Két és fél kilós vörösfülű ékszerteknőst (Trachemys scripta elegans) fogott a Madárfigyelő Szolnok Természetvédelmi Egyesület élvefogó csapdája a Tisza szajoli szakaszán. Az ékszerteknősöket eredetileg terráriumban tartották. A szabadon engedett példányok szaporodtak, és más, hasonló módon a természetbe kikerült teknősfajokkal együtt kiszorítják élőhelyéről az őshonos mocsári teknőst.
A 27 centi hosszú, idegenhonos hüllőt bevitték a jászberényi állatkertbe. Egyedi chipet kap, nyilvántartott állat lesz belőle. A hírben nem csak az állat mérete volt érdekes, hanem az is, hogy akik elfogták, aznap még serényen dolgoztak tovább: vadrózsákat és amerikai kőriseket távolítottak el egy területről, és a közeli mocsárban ellenőrizték csapdáikat, újakat is állítottak.
Elmúlt napok sem teltek tétlenül… Tegnap a Tisza szajoli szakaszán az egyik élvefogó csapdánkkal megfogtuk az első...
Posted by Madárfigyelő Szolnok Természetvédelmi Egyesület on Tuesday, August 6, 2024
Jellemzőbb emberi reakció az elragadtatott csodálkozás és az antropomorfizálás egy különleges állat láttán.
Az Ízeltlábú határozó – lepkék, bogarak, pókok, poloskák, egyéb rovarok és tsai nevű, 14,2 ezer tagot számláló, zárt Facebook-csoport egyik tagja július 16-án közzé tett három fotót egy zöld színű, hosszú hernyóról: „Ki lehet? Most találkoztunk a kertben.”
A posztoló leírja, hogy a hernyót Heves megyében fotózta, és szeretné, ha „ez a szépség szaporodna nálunk”. „Amúgy el sem hinnéd, mennyire kíváncsi és közvetlen!” Egy hozzászóló meg is határozza, hogy „ez egy gyönyörű oleanderszender hernyója. Kérlek, tedd vissza ezt a szépséget a leanderedre, mert csak annak a levelét eszi. Nem fogja tönkre tenni a növényedet, csak pár levelet elfogyaszt mielőtt bebábozódik, viszont lehet láthatod kifejletten. Leander nélkül elpusztul és már bármikor bebábozódhat, de ha a közelben vagy, még el is megyek érte.”
Másvalaki azt írja, az oleánderszender (Daphnis nerii) tényleg „gyönyörű és annál nagyobb katasztrófát jelez. Nem szabadna ennek a mediterrán fajnak itt hernyó formájában előfordulnia.” A nyolcvanas években még szenzációszámba ment, ha északabbra tévedt egy-egy példánya, azóta már Németországban is látták hernyóként, bábként és imágóként is, tényleg szépen jelzi a klímakatasztrófát. „Nekem miért nincs ilyenem??? 16 óriási, gyönyörű leánderem van, fincsi levelekkel…” – sajnálkozott másvalaki.
Egzotikus fajok nem csak a felelőtlen díszállattartók és akvaristák révén bukkannak fel a környezetünkben, vagy úgy, hogy divatba jön és elterjed a rovar táplálékául szolgáló dísznövény. Az élőlények eleve, maguktól is hajlamosak arra, hogy új életteret fedezzenek föl. Mindig akadnak olyan példányok, amelyek messzebbre vetődnek, sokszor úgy tűnik, irreális élethelyzetbe. Vagy megtalálják a számításukat, a párjukat, társaikat, megtelepednek, szaporodnak – és olykor invazívvá válnak, kiszorítva onnan egy őshonosnak tekintett fajt –, vagy elpusztulnak.
2018 végén rózsás flamingót láttak a szegedi Fehér-tavon, fotó is készült róla. Aztán a madár élettelen teteméről is.
A megyei lap kommentrovatában sok állatbarát nekiesett a madártani egyesületnek, a nemzeti parknak, miért nem mentették meg ezt a szép, értékes madarat. A tudományosan megalapozott válasz, hogy nem lett volna értelme, és ez a természet rendje, dühös reakciókat váltott ki.
Arról, hogy milyen terjedő, és már inváziósnak minősített fajokat tartanak számon nálunk, ezen az oldalon lehet tájékozódni, ebben a könyvben pedig a különböző idegenhonos élőlények megjelenésének hatásairól olvashatók tanulmányok.
A fajok migrációja mindig is zajlott. A kérdés az, hogy az adott életközösségre egy ilyen folyamat milyen hatással van, és a terjedést épp mi indítja el: az ember nemtörődömsége, esetleg tudatos, de átgondolatlan döntése, vagy tőle teljesen független körülmények. Ahogy a mostani felmelegedés önmagában is kivált ilyen jelenséget, a jégkorszak ugyanilyen hatással járt – halljuk Csehó Gábortól, a szegedi Móra Ferenc Múzeum muzeológusától.
A közgyűjtemény raktárában két különlegesen szép, kitömött madarat mutat. „1886-ban Luca napja tájékán fél Európa erdőségeiben kárt tett egy hatalmas szélvihar. Olyan erős volt, hogy madarakat is sodort ide északról, több száz kilométerről. Hódmezővásárhelyen, az utcán talált az ottani gyógyszerész egy lundát (Fratercula arctica) és egy cifra pehelyrécét (Somateria spectabilis). Mindkettő elpusztult. Behozták őket ide, hozzánk” – mondja Csehó Gábor.
