pótolni. Igaz, a felszín alatti készletek terén hatalmas, kihasználatlan tartalékok állnak rendelkezésre, például a vízhiánytól sújtott Afrikában! Bár a fenti példák nem ezt sugallják, a légkör globális felmelegedése akár a vízkörforgás gyorsulásához is vezethet, ám valószínűtlen, hogy a globálisan talán növekvő mennyiségű csapadékból épp a most is kritikus mértékben kiszáradó kontinentális régiók fognak részesülni.

Mondhatni, hogy akkor tán a tengervíz sótalanítása lenne a megoldás, és erre már azt sem lehet rávágni, hogy méregdrága. Holland és ausztrál példákat is látni megújuló energiára (nap, szél, hullámok) épülő, önfenntartó sótalanító telepekre, melyek a fordított ozmózis elvén működnek (a víz, némi külső segítséggel, a töményebb oldatból inkább a hígabba vándorol), miközben a hagyományos sómentesítés árának töredékébe kerülnek. Ám ezek még mindig csak a jövő technológiái, több millió ember szomját egyelőre nem tudják oltani.

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2018/7. (02. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...