Korunkban gyakran támadják a vegyészeket - sokszor oktalanul - kockázatos és kétes hatású leleményeik miatt. A harci gázok és a kémiai fegyverek kiötlése, szintetizálása azonban aligha kerül majd fel a kémia fejlődésének dicsőségtáblájára.
Klórral kezdődött
| ||
A modern vegyi eszközök hadászati alkalmazásában kétségkívül az első világháború hozta az áttörést, bár azt kevesen tudják, hogy csupán többszöri próbálkozásra sikerült megfelelően halálos anyagra szert tenni. A franciák már a háború első hónapjaiban könnygáz típusú hatóanyagokat (etil-bromoacetát, kloroaceton) lődöztek a németekre - néha riasztópisztolyból! -, igen csekély eredménnyel. Erre a németek irritáló hatású szerekkel töltött lövedékekkel válaszoltak - de ez sem volt gyümölcsözőbb. 1915 elején például Varsótól nyugatra 18 ezer xilil-bromid nevű, könnygáz típusú anyaggal teli lövedéket lőttek ki az orosz állásokra, ám a felszabaduló reagens egyszerűen megfagyott a hidegben. Néhány hónapon belül azonban kitalálták a megfelelő módszert: a második yperni ütközetben klórral töltött tartályokat vittek a frontvonalra, majd kinyitották őket, s hagyták, hogy a kiszabaduló szürkés-zöldes gázfelhőt a francia gyarmati erők (zömmel Martinique-ről származó katonák) állásai felé sodorja a szél. Az első (más vélekedések szerint már a második) klórgáztámadás áldozatairól szóló különböző írásokban még mindig kerengő információk erősen eltúlzottak, de a veszteségek így is súlyosak voltak. A fojtó hatású, a tüdőt károsító, roncsoló, így fulladásos halált okozó klórgázt már csak azért is kézenfekvő volt felhasználni, mert tömegével keletkezett nagy német vegyi üzemekben: főképpen nátronlúggyártásnál. Azt is illendő megjegyezni, hogy a módszer kidolgozásában nem kisebb tudósnagyság vett részt, mint Fritz Haber, aki 1918-ban kémiai Nobel-díjat kapott az ammóniaszintézis felfedezéséért. De a klórgáz a vártnál kevésbé bizonyult hatékony fegyvernek - ráadásul éppen ez ellen sikerült a legkorábbi hatásos védőeszközt kiötleni. Már a vizelettel jól átitatott, az arcra, a száj, az orr elé tekert géz is jó hatásfokkal működött - az ammónia ugyanis semlegesíti a klórt.
Az I. világháború azért is fontos állomás a vegyi fegyverek történetében, mert ekkor szintetizálták és vetették be a szóba jöhető reagensek jelentős részét. A franciák egy másik vegyészlegenda, a reagense kapcsán minden vegyészhallgató számára ismerős Victor Grignard "bevetésével" válaszoltak a németek kihívására. Az ő intenciójára használtak először egyszerű, ám annál mérgezőbb vegyületet, az akkor már egy évszázada felfedezett foszgént: ennek illata a frissen kaszált fűre emlékeztet, így nehezebb detektálni. Ugyanakkor még a klórnál is hatékonyabban támadja a tüdőt (ennek dacára általában azzal keverve alkalmazták), s a halálos dózis belélegzése sokszor lassú és gyötrelmes, hosszas fuldoklással járó haláltusához vezet.
1917-ben jelent meg a harctereken a hólyaghúzó hatású, komoly szem-, bőr- és nyálkahártya-, no és ismét csak tüdősérüléseket, kvázi égéseket okozó mustárgáz. Ez nem túlságosan effektív gyilkoló eszköz, de tökéletesen alkalmas arra, hogy zavart keltsen a megtámadottak soraiban - ráadásul célba juttatás után még napokig, sőt hetekig képes kifejteni a hatását. Ekkorra már általánossá vált, hogy a harci gázokat lövedékekbe töltsék, és így juttassák célba - esetleg magukat a tartályokat lőjék ki speciális aknavetőkkel. Ám ezek közül nem mindegyik robbant fel, így még manapság is képesek balesetet okozni az északfrancia és a belga csatatereken előkerülő méregtartalmú lövedékek. Szintén veszélyforrás, hogy a fel nem használt harci anyagok jó részét a németek a Balti-tengerbe süllyesztették: ott azonban a sós víz hatására korrodálódó lövedékekből gyakorta felszabadul a reagens kén-mustár, és gyantaszerű formában sodródik a partra, ahol még ennyi idő után is égési sérüléseket okozhat.
Az első világháborúban összesen több tízezer tonna harci gázt vetettek be: a gáztámadások öszszes áldozatát több mint 1,1 millióra teszik, ám közülük "csupán" 85 ezren haltak meg kémiai hatások direkt következményeként. A helyzetet jól jellemzik a brit háborús statisztikák: a támadások áldozatainak 3 százaléka vesztette életét, 2 százalékuk pedig tartósan harcképtelenné vált (például megvakult). Ezzel szemben 70 százalékuk 6 héten belül készen állt arra, hogy újra csatába küldjék.
Ideggázok karrierje
| ||
Az I. világháború utáni gyarmati (mezopotámiai kurd felkelés, Rif-háború) vagy éppen polgárháborús konfliktusokban (a vörösök például közelebbről nem specifikált harci gázt vetettek be a tambovi parasztfelkelés leverésére) is alkalmaztak harci gázokat, ám a két világháború közötti idő arról is nevezetes, hogy ekkor fedeztek fel egy ma is használatos, napjaink híreiben is szereplő anyagtípust. Az ideggázok (mert róluk van szó) közül először a tabunt fedezte fel (véletlenül!) egy Gerhard Schrader nevű német vegyész. A rendkívül erős hatású, szervesfoszfát-alapú, gyümölcsös illatú, a bőrön át felszívódó toxin az idegpályákat támadja meg: gyakorlatilag blokkolja a gerincoszlop üzenettovábbító képességét, így a megmérgezett áldozat elveszti a kontrollt saját szervezete felett. Leáll az emésztés, a szívverés és a légzés, s mivel a sejtek s az agy nem jut oxigénhez, beáll a halál. A tabunt még a németek sem vetették be - ellentétben a korábbi háborúk kémiai arzenálját előszeretettel recikláló Szaddám-féle iraki hadsereggel, amely a gyanú szerint az Irán elleni háborúban, illetve kurd gerillák ellen (ez gyakorlatilag polgári célpontokat jelentett) alkalmazta, rendre szörnyű eredménnyel. A másik fontos, szintén idegméregként ható harci gázt, a szarint (ezt vetették be most is Szíriában, civilek ellen) szintén 1938-ban szintetizálták Németországban. Egy még ennél is hatékonyabb ideggázra, a szománra már a háború utolsó szakaszában bukkant rá Richard Kuhn, az 1938. évi kémiai Nobel-díjas. Ezek az anyagok az egyik, ingerülettovábbításban fontos szerepet játszó enzim, az acetilkolin-észteráz működését blokkolják, aminek hatására a felhalmozódó ingerületátvivő anyag (acetil-kolin) minden idegi impulzust továbbít, gátlás nélkül, míg csak ki nem fullad a megcélzott szerv vagy izom. Az izomernyedtség és -bénulás következménye általában fulladásos halál.
A hidegháború idején mind a nyugati szövetségesek (főleg a nukleáris fegyverkezésben lemaradt britek), mind a szovjetek kiterjedt kutatásokat folytattak további harcászati célú ideggázok után. A világ a Nyugatnak az ún. VX típusú ideggázokat, a szovjet félnek több, még ma is titokzatosnak számító vegyi anyagot köszönhet. Az Egyesült Államokat gyakorta vádolták azzal, hogy nem halálos, de súlyos kimenetelű pszichózisokat, hallucinációkat okozó anyagokat tesztel embereken, például a közelmúltig is nagy mennyiségben tárolt "BZ"-t. Hangsúlyoznunk kell, hogy az eredetileg 1993-as, azóta többször is megújított, a vegyi fegyverekről rendelkező konvenció szinte valamennyi fent felsorolt fegyver és eszköz használatát, tárolását, gyártását betiltotta. Ezt a világ országainak többsége aláírta és ratifikálta - Észak-Korea, Szíria, Angola, Egyiptom, Dél-Szudán kivételével. (Izrael aláírta, de nem ratifikálta a szerződést.)
Az év eleji adatok szerint a bevallott kémiai fegyverkészletek 78 százalékát megsemmisítették. Ennek dacára ma is vagy tucatnyi ország rendelkezik ilyen fegyverekkel, s a közelmúltig többen is bevetették azokat. Intő példa a minapi szíriai atrocitás vagy éppen Szaddám Huszein 1988-as, kurdok elleni halabdzsai tömegmészárlása. Ez utóbbi támadás során valószínűleg kombinálva vetettek be szinte minden harcászati mérget, amit az emberiség a XX. században kiötlött: szarint, egy nálánál is mérgezőbb, szintén a harmincas években felfedezett rokonát, a cikloszarint, mustárgázt, hidrogén-cianidot és VX-et.
Minden hiábaA korai próbálkozásokat leszámítva először a XIX. században merült fel a lehetőség, hogy a rohamosan fejlődő vegyészet leleményeit és felfedezéseit közvetlen hadicélokra használják. Jellemző, hogy még voltaképpen be sem vetették e fegyvereket, de már sorra születtek azok a nemzetközi konvenciók, melyek tiltották mérgek és egyéb kémiai reagensek háborús célú bevetését. Az 1900-as hágai konferencián aláírt egyezmény például kifejezetten megtiltotta olyan lövedékek használatát, melyek fojtó hatású vagy más szempontból mérgező gázokat tartalmaznak. Megjegyeznénk, hogy ezt a papírt akkor egyedül az amerikai delegátus nem írta alá, mondván: oktalanul korlátok közé szorítja az amerikaiak új fegyverek kifejlesztésében jelentkező kreativitását. A tiltás már másfél évtizeddel később hasztalannak bizonyult (speciel nem az amerikaiak hibájából), éppen ezért az első világháború után, látva a rettenetes következményeket, ismét elővették a témát. Így az 1929. szeptember 7-én életbe lépett genfi konvenció ismét megtiltotta a mérges gázok használatát. Tudjuk, milyen eredménnyel: noha a II. világháború európai harcterein elvétve vetettek be harci gázokat, de annál buzgóbban alkalmaztak ilyeneket (főleg kipufogógázt, illetve Zyklon-B fantázianevű hidrogén-cianid-tartalmú fertőtlenítő- és rovarölő szert) többségében deportált zsidó civilek (a gázkamrában elpusztítottak száma csak közöttük milliós nagyságrendű), az eutanáziaprogram életképtelennek tartott áldozatai, szovjet hadifoglyok, lengyelek és mások legyilkolására. Sőt, némely tanúk szerint a nácik könny- és mérges gázokat is bevetettek Varsóban, az 1943-as gettólázadás, majd egy évvel később, a felkelés leverésekor. Az ázsiai harctéren a japánoknak sem voltak skrupulusaik a harcászati gáztámadásokkal kapcsolatban, bár arra azért ügyeltek, hogy ne a nyugati szövetségesek, "csak" a kínai csapatok és polgári lakosság ellen alkalmazzanak - például - mustárgázt. |
