A Tanácsköztársaság zenepolitikája

Egy húron

Tudomány

Bartók, Kodály és Dohnányi zenei direktóriuma meg Zerkovitz Béla Vörös toborzója egyaránt szerephez jutott a Tanácsköztársaság 133 kaotikus napján. Amikor sokan azt énekelték: De szeretnék Kun Bélával beszélni!

„A proletárforradalom tisztító tüzében a művészetek újjászületve ébrednek új életre” – hirdette a Vörös Újság alig néhány nappal az 1919. március 21-i hatalomátvételt követően, s a hurráoptimista valóságátformálás jegyében a Tanácsköztársaság illetékesei ilyen, lángok közt újjászülető főnixmadárnak tekintették a zenei életet is. A gyakorlatba átültetni kívánt vezérelv, vagyis – Lukács György helyettes népbiztos szavaival – a „kultúra tényleges birtokbavétele” meglehetősen nagy mozgásteret kínált a legkülönfélébb törekvéseknek, amelyek egymással és az idővel versenyt futva próbálták kihasználni a vörös konjunktúrát. Tartós vagy átmeneti meggyőződésből éppúgy, mint színtiszta számításból.

A pesti slágerszerzők például sietve megtették a maguk hozzájárulását: Zerkovitz Béla rös toborzója („Be-be-be-be-be-be-be, / Be kell állni a Vörös Hadseregbe!”) csakúgy ekkor született, akár a kor népszerű táncformáját továbbhasznosító bolseviki two-step. S miközben a frissen bemutatott Huszka-operett, a Lili bárónő zavartalanul folytathatta szériáját, a Budapesti Munkás- és Katonatanács pedig kötelező iskolai tananyaggá tette a Marseillaise-t és az Internacionálét, elszabadult a voltaképpen már 1918 októbere óta egyre csak növekvő régi-új bürokrácia. A közoktatási népbiztosság kebelén belül például mindjárt a Tanácsköztársaság első heteiben létrejött a hangszer- és húrosztály, mely dikasztérium sietve központi fennhatósága alá vonta a bélhúrok üzleti forgalmát, valamint a házbizalmik kötelező feladatává tette a zongorák és pianínók szállításának legszigorúbb felügyeletét.

 

*

Ahogyan azt egy évvel később a New York-i Musical Courier jól értesült tudósítója összefoglalta: „…1918 októberétől kezdve »monumentális« intézmények egyre fokozódó, szinte az ostobasággal határos és tervszerűtlen alapítási láza jelentkezett anélkül, hogy a rendelkezésre álló szerény anyagi lehetőségeket figyelembe vették volna. A zenész szakszervezet a »nép szavára« azon fáradozott, hogy a legtehetségtelenebb, ám leghangosabb kóklereket emelje vezető pozíciókba, ami ugyan nem sikerült nekik, de a komoly munka teljességgel lehetetlenné vált. A protekcionizmus és a bürokrácia olyan mértékben uralkodott, mint soha azelőtt, a tanácskormány szelleme éppoly kisszerű volt, mint a korábbi polgári kormányoké. Az utóbbi jellemzésére csak a következőt szeretném példaképpen megemlíteni: parancsba adták, hogy az Internacionálé visszataszító, stílus- és hangulatrontó »Liedertafel«-dallamát minden opera-előadás előtt eljátsszák.”

Az amerikai zenei lapban megjelent összefoglalás szerzője Bartók Béla volt, aki saját vallomása szerint épp az említettek miatt kényszerült zenepolitikai szerepvállalásra. A zenei vonalon 1918 ősze óta kulcspozícióban lévő, Ady-megzenésítő, baloldali zenekritikus és megrögzött kávéházi éjszakázó Reinitz Béla ugyanis 1919 áprilisának közepén Bartók, Dohnányi Ernő és Kodály Zoltán triumvirátusát vette maga mellé a nyilvános zenei élet irányítására. (Miután már az előző év novemberének végén megkezdte velük az elvi egyeztetést.) Ez volt az úgynevezett zenei direktórium, amelynek beltagjairól így fogalmazott az idézett Bartók-szöveg: „Az említett muzsikusok, ha nem voltak is meggyőződéses kommunisták, a missziót elvállalták egyrészt abban a halvány reményben, melyet, mint a politikában járatlanok, magukban tápláltak, hogy az általános állapotok javulni fognak, másrészt azért, hogy lehetőleg meggátoljanak esetleges, a zeneéletre nézve ártalmas intézkedéseket és a tehetségtelen törtetők előrenyomulását.”

Ha utólag visszatekintve ilyesformán a feltartóztatás és a kármentés motívumára helyeződött is a hangsúly, azért 1919 tavaszán a „halvány remény”-nél erősebb szándék is mozgatta a korabeli magyar zenei élet három legjelentősebb személyiségét. Számukra az őszirózsás forradalom, de részben még a Tanácsköztársaság kikiáltása is a kulturális progresszió nagy áttörését ígérte. Így a munkáshangversenyeket kezdeményező Dohnányi már 1919 februárjában a főiskolává emelt Zeneakadémia igazgatója lett, aligazgatójává pedig Kodályt nevezte ki a Berinkey-kormány. Ők tehát már ekkor hozzákészülődhettek a Dohnányi által kidolgozott zeneakadémiai tanítási reformhoz. Bartók pedig, akit 1918/1919 fordulóján tartósan leendő operaházi igazgatónak híresztelt a sajtó, a kommunista–szociáldemokrata hatalomátvétel napjaiban így nyilatkozott a Színházi Élet riporterének: „Amit Dohnányi tervez, azt hajtjuk mi végre szeretettel és megértéssel. De mégis figyelmébe ajánlok valamit. Nálunk sok nagy tehetség lappang a szegény nép gyermekei között, akiket örökre betemet a meg nem ösmerés, a tanulás és felösmerés hiánya. Ezen gyökeresen csakis a népiskolai énektanítás megreformálása segíthet. A népiskolákban 3 éven át kötelező énekoktatásnak kellene lenni, amely felölelné a lapról éneklés, egyszerű dallamok lekottázásának tanítását is. Természetesen szükséges volna elsőrangú tanerők alkalmazása a népiskolákban, akiket egész különleges, e célra szolgáló módon képeznének ki. Egyelőre ezt legalább a városokban kellene bevezetni.”

Való igaz, a zenei direktórium működése végül korántsem válhatott ily nagy ívűvé, s pláne nem ennyire hatékonnyá. Bár azt, hogy a segélyfolyamodványok és ösztöndíjak elbírálása mellett mire is terjedt ki a direktórium hatásköre és ténykedése, nemigen lehet pontosan rekonstruálni. Részben mert – Kodály egy évvel későbbi megfogalmazása szerint – „Reinitz nem szerette az aktázást”, vagyis a tanácskozásoknak és döntéseknek többnyire nem maradt írásos nyoma.

Mi több, visszatekintve már az is kérdésesnek tűnhet, hogy a triumvirátus melyik tagja volt a hangadó. Lukács György például negyven évvel később így emlékezett: „…én, mint népbiztos, a zene területén »fejbólintó János« voltam, nem csináltam mást, mint hogy az apparátus segítségével végrehajtottam azt, amit a zenei direktórium, pontosabban szólva, amit Bartók kívánt. Ha a múltról őszintén beszélünk, meg kell mondani, hogy Bartók és Kodály tartozott a direktórium valóban haladó részéhez. Dohnányi pedig nagyon lojálisán, de kétségtelenül bizonyos opportunizmusból csatlakozott hozzájuk. Itt tehát legfőbbképpen Bartókról volt szó.” Ehhez képest maga Bartók a direktórium megalakulását megelőző napokban ezt írta a húgának: „Azt valószínűleg tudod, hogy az egyik közokt. népbiztos, Lukács György […] Dohnányinak régi híve.” (Igaz, Bartók felesége rögtön hozzátoldotta férje e mondatához: – „na és Bélának is”.) Hogy mégsem Bartók lehetett a domináns személyiség, azt jelzi, hogy a számára kinyilvánítottan fontos ügyből, vagyis a Nemzeti Múzeum önálló népzenei osztályának, azaz kutatóhelyének létrehozásából, ahol a feleségének is állást szánt, nem lett semmi.

A direktórium tagjai májust követően mindenesetre már okvetlenül leszámoltak az illúzióikkal, s a testületi lemondásra is kísérletet tettek. A zongoristaként turnézó Dohnányi azután tartósan külföldön rekedt, s a direktórium működése szép csendben elsikkadt. A legtöbb nyílt haragost végül a Zeneakadémiát tettleg irányító Kodálynak sikerült összegyűjtenie, de utóbb, az 1920-as fegyelmi tárgyalásán ő is igazolni tudta, hogy a főiskola tanáraival meghangszereltetett Internacionáléról megvetően beszélt. „Önnek sem a kommunizmus alatt tanúsított magatartásában, sem tanári működésében a fegyelmi vétség esete nem forog fenn” – értesítették a fegyelmi véghatározatról Kodályt, ám aligazgatói működését elégtelennek ítélték. Az 1919-es érintettség stigmáját mindenesetre pár évig ő is, de Bartók és Dohnányi is magán viselte. Majd 1923 novemberében elkövetkezett a Pest, Buda és Óbuda egyesítésének félszázados jubileumát megünneplő koncert a Vigadóban: Kodály Psalmus Hungaricusával, Bartók Táncszvitjével és Dohnányi Ünnepi nyitányával. Elvégre a nélkülözhetetlen embereknek olykor nemcsak a múlt szeplőit, de még akár a zsenialitást is elnézik, ha nagyon muszáj.

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.