A klímaváltozásnak köszönhetően nagyon sok faj jelent meg nálunk. Ha csak a rovarok közül válogatunk, így jött az eperfapajzstetű (Pseudaulacaspis pentagona), az oleander-levéltetű (Aphis nerii), a gyapottok bagolylepke (Helicoverpa armigera), a selyemfű puszpángmoly (Cydalima perspectalis), a boróka-tarkadíszbogár (Lamprodila festiva), a borókaszú (Phloeosinus aubei), a füge-levélmoly (Choreutis nemorana), a füge-levélbolha (Homotoma ficus), a tujakabóca (Liguropia juniperi), a zöld vándorpoloska (Nezara viridula), a platánbodobács (Arocatus longiceps), a hársbodobács (Oxycarenus lavaterae), a földközi-tengeri gyümölcslégy (Ceratitis capitata) és a szicíliai mezei poloska (Deraeocoris flavilinea).
Mindegyiknek a megjelenése kinyomozható vagy kikövetkeztethető. Érdekesebb a történetük azoknak a fajoknak, amelyek boldogulása az emberhez kötődik. Csehó Gábor Szegedről hozza a példáit: „Egykor itt működött a Hafner-fatelep. A messzi vidékekről hozott fával együtt jelent meg Szeged belvárosában a havasi cincér (Rosalia alpina), amely nem talált megfelelő feltételeket, elpusztult. Szintén a fatelep révén kerülhetett ide a nagy hőscincér (Cerambyx cerdo), amely viszont talált kocsányos tölgyet, és szépen megragadt. Az újszegedi liget ma már tele van nagy hőscincérrel. Hasonló történt nálunk a nagy szarvasbogárral (Lucanus cervus) is. Azt tanultuk, hogy ez a faj a tölgyhöz kötődik, de a jelek szerint ez már nem így van. Amikor a ligetben zajlott a felmérés a nagy hőscincér szempontjából, még egy szarvasbogár sem volt. Szegeden először 1998-ban találkoztam vele, akkor még ritkaságnak számított, most pedig már gyakori.”
Azzal, hogy a szabad földről egyes növények termesztése teljesen beköltözött az üvegházakba, szintén megjelent nálunk több trópusi rovarfaj. Ezek a szabad levegőn nem élnék túl a telet, de az üvegházban jól vannak, szaporodnak. Idővel az is előfordulhat, hogy kint is életben maradnak. Vannak ilyen pajzstetvek, más, kártevőnek tekintett rovarok, amelyek az üvegházi növényeket szívogatják. Egyedszámuktól függően okoznak kisebb-nagyobb veszteséget. Sok üvegházas vállalkozás biológiai védekezés gyanánt behozza az eredeti élőhelyükön meglévő természetes ellenségeiket is: fürkészdarazsakat, amelyek a petéiket, lárváikat fogyasztják.
„A Harlekin-katicát a levéltetvek elleni védekezés céljából hozták be, ázsiai, de tökéletesen megfelelt neki az európai klíma – mondja Csehó Gábor –, erősebb a rágó szájszerve, mint a hazai katicafajoké, átüti a bőrt, ezért mondják rá, hogy csíp. Gyorsan szaporodik, falánk, eleszi az itteni katicák elől a levéltetveket, és ha már nincs elég tápláléka, hajlamos a kannibalizmusra. A kétpettyes katica állományának visszaszorulását is a számlájára írják.”
A már említett oleánderszenderrel együtt egy sor olyan faj terjed, amely az életfeltételeit biztosító növénnyel együtt érkezett a mediterrán vidékekről. Az oleánder-levéltetű is kezdetben csak a lakásokban tartott oleánderen élt meg, most már a szabad ég alatt is előfordul. Jó neki a selyemkóró is, amely szintén egyre több helyen látható. A puszpángmoly a puszpánggal jött, ahogy a füge hazai terjedése nyomán folyosó nyílt a fügelevélmoly előtt is délről észak felé.
Figyelemre méltó jelenségként tartják számon, szintén Szeged környékén az óriás ázsiai imádkozó sáska (Hierodula tenuidentata) megjelenését, amely – most úgy néz ki – nem rivalizál az imádkozó sáskával (Mantis religiosa). A méretükön kívül úgy lehet őket megkülönböztetni, hogy az ázsiai faj példányainak szárnyfedőjén fehér folt van, a hazainak viszont az egyik fogólábán van barna folt.
A legtöbb jövevénynél, amelynek nincs helyben ellensége, azt lehet remélni, hogy a megtelepedés és az elszaporodás után valamilyen betegség felüti a fejét, és idővel beáll valamilyen egyensúly. Ezt a zuhanást például a bevándorolt poloskafajok esetében régóta nagyon várják már a gazdálkodók, főleg a gyümölcstermesztők. Ellenségük egyhamar nem lesz, mert jellegzetes büdös váladékuk állítólag keserű is.
A szegedi muzeológus két olyan fajt is említ, amelynek a terjedése megfigyelhető, viszont mindkettő előfordult itt nálunk régebben. Az örvösgalamb (Columba palumbus) eddig is itt élt, mezővédő erdősávokban fészkelt, és nem szerette a városi környezetet. Most már elviseli az ember közelségét, és kiűzi a balkáni gerlét. Az aranysakál (Canis aureus) eredeti élőhelyét a lecsapolás, a folyószabályozás változtatta meg, szinte teljesen eltűnt. Aztán alkalmazkodott a körülményekhez, és a délszláv háború zaja elől, nyugalmat keresve húzódott ide. Sajátos viselkedéséről ebben a cikkben is lehet olvasni. Most már sokfelé, települések közelében is terjed – ahogy a vadgazdálkodási szakemberek fogalmaznak – „aggasztó gyorsasággal”.
Ez a cikkünk arról szól, hogyan hat a Balatonra egy-egy inváziós állat- és növényfaj:
