Néhány éve Magyarországon is több egyetemi és főiskolai rangsor közül választhatunk felsőoktatási iránytűt. Mikor csapnak be e listák, és mire használhatók? Ne legyenek hiú ábrándjaink!
Felsőoktatási rangsorok az Egyesült Államokban a 80-as évek, Nyugat-Európában a 90-es évek óta készülnek. Míg külföldön eleve a sajtó volt a megrendelő (The Times, The Guardian, The Financial Times, Newsweek, Der Spiegel, Die Zeit), Magyarországon ezek születését állami pénzen folyt kutatások alapozták meg. "Az Educatio Kht. (korábbi nevén Országos Felsőoktatási Információs Központ, OFIK - B. Zs.) támogatásával már 2000-ben zajlottak hallgatóielégedettség-vizsgálatok, de csak a kutatási program harmadik évében számoltunk be erről rangsorszerűen. Ez kényes döntés volt, mert tartani lehetett attól, hogy egyes egyetemek anyagi megfontolásból vagy presztízsféltésből nem fogják szeretni. Az is furcsán vehette volna ki magát, hogy a kutatást egy olyan közintézmény finanszírozza, amelynek fő szolgáltatását, a felvételit azok bonyolítják le, akiket rangsorol. Egyébként a többi rangsor is jelentős részben az Educatio Kht. által szolgáltatott, közérdekű adatokon alapul. Az aggodalmak szerencsére nem igazolódtak be, az egyetemek a rankingot elég jól vették" - mondta a Narancsnak Fábri István, a hazai rangsorkészítést elindító Universitas Press Felsőoktatás-kutató Műhely kutatója, aki immár a "felvi rangsort" felügyelő Educatio Kht. vezető elemzője. A rangsorok létjogosultságát Fábri szerint az is kikényszerítette, hogy rövid időn belül több hasonló kiadványt, illetve mellékletet is piacra dobtak (Heti Válasz, HVG, Népszabadság, Világgazdaság), és a sanghaji Chiao Tung Egyetem 500-as nemzetközi egyetemi toplistája is ekkor robbant be a köztudatba.
A kínai összevetés rávilágított arra, hogy az európai egyetemek messze elmaradnak az amerikaiaktól, és hogy labdába rúgni még a legjobb magyarnak (Szegedi Tudományegyetem) sincs esélye. De felvillanyozódtak a kétkedők is, akik a roppant egyszerű módszertan láttán a rangsorolás objektivitását kérdőjelezték meg. (Nagyjából elég egy Nobel-díjas ahhoz, hogy Szeged a Top 500-ban legyen örök időkre, a kisszámú indikátor miatt pedig értelmezhetetlen holtversenyek alakultak ki a 202-301. hely bármelyikén.) Az alapkérdések azóta se változtak. Azonkívül, hogy a piac Magyarországon is eldöntötte, hogy kellenek, mire jók és mennyire megbízhatóak a listák?
Kinek mire
A felsőoktatási rangsorok a diákoknak és a szülőknek elméletileg kapaszkodót jelenthetnek a Nagy Választás előtt, az intézményeknek meg abban segíthetnek, hogy megtudják, mik a gyengéik és az erősségeik, és hogy mivel próbálják meg odacsábítani a legjobb hallgatókat és oktatókat; mire hegyezzék ki a marketingjüket. Mindeközben a rangsorkészítő kutatóműhelyek és a listákat közlő újságok is versengenek egymással - tehát valamennyi szereplő a saját érdekeinek megfelelő sorrendet preferálna. Az egyetemek és főiskolák azokat a sorokat nem látják szívesen, melyek nem tüntetik fel őket túl jó színben, a sajtó könnyen áttekinthető, felhasználóbarát listát szeretne, a kutatók minél hitelesebbet. (Már ha a megrendelés a mélyebb szakmaiságot lehetővé teszi.) Fábri szerint olyan nem létezik, hogy "a legjobb egyetem vagy főiskola", legfeljebb csak azt lehet mondani, hogy bizonyos szempontból az egyik jobb, mint a másik. Ezért fontos, hogy minél több megközelítésből készítsenek listát. (Van olyan képzési terület, amit közel százféle szempontból felmértek.) Ez a hallgatóknak is jobb, hisz van, aki a fejlett tudományos kutatás, más a jó hangulat, megint más az egyetem szabadidős szolgáltatásai miatt választ várost és iskolát. A kiadók által kedvelt összesített, abszolút rangsorok érvényessége erősen korlátozott, a nemzetközi listáknak pedig azért nincs sok értelmük, mert bolognai folyamat ide vagy oda, az egyes struktúrák és képzési követelmények országonként nagyon különbözőek.
