Interjú

„Elég, ha együtt gondolkodunk”

Nemes László filozófus

  • Orosz Ildikó
  • 2017. február 15.

Tudomány

Filozófiai kávéház, tanácsadás, praxis – új jelenségek és fogalmak, amelyek azt mutatják, hogy a filozófusok egy része igyekszik közelebb hozni a hétköznapokhoz a gondolkodás művészetét. A téma szakértőjével beszélgettünk.

Magyar Narancs: „Üres az a filozófiai beszéd, amely nem gyógyít egyetlen emberi gyötrelmet sem. Épp, ahogy semmi haszna az orvoslásnak, ha nem űzi el a test betegségeit, a filozófiának sincs haszna, ha nem űzi el a lélek szenvedését” – így az Epikurosznak tulajdonított mondás. Hogyan változott története során a filozófia gyakorlati hasznára vonatkozó igény?

Nemes László: A filozófia eredetileg kevésbé volt tudomány, inkább egyfajta életmód, amit közösen gyakoroltak az emberek. Ezt változtatta meg alapvetően az írásbeliség megjelenése, miután a gondolkodás egyre inkább elvonult, egyedül végzett tevékenységgé vált. Jól megragadja ezt Rodin szobra, A gondolkodó; a gondolkodás magányos, olykor gyötrelmes tevékenység, ilyenkor erőfeszítést teszünk a külvilág kirekesztésére és a magunkba fordulásra. A filozófia napjainkra jellemző gyakorlati fordulata a visszatérés az antik gyökerekhez, amely inkább közösségi tevékenységként képzelte el a gondolkodást, elsősorban szóbeli közegben. A filozófiai praxis és a filozófiai kávéház arra tesznek kísérletet, hogyan lehetne a mai világban, amikor a könyveknek talán már nincs annyira meghatározó szerepük, fontosabbá tenni, újra kitalálni a filozófiát.

MN: Ön a filozófiai kávéházak meghonosítója Magyarországon. Honnan indult ez a mozgalom?

NL: Párizsból, a kávéházak városából. 1992-ben egy francia filozófus, Marc Sautet kezdett nyilvános beszélgetéseket tartani a Bastille téren lévő Café des Phares-ban. Akkora sikert aratott, hogy azóta is megrendezik ott ezeket az összejöveteleket. Közben a gyakorlat elterjedt világszerte, elsősorban Európában és Észak-Amerikában.

MN: „A filozófiai kávéház nem alkalmi és rendszertelen okoskodás, hanem meghatározott módszereken alapuló közösségi filozófiai gyakorlat”, írja egy tanulmányában. Hogyan képzeljük el?

NL: A kávéház az európai kultúrtörténetben a viták színtere volt, ahol nézeteket ütköztetünk, érvelünk, és mindenki szóhoz jut. Ehhez a hagyományhoz kapcsolódunk még akkor is, ha történetesen nem kávéházban ülünk, hanem egy művelődési házban vagy éppen az Ébredések Alapítványnál. Választunk egy témát – általában a helyszínen kihúz valaki egy dobozból egy papírfecnit, amire föl van írva egy fogalom vagy egy rövid kérdés, idézet –, és ezt kezdjük el szisztematikusan feltárni. Fontos, hogy a gondolatok egymásra épüljenek, egymás nézeteire reflektálva jöjjön létre az, amit a közösségi filozófiával foglalkozók úgy hívnak, „kérdező közösség”.

MN: Ehhez nem szükséges filozófiai előképzettség?

NL: Nem, sőt különösebb filozófiai érdeklődés sem kell. Inkább hajlandóság, hogy a szókratészi gyakorlathoz hasonlóan koncentráltan, a témánál maradva, mások véleményét tiszteletben tartva vegyünk részt a közös beszélgetésben. A filozófiai kávéház a demokrácia mikrokozmosza, ahol mindenki szóhoz jut, tekintet nélkül a társadalmi hátterére. Leg­inkább a tanácskozó demokrácia eszméjéhez áll közel, hiszen nem kész véleményt hozunk magunkkal, hanem közösen (15–20-an) törekszünk egy álláspont kialakítására, még ha az nem is konszenzusos. A beszélgetések szervezője képzett filozófus, aki mederben tartja a beszélgetést, ügyel, hogy a résztvevők ne kalandozzanak el, a hangnem érvelő és kritikai maradjon. Ahhoz, hogy egyenrangú félként tudjunk beszélgetni, olyan témát kell választanunk, amihez nem szükséges szakértelem. A legritkább esetben kerülnek elő ismert filozófusok – ha valaki szeretne ilyet megemlíteni, az nem tiltott, de ellenjavallt. Elég, ha mi együtt gondolkodunk. A filozófiai kávéház nem az akadémiai világ felismeréseit közvetíti az emberek felé, nem tudománynépszerűsítés, hanem a gondolkodást próbálja kivinni a közösségbe, ilyen értelemben nem egy ártatlan mulatság, hanem sokkal inkább radikális filozófiai kísérlet.

MN: Nem a Facebook az új digitális kávéház, ami a nyilvános vitát, közösségi véleménycserét illeti?

NL: Vannak hasonlóságok a közösségi médiával, de a filozófiai kávéházban kevesebb ismerőssel találkozunk, sokkal heterogénebb a közeg, mert jó esetben nem hasonló gondolkodású emberek jönnek össze. Ezzel szemben a Facebookon nagyon erős a törzsiesülés, a véleménynyilvánítás így kórusszerűvé válik és gyakran gyűlölködéssé fajul. A kávéházban fontos a személyes jelenlét, ami az eszmecsere etikai vonatkozásaira is jótékony hatással van. Sokkal nehezebb úgy letámadni, becsmérelni valakit, ha ott ül tőlem két méterre.

MN: Működik ez a gyakorlatban, valóban szót értenek a különböző nézeteket vallók?

NL: Tapasztalatom szerint igen. Amikor elkezdtem szervezni az eseményeket, az volt az egyik nagy félelmem, hogy mindenki a politikáról akar beszélni, ám meglepetésemre szinte soha nem tapasztaltam ilyet. Számomra az egyik legnagyobb tanulság éppen az, hogy az emberek ki vannak éhezve, hogy találkozzanak egymással és eszmét cseréljenek az élet egyéb kérdéseiről. És egy ilyen közegben nézetkülönbségeik ellenére is nagy tisztelettel tudnak bánni egymással.

MN: Az Ébredések Alapítványnál mentális zavarokkal élőknek tart filozófiai kávéházat. (Lásd keretes írásunkat.) Miért fontos ez?

NL: A filozófiai kávéházban nem számít, hogy ki milyen „diagnózissal” érkezett, mindenkire úgy tekintünk, hogy képes racionálisan gondolkodni. Ez talán evidenciának tűnhet, de egy olyan ember számára, aki évek, évtizedek óta pszichiátriai problémákkal küzd, nagyon felszabadító lehet. Fontos, hogy itt a résztvevőknek nem a problémáikról kell beszélniük, erre léteznek más fórumok; és nem betegként, hanem autonóm, érvelni képes felnőttként viszonyulnak egymáshoz. Ez a tréning arról szól, hogyan lehet a közösségi pszichiátriai rehabilitációban részt vevőknek visszaadni a könnyebb kommunikáció, a problémamegoldás és a világos gondolkodás képességét – és hogy egyáltalán szeressék az ilyen jellegű kérdések társas megvitatását.

MN: A külvilágban működő filozófiai kávéházakkal összehasonlítva másképp működik egy ilyen alapítványi csoport?

NL: Ha nem tudnánk, hol vagyunk, kívülről észre sem lehetne venni a különbséget. Az emberek talán sérülékenyebbek, de a részvételük a közös gondolkodásban éppen olyan, mint bármely más filozófiai kávéházban. Ha pedig az egyetemi óráimmal hasonlítom össze, akkor itt sokkal bátrabban nyilatkoznak meg az emberek, tehát mindig élénkebb, izgalmasabb beszélgetés alakul ki.

MN: Miért kezdett filozófusként, egyetemi oktatóként hétköznapi emberekkel beszélgetni filozófiai kérdésekről?

NL: Mint a többi filozófus, kezdetben én is olvastam, írtam, tanítottam, konferenciákra jártam. 2007-ben egy szemeszter erejéig bekapcsolódtam egy amerikai egyetem munkájába, és azt láttam, hogy ott sokkal többet beszélgetnek egymással a kollégák, olvasóköröket, vitaesteket szerveztek. Rájöttem, hogy ez hiányzik nekem. Először csak a munkatársaim számára, szakmai témákban kezdtem szervezkedni, de innen csak egy lépés volt, hogy ezt ki is lehet vinni az egyetem falain kívülre. Kezdetben furcsán, idegenül éreztem magamat, hiszen teljesen különböző életkorú és hátterű emberek jelentek meg, de közben nagyon üdítően is hatott; rájöttem, hogy szűkre szabott az a világ, amit addig az egyetemeken megtapasztaltam.

MN: Az ön számára is hasznos egy-egy ilyen beszélgetés?

NL: Néha azt mondják, milyen önzetlen vagyok, hogy a szabadidőmet filozófiai kávéházak szervezésével töltöm, de valójában éppen ez az, amit igazán szeretek csinálni. Mondhatnám, hogy ez egy „önző” szempont. Ha felmerül bennem egy kérdés, gyakran elhozom a csoportba, mert egészen más közösségben megbeszélni, mint otthon egyedül, a könyveket és az internetet bújva keresni a választ. Ilyenkor bekapcsolódom egy közösségbe, feladom az egyéni identitásomat. Ez egy performatív vállalkozás, egy kaland, amire soha nem lehet előre felkészülni. Ugyanakkor transzformatív, mert közben én is megváltozom. Ilyenkor úgy megyek haza, hogy milyen sok olyan új szempontot kaptam, amelyekre egyedül nem tudtam volna szert tenni. Előfordult, hogy párhuzamosan négy helyen működött filozófiai kávéházam, a XV. kerületi Csokonai Művelődési Központban, a Napfogyatkozás Egyesülettel, az Ébredések Alapítványnál, és néha Egerben, és közben a Civil Rádiónál Grossmann Vilmossal is vezettünk filozófiai műsort. Rengeteg emberrel kerültem kapcsolatba, sok témáról beszélgettünk, és azt hiszem, nem túlzás kijelentenem, hogy mindegyik megmaradt bennem. Másképp kezdtem gondolkozni. Nagyon sokféle vélemény, elképzelés, perspektíva létezik, én pedig sokkal kételkedőbb és szerényebb lettem, kevésbé hiszem, hogy az a szakértelem, amivel én is rendelkezem, kizárólagos iránymutatásul szolgál az élet vagy a filozófia nagy kérdéseiben.

MN: A gyakorlatias filozófia új keletű ága a filozófiai tanácsadás, ami iránt mostanában kezd megnövekedni az érdeklődés. Mennyiben más ez, mint egy hagyományos pszichoterápia?

NL: A filozófiai tanácsadás inkább tematikus megközelítésű. Arról a témáról beszélgetünk kétszemélyes helyzetben, ami a klienst foglalkoztatja – például nem találja az élete, a munkája, a kapcsolatai értelmét, valamilyen etikai dilemmával vagy értékrendi konfliktussal került szembe. A problémákról filozófiai megközelítésben, a fogalmakra, érvekre koncentrálva beszélgetünk, és nem a lelki tényezőkre figyelünk. Sok ember szívesen beszélne adott kérdésekről, de attól tart, hogy egy pszichológusnál lelki mechanizmusok, gyerekkori problémák kerülnek előtérbe. Részben a problémától függ, részben alkati kérdés, hogy kinek melyik válik be jobban. Ideális esetben mindenki el tudná dönteni, hogy adott problémával pszichológushoz, pszichiáterhez, vallási-pasztorális tanácsadóhoz, vagy éppen egy filozófushoz forduljon.

Névjegy

A Debreceni Egyetemen szerzett filozófiadiplomát 1998-ban, doktoriját bioetikai témában írta. 1998 és 2014 között a Debreceni Egyetem Magatartástudományi Intézetének munkatársa, jelenleg az egri Eszterházy Károly Egyetem Filozófia Tanszékén dolgozik. Fő érdeklődési területe a bioetika, pszichológiai etika, filozófiatörténet, etika, erkölcsi nevelés, filozófiai praxis. 2007 óta szervez nyilvános filozófiai beszélgetéseket laikusoknak.

Az Ébredések Alapítványnál

Két éve működik heti rendszerességgel, s a mentális problémával élők – ahogy az alapítványnál hívják őket: felhasználók – körében ez a legnépszerűbb foglalkozás. „Milyen a csoport?”, kérdeztem a résztvevőket az egyik foglalkozás előtt. „Nagyon jó, mert elgondolkodtat.” „A tanár úr nagyon jókat kérdez.” „Nehezek a témák, mindig nagyon elfáradok, de soha nem hagynám ki.”

Tízen ülünk körben, a téma az eutanázia. Győző a múlt héten elvállalta, hogy tart egy kis bevezetést, de azt mondja, „jelenlegi állapotomra és a téma nagyságára tekintettel úgy éreztem, hogy nem tudok kellőképpen felkészülni. Tanult barátom vállalta a vitaindítót”. Körbejárjuk a témát, ki-ki saját gondolatait, filmélményét, vagy éppen anyósa vég­stádiumos történetét eleveníti fel. Mások csendben figyelnek, nem szeretnének hozzászólni, inkább a csoportvezető Pöttöm nevű kutyáját simogatják. Nemes László hagyja, hogy az aktívabb résztvevők egymást közt elintézzék kisebb nézeteltéréseiket („légy szíves, ne szólj bele, várd meg, amíg befejezem, én is meghallgattalak az előbb”), és nem zárja le szigorúan a hivatalos másfél óra után a beszélgetést.

Neked ajánljuk

Kártyaszámolás

A film felér egy szerencsejáték-mesterkurzussal, amennyiben nemcsak egy black jack- vagy egy pókerparti lefolyásának logikáját mutatja be és érteti meg már-már tudományos alapossággal, de a nagy tétekben folyó és nagy közönséget vonzó bajnokságok álságos világába is hasonlóan leleplező attitűddel avat be. Viszont a film nem erről szól.

Prága romokban

Lehet szó bármilyen titokban kiszivárgó kódról, nemzetközi összeesküvésről vagy világot fenyegető veszélyről, ha a főhőst nem James Bondnak hívják, a büdzsé aligha érheti el a több száz millió dollárt. 

Halandó érzékiség

A galériák nyári kiállításai sokszor az úgynevezett „könnyed” témákra fókuszálnak – a fő sláger a növényvilág. Az idén három ilyen kiállítással is találkozhattunk, de mind különböző módon közelítette meg a tárgyát.

Bartóki billentés

  • Csabai Máté

Ha volna időgépem, biztos visszamennék, hogy halljam Bach orgonajátékát, Beethovent és Lisztet a zongoránál, na meg Bartók Bélát. Utóbbi – ha nem is élőben való – meghallgatásához elég egy egyszerűbb masina is: a nevezetes „barna lemezeken” ugyanis bárki megismerkedhet azzal, hogyan billentett a mester: az 1982-ben megjelent tizenhárom korongon Scarlattitól Beethovenen át Kodályig és persze a saját műveiig végigzongorázza a zenetörténet tