Május végén jelentős sajtókampány kíséretében tette közzé az Európai Bizottság, milyen műanyag eszközöket nem szeretne látni a fogyasztók kezében, fülében, illetve szájában. Az igencsak színes feketelistán szerepelnek az egyszer használatos műanyag evőeszközök és tányérok, a szívószálak, a mindkét végükön vattapamaccsal ellátott fültisztító pálcikák, a szintén plasztik keverőpálcikák és a lufikhoz használt műanyag csövecskék. A műanyag poharak és ételszállító edények körében fogyasztáscsökkentést irányoz elő a terv, míg a PET-palackok és műanyag flakonok esetében a cél, hogy 2025-ig a hulladék 90 százaléka begyűjthető és újrahasznosítható legyen, akár betétdíj bevezetésével is.
| ||
A döntés indokaként elhangzott, hogy Európa és a világ legnagyobb környezeti problémája a tengerbe kerülő műanyag, ami a konkurencia ismeretében meglehetősen merész állítás. A döntés előkészítése maximális tudományossággal zajlott, azaz megvizsgálták és statisztikai alapon elemezték a strandok fövenyén összegyűlő műanyagszemét összetételét, majd a top 10 terméket rátették a leendő tiltólistára. Az előterjesztést még megtárgyalja az Európai Parlament és az Európai Tanács, és egyenként a tagállamok, amelyek véleményét szintén meghallgatják. Ezzel párhuzamosan hasonló lépésre készül az Egyesült Királyság kormánya is. A termékek kiszorítása az után lesz esedékes, hogy sikerül-e azokat egyszerűen és olcsón előállítható, környezetbarát helyettesítőkkel felváltani. Erős a gyanúnk, hogy ezek a kritériumok együtt nem teljesülnek belátható időn belül.
Több szemét, mint hal
Bár az egyre szaporodó műanyagszemét-szigetek régóta csúfítják a tengerek, óceánok vizét (lásd: A léggömb is öl, Magyar Narancs, 2017. december 21.), a plasztikhulladék csak az utóbbi években lett központi téma a közbeszédben. Másodpercenként 700 kilogramm műanyagszemét kerül a tengerekbe, s ilyen ütem mellett 2050-re több szemét lesz a tengerben, mint hal. (Frans Timmermans, az Európai Bizottság alelnöke is e számokkal vezette elő a tervezetet.) Mindez a szelektív újrahasznosítási kampányok ellenére történik, az elhasznált műanyag visszatartását célzó szűrőrendszer épp az említett termékek esetében feltűnően lyukas. Ez olykor szó szerint értendő: a szívószál például – lévén kisméretű és könnyen törik darabokra – hajlamos átcsúszni a hulladékfeldolgozók masinériájának résein.
E termékek többnyire kőolajalapú műanyagok, ám ezen kívül vajmi kevés a közös bennük. Nem ugyanabból az anyagból készül a műanyag szívószál (polipropilén) vagy a fülpiszkáló, mint mondjuk az ételt tároló műanyag dobozka (polisztirol, esetleg PVC). Ha tehát helyettesíteni szeretnénk ezeket a termékeket, nagyon is különböző utódanyagokban kell gondolkoznunk.
A kampányban az Európai Bizottság egyik érve az, hogy e tárgyak teljes betiltásával 3,4 millió tonna szén-dioxid kibocsátását előzhetjük meg; 2030-ig pedig 22 milliárd dollár értékű környezeti kárt kerülünk el, amivel 6,5 milliárd dollárt spórolunk (már ha nem pazaroljuk drágább helyettesítőkre a pénzünket). Örvendetes, hogy a fenti számítások figyelembe veszik azt is, hogy a műanyag nem csak a kidobása után ró terhet a közre, de az előállítása is súlyosan környezetterhelő – pláne, ha végigvesszük a kőolaj kitermelésétől a kész szívószálig terjedő gyártási folyamatot. Csakhogy a fogyasztói szokások radikális változása nélkül a forgalomból kikerülő plasztiktárgyak helyére más, „papíron” gyorsan lebomló anyagok kerülnek, s ezek előállításának környezeti terhe egyáltalán nem biztos, hogy kisebb lesz, és még a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésének szándéka sem teljesül feltétlenül.
A „halállistára” került, sűrűn használt, majd eldobált tárgyak közös jellemzője, hogy nem feltétlenül műanyagból (legalábbis a most használatos plasztikanyagokból) készülnek.
A leggyakrabban felmerülő tökéletes helyettes valamilyen cellulózalapú anyag, mondjuk, speciális papír, amely készülhet erdészeti maradék faanyagból, külön erre a célra termesztett növényekből, mezőgazdasági hulladékból, és persze reciklált papírból. A jó öreg faanyagot sosem kell leírni: néhány évtizede még fapálcikákkal tömtük a jégkrémet és (rendes kanál híján) kevertük a kávét is. Aki persze a fában látja a megmentőt, könnyen lehet, hogy rossz alapanyagra tesz, hiszen az energia- és anyagfelhasználás, illetve az ökológiai lábnyom még nagyobb is lehet. Tehetünk ugyan a tengerek műanyagszennyezése ellen, ám eközben alul is maradhatunk az üvegházhatású gázok kibocsátása elleni harcban. Ha a hatalmas víz- és energiafogyasztó cellulóz- és papírgyártást futtatnánk fel, akkor többszörösére nőne annak nyersanyagigénye is. Nehezen tudjuk elképzelni, hogy ennek idővel ne a természeti környezet, például az erdők igyák meg a levét. Még akkor is, ha természeti, ökológiai problémáinkat régi jó szokás szerint a fejlődő világba exportáljuk.
A helyettesítés problémáját szemlélve nem árt tisztában lenni a nagyságrendekkel. Az EU-ban és Nagy-Britanniában évente mintegy 25 milliárd szívószál fogy el – ha ezt mind ki akarjuk váltani valami könnyen lebomló anyagra, ahhoz egy óriási piacot lefedő, évente milliárdos forgalmat lebonyolító iparágat kéne átállítani. Ennek az árát pedig a fogyasztó fizetné meg, hiszen a műanyag épp azért terjedt el korábban, mert minden más helyettesítőnél olcsóbb (már persze, ha eltekintünk a társadalmi szintű károktól).
Edd meg a tányért!
Némely eldobható eszköz esetében már létezik a látszólag tökéletesen környezetkímélő megoldás! Ilyen volna az ehető tányér, amit egyebek mellett sajtolt búzakorpából (esetleg kukoricakeményítőből vagy algából) készítenek. És még az íze sem rossz! Pláne, ha egy jó félóra után már az étel is elkezd beleszívódni, elvégre tovább nem is bírja el a belé öntött leveses anyagot. Ha egyszer kifizettük az eszköz (műanyag termékhez képest borsosabb) árát, már csak meg kell ennünk, mint Mátyás király juhásza a leveshez használt serclit, lehetőleg szintén „Eb, aki a kanalát meg nem eszi!” felkiáltással. Csak ki ne derüljön a végén, hogy a szintén nem olcsó eljárással készülő korpatányér, ha nem pusztán pénzben mérve, de a teljes energiamérleget és gázkibocsátást nézve, többe van, mint a műanyag.
A kivezetni kívánt műanyag tárgyak a kívánatosnál tán szűkebben megvont köre több szempontból is kritizálható. Egyrészt nem tartalmaz olyan fogyasztási cikkeket, amelyeknek környezeti kárai, ha lehet, még súlyosabbak. Bár a szívószálak is megsebezhetnek állatokat, de a lufikhoz használt pálcikákhoz képest például maguk a kidurrant léggömbök sokkal veszélyesebbek, miközben a forgalmazóknak egyelőre nem lesz más dolguk, mint egy figyelmeztető felirat elhelyezése.
A legtöbb tengeri állat műanyagok okozta pusztulását pedig nem is a polipropilén vagy polisztirol konyhai eszközök, hanem az ipari léptékű halászatban használt, majd gondatlanul a vízben hagyott műanyag eszközök, például a halászhálók okozzák. A tervezet ezek gyártóira hárítaná a begyűjtés és szállítás költségeit. Az már csak hab a tortán, hogy a tengerekben egyre növekvő, helyenként iszonyú tömegben feltűnő műanyaghulladék kapcsán olyan félelmek is felerősödtek, amelyeket a tudományos kutatások nem támasztanak alá. A makroméretű műanyaghulladék valóban képes megsebezni, megfojtani tengeri, sőt akár szárazföldi élőlényeket is, ám arra semmi bizonyíték, hogy a műanyagtörmelék aprózódásával kialakuló mikroméretű műanyagmorzsák bármilyen galibát, pláne élettani krízishez vezető problémát okoznának, amennyiben lenyelve bekerülnek a táplálékláncba. Bár ezt a tényt nehéz elmagyarázni, amikor a közgondolkodás alapvető elve, hogy a szintetikus egyenlő a mérgezővel, esetleg rögtön a rákkeltővel.
Nem jó hír, hogy a korábban gyorsan lebomlónak gondolt plasztikanyagok sem mindig teljesítenek jól a természet élő laboratóriumában: odakinn sokkal lassabban enyésznek el, mint ahogy azt az idebenn elvégzett kísérletek mutatták. Mindeközben a műanyagszemét elleni küzdelem továbbra is a minden hatásnak ellenálló, kémiailag sok-sok emberöltő alatt sem lebomló műanyagok téziséből indul ki, amit szerencsére már nem támasztanak alá a kutatások (lásd: Eldobja a zsömlét, megeszi a zacskót, Magyar Narancs, 2017. május 11.). Abban ugyanakkor biztosak vagyunk, hogy ezzel az iszonyú hulladéktömeggel aligha fognak gyorsan megbirkózni az evolúció során most előbukkanó, plasztikra éhes mikroorganizmusok. Valamit tehát a kibocsátási oldalról is tennünk kell, de lehetőleg anélkül, hogy – egy rossz termékhelyettesítés révén – a fürdővízzel együtt kiöntsük a gyereket is.
Le a lustasággal!
A most beterjesztett reformjavaslat végeredményben a fogyasztói szokások teljes átalakítását szorgalmazza. A legnyilvánvalóbb célpont a szívószál, amelyre az esetek többségében semmi szükség, használatát csupán a megszokás hajtja. Miután 25 milliárd szalmaszálat vagy papír szívószálat aligha lehet majd a szomjas európaiak szájába adni, ezért mindenkit inkább a (nem plasztik) pohárból ivásra biztatnának. Hasonló a helyzet a fülpiszkálókkal, amelyeket persze megint csak ki lehetne váltani cellulózalapú termékkel, ám a megoldás talán nem is ez, hanem a fültisztítás ezen orvosilag amúgy sem javallott módjának a visszaszorítása volna.
Az edények, evőeszközök tányérok, keverőpálcák, sőt, még a szívószálak műfajában is a tartós, sokszor használatos eszközök visszatérése lehetne a megoldás. Ezeket persze mosogatni kell, aminek önmagában is tetemes mértékű környezetterheléséről majd egy másik alkalommal ejtünk szót.
| A zacskó marad Az EU már 2015-ben korlátozta a bolti műanyag zacskók felhasználását, és ez uniós szinten tényleg csökkentette némileg a tasakok iránti keresletet. Az Egyesült Királyságban 2015-ben tették termékdíjassá a nejlonnak nevezett (valójában inkább polietilén) zacskókat, és ennek hatására a korábbi szint 85 százalékára esett vissza a felhasználás. Magyarországon is lett volna ilyen emelt termékdíj, de a kormány a magyar gyártók érdekeire hivatkozva tavaly ősszel visszakozott, így azután a honi fogyasztó továbbra is boldogan hordhatja haza kedvenc zacskóit. |