Érdemes végigböngészni a listákat készítő háttércsapatok összetételét. A HVG 2005-ben még a Gábor Kálmán vezette ifjúságkutatói csoporttal (Felsőoktatás-kutató Intézet) dolgozott együtt, a Diploma 2007 és 2008-at viszont már a felvisekkel együttműködve készítették el. A Heti Válasz egy üzleti tanácsadóval, a Central European Management Intelligence-szel (CEMI) kooperált, amely a 2006-os választások előtt egy alternatív gazdaságélénkítő csomag meghirdetésével vált ismertté, és egy közvélemény-kutatót is bevont, hogy megkérdezze a "társadalmat". A Népszabadság az első két évben a 101 régi-új alapszakot tesztelte, idén a 25 legértékesebb diplomát nevezte meg; a felmérésben a Gazdaság- és Vállalkozáselemzési Intézet (GVI) segítette. Ahogy a közreműködők névsora is mutatja, az érdeklődés egyre inkább afelé fordul, hogy mit ér a diploma. A HVG-s különszám a "felvisek" által készített álláshirdetés-elemzéseket tartalmaz, a Heti Válasz vállalatokat és fejvadászokat kérdezett, a Népszabadság pedig a cégek és az egyetemek kapcsolatát, illetve a munkaerő-keresleti, -kínálati viszonyokat firtatta. Mézes Flórián, a HVG-különszám szerkesztője szerint az ideális az volna, ha a felvételi előtt meg lehetne mondani, hogy jelen állás szerint egy adott diplomával milyenek az elhelyezkedési esélyek, mennyit kereshet egy végzős, és milyenek a karrierkilátások. "Magyarországon nincs még megfelelően kidolgozott, egységes adatfelmérésen nyugvó pályakövetési rendszer, de például a bachelor, master végzettségek szerinti elhelyezkedési esélyek Nyugat-Európában is homályosak. Az Egyesült Államokban minden évben 170 foglalkozásról közölnek kereseti adatokat, mellé írva, hogy mihez milyen és milyen fokozatú diploma kell. Nálunk az Állami Foglalkoztatási Szolgálatnak vannak a munkaügyi központokból begyűjtött adatai, de a diplomás-munkanélküliségről ezek még csak ágazati szinten sem árulkodóak, mert az értelmiségiek általában nem szoktak bejelentkezni, hanem főleg kapcsolataikon keresztül keresnek munkát. Az egyetemi pályakövetés még gyerekcipőben jár, az alumniprogramoknak egyelőre nincs mérhető teljesítményük. A potenciális munkaadóktól érkező információk is fenntartással kezelendők. Egyrészt gyakran mondják, hogy őket nem érdekli a diploma, a készségek számítanak, pedig ez nem igaz; nagyon is vannak preferenciáik. Így, miközben a piacot leginkább a diploma értéke érdekelné, erről van a legkevesebb számszerűsíthető információ" - mondta a Narancsnak Mézes.
Alaptalan adatok
A listák hitelességét nem nagy kunszt támadni. A HVG szerkesztője már vagy hetvenet tanulmányozott, de egy sincs, amibe ne tudna belekötni. (A módszertanok összehasonlításáról lásd keretes írásunkat.) A legalaposabbnak tekinthető felvi rangsort Fábri szerint három okból szokták bírálni. Vannak, akik úgy vélik, az intézményeket eleve nem lehet egymással összevetni; de ugyanezek sokszor az ellenkezőjét is állítják, azt, hogy a felmérés nem nézi végig minden egyetemen és főiskolán az összes szakot. A legtöbben a hallgatói véleményeket veszik zokon. A fő kifogás, hogy egy diák csak egy egyetemet ismerhet, így nincs összehasonlítási lehetősége.
A rangsorkészítők szerint viszont az adatszolgáltatás minősége is behatárolja lehetőségeiket. Az egyetemek adatközlése pontatlan, hiányos és egyenetlen. Előfordult, hogy a minisztériumból bekért számok nem egyeztek az intézmények által beküldött adatokkal. A társadalomkutatók szerint a listák (még ha nem is annyira hitelesek) bizonyos jelenségeket mindenképp jól illusztrálnak. Gábor Kálmán szerint főként azt igazolják, hogy a magyar oktatási rendszer a felsőfokú képzés expanziója ellenére megmaradt szelektívnek, tehát a társadalmi mobilitás esélye nem javult. (Például: a hallgatói összetételt tekintve az összesített rangsorok előkelő helyén álló orvosi egyetemeken a legmagasabb az olyan diákok aránya, akik idegen nyelvet beszélő, diplomás családból származnak.) Fábri szerint kicsit félrevezető, hogy a diplomákon csak a kögazdasági értéket kérik számon (jövedelem, státus), mert a boldogulásnak, az elégedettségnek ennél szofisztikáltabbak a fokmérői. Az egyetemek és főiskolák érzékelhetően odafigyelnek a rangsorokra: a "nagyok" az összesítésekben aratnak, a "kicsik" pedig mindig találnak olyan adatsort, amiben jó helyen állnak és amire fel tudják fűzni a kommunikációjukat. A munkaerőpiacot a nagy presztízsű intézmények iránti hagyományos tisztelet hatja át, ami az oda járó egyetemisták szerint nem minden esetben (lásd tanár-diák kapcsolat, tanári odafigyelés) indokolt. Ezekre a hangokra azonban még nem szokás odafigyelni: a rangsorok inkább erősítik, mintsem lazítják a status quót.
Hogyan készül?
A szakos, kari és összetett listákat közlő felvi rangsor a hallgatói, oktatói és munkaadói lekérdezésen túl az OFIK-tól, az OKM-től és az országos tanulmányi versenyeket szervező Országos Tudományos Diákköri Tanácstól (OTDT) begyűjtött adatokat is figyelembe veszi. 2006-ban és 2007-ben összesen tízezernél több hallgatót kérdeztek le 16 alapszakon. A Der Spiegel 10 ezres mintával dolgozik, de Németországban sokkal több egyetem van, így a felvi fajlagosan szélesebb merítést alkalmaz. A hallgatói kérdőívben csak a képzés- és intézményértékelés tucatnál is több szempontra tér ki az oktatás színvonalától kezdve a diploma piacképességén és az intézménnyel való azonosuláson át az iskola légköréig. A Heti Válasz megbízásából a CEMI a négy legkeresettebb képzési területen vizsgálódott (közgazdász, jogász, turizmus, kommunikáció). Négy "kemény" adat (túljelentkezés, diák-tanár arány, oktatói öszszetétel, OTDK-eredmények) összevetésén kívül területenként 10-20 interjút készített fejvadászokkal és munkáltatókkal. A Népszabadság HR-eseket és személyzeti tanácsadókat interjúvolt, valamint a GVI pályakezdő diplomásokról szóló kutatását ismertette, amelynek a tanulságait a szerkesztőség által készített rangsorban is felhasználta.
