„A proletárforradalom tisztító tüzében a művészetek újjászületve ébrednek új életre” – hirdette a Vörös Újság alig néhány nappal az 1919. március 21-i hatalomátvételt követően, s a hurráoptimista valóságátformálás jegyében a Tanácsköztársaság illetékesei ilyen, lángok közt újjászülető főnixmadárnak tekintették a zenei életet is. A gyakorlatba átültetni kívánt vezérelv, vagyis – Lukács György helyettes népbiztos szavaival – a „kultúra tényleges birtokbavétele” meglehetősen nagy mozgásteret kínált a legkülönfélébb törekvéseknek, amelyek egymással és az idővel versenyt futva próbálták kihasználni a vörös konjunktúrát. Tartós vagy átmeneti meggyőződésből éppúgy, mint színtiszta számításból.
A pesti slágerszerzők például sietve megtették a maguk hozzájárulását: Zerkovitz Béla Vörös toborzója („Be-be-be-be-be-be-be, / Be kell állni a Vörös Hadseregbe!”) csakúgy ekkor született, akár a kor népszerű táncformáját továbbhasznosító bolseviki two-step. S miközben a frissen bemutatott Huszka-operett, a Lili bárónő zavartalanul folytathatta szériáját, a Budapesti Munkás- és Katonatanács pedig kötelező iskolai tananyaggá tette a Marseillaise-t és az Internacionálét, elszabadult a voltaképpen már 1918 októbere óta egyre csak növekvő régi-új bürokrácia. A közoktatási népbiztosság kebelén belül például mindjárt a Tanácsköztársaság első heteiben létrejött a hangszer- és húrosztály, mely dikasztérium sietve központi fennhatósága alá vonta a bélhúrok üzleti forgalmát, valamint a házbizalmik kötelező feladatává tette a zongorák és pianínók szállításának legszigorúbb felügyeletét.
*
Ahogyan azt egy évvel később a New York-i Musical Courier jól értesült tudósítója összefoglalta: „…1918 októberétől kezdve »monumentális« intézmények egyre fokozódó, szinte az ostobasággal határos és tervszerűtlen alapítási láza jelentkezett anélkül, hogy a rendelkezésre álló szerény anyagi lehetőségeket figyelembe vették volna. A zenész szakszervezet a »nép szavára« azon fáradozott, hogy a legtehetségtelenebb, ám leghangosabb kóklereket emelje vezető pozíciókba, ami ugyan nem sikerült nekik, de a komoly munka teljességgel lehetetlenné vált. A protekcionizmus és a bürokrácia olyan mértékben uralkodott, mint soha azelőtt, a tanácskormány szelleme éppoly kisszerű volt, mint a korábbi polgári kormányoké. Az utóbbi jellemzésére csak a következőt szeretném példaképpen megemlíteni: parancsba adták, hogy az Internacionálé visszataszító, stílus- és hangulatrontó »Liedertafel«-dallamát minden opera-előadás előtt eljátsszák.”
Az amerikai zenei lapban megjelent összefoglalás szerzője Bartók Béla volt, aki saját vallomása szerint épp az említettek miatt kényszerült zenepolitikai szerepvállalásra. A zenei vonalon 1918 ősze óta kulcspozícióban lévő, Ady-megzenésítő, baloldali zenekritikus és megrögzött kávéházi éjszakázó Reinitz Béla ugyanis 1919 áprilisának közepén Bartók, Dohnányi Ernő és Kodály Zoltán triumvirátusát vette maga mellé a nyilvános zenei élet irányítására. (Miután már az előző év novemberének végén megkezdte velük az elvi egyeztetést.) Ez volt az úgynevezett zenei direktórium, amelynek beltagjairól így fogalmazott az idézett Bartók-szöveg: „Az említett muzsikusok, ha nem voltak is meggyőződéses kommunisták, a missziót elvállalták egyrészt abban a halvány reményben, melyet, mint a politikában járatlanok, magukban tápláltak, hogy az általános állapotok javulni fognak, másrészt azért, hogy lehetőleg meggátoljanak esetleges, a zeneéletre nézve ártalmas intézkedéseket és a tehetségtelen törtetők előrenyomulását.”
Ha utólag visszatekintve ilyesformán a feltartóztatás és a kármentés motívumára helyeződött is a hangsúly, azért 1919 tavaszán a „halvány remény”-nél erősebb szándék is mozgatta a korabeli magyar zenei élet három legjelentősebb személyiségét. Számukra az őszirózsás forradalom, de részben még a Tanácsköztársaság kikiáltása is a kulturális progresszió nagy áttörését ígérte. Így a munkáshangversenyeket kezdeményező Dohnányi már 1919 februárjában a főiskolává emelt Zeneakadémia igazgatója lett, aligazgatójává pedig Kodályt nevezte ki a Berinkey-kormány. Ők tehát már ekkor hozzákészülődhettek a Dohnányi által kidolgozott zeneakadémiai tanítási reformhoz. Bartók pedig, akit 1918/1919 fordulóján tartósan leendő operaházi igazgatónak híresztelt a sajtó, a kommunista–szociáldemokrata hatalomátvétel napjaiban így nyilatkozott a Színházi Élet riporterének: „Amit Dohnányi tervez, azt hajtjuk mi végre szeretettel és megértéssel. De mégis figyelmébe ajánlok valamit. Nálunk sok nagy tehetség lappang a szegény nép gyermekei között, akiket örökre betemet a meg nem ösmerés, a tanulás és felösmerés hiánya. Ezen gyökeresen csakis a népiskolai énektanítás megreformálása segíthet. A népiskolákban 3 éven át kötelező énekoktatásnak kellene lenni, amely felölelné a lapról éneklés, egyszerű dallamok lekottázásának tanítását is. Természetesen szükséges volna elsőrangú tanerők alkalmazása a népiskolákban, akiket egész különleges, e célra szolgáló módon képeznének ki. Egyelőre ezt legalább a városokban kellene bevezetni.”
Való igaz, a zenei direktórium működése végül korántsem válhatott ily nagy ívűvé, s pláne nem ennyire hatékonnyá. Bár azt, hogy a segélyfolyamodványok és ösztöndíjak elbírálása mellett mire is terjedt ki a direktórium hatásköre és ténykedése, nemigen lehet pontosan rekonstruálni. Részben mert – Kodály egy évvel későbbi megfogalmazása szerint – „Reinitz nem szerette az aktázást”, vagyis a tanácskozásoknak és döntéseknek többnyire nem maradt írásos nyoma.
Mi több, visszatekintve már az is kérdésesnek tűnhet, hogy a triumvirátus melyik tagja volt a hangadó. Lukács György például negyven évvel később így emlékezett: „…én, mint népbiztos, a zene területén »fejbólintó János« voltam, nem csináltam mást, mint hogy az apparátus segítségével végrehajtottam azt, amit a zenei direktórium, pontosabban szólva, amit Bartók kívánt. Ha a múltról őszintén beszélünk, meg kell mondani, hogy Bartók és Kodály tartozott a direktórium valóban haladó részéhez. Dohnányi pedig nagyon lojálisán, de kétségtelenül bizonyos opportunizmusból csatlakozott hozzájuk. Itt tehát legfőbbképpen Bartókról volt szó.” Ehhez képest maga Bartók a direktórium megalakulását megelőző napokban ezt írta a húgának: „Azt valószínűleg tudod, hogy az egyik közokt. népbiztos, Lukács György […] Dohnányinak régi híve.” (Igaz, Bartók felesége rögtön hozzátoldotta férje e mondatához: – „na és Bélának is”.) Hogy mégsem Bartók lehetett a domináns személyiség, azt jelzi, hogy a számára kinyilvánítottan fontos ügyből, vagyis a Nemzeti Múzeum önálló népzenei osztályának, azaz kutatóhelyének létrehozásából, ahol a feleségének is állást szánt, nem lett semmi.
A direktórium tagjai májust követően mindenesetre már okvetlenül leszámoltak az illúzióikkal, s a testületi lemondásra is kísérletet tettek. A zongoristaként turnézó Dohnányi azután tartósan külföldön rekedt, s a direktórium működése szép csendben elsikkadt. A legtöbb nyílt haragost végül a Zeneakadémiát tettleg irányító Kodálynak sikerült összegyűjtenie, de utóbb, az 1920-as fegyelmi tárgyalásán ő is igazolni tudta, hogy a főiskola tanáraival meghangszereltetett Internacionáléról megvetően beszélt. „Önnek sem a kommunizmus alatt tanúsított magatartásában, sem tanári működésében a fegyelmi vétség esete nem forog fenn” – értesítették a fegyelmi véghatározatról Kodályt, ám aligazgatói működését elégtelennek ítélték. Az 1919-es érintettség stigmáját mindenesetre pár évig ő is, de Bartók és Dohnányi is magán viselte. Majd 1923 novemberében elkövetkezett a Pest, Buda és Óbuda egyesítésének félszázados jubileumát megünneplő koncert a Vigadóban: Kodály Psalmus Hungaricusával, Bartók Táncszvitjével és Dohnányi Ünnepi nyitányával. Elvégre a nélkülözhetetlen embereknek olykor nemcsak a múlt szeplőit, de még akár a zsenialitást is elnézik, ha nagyon muszáj.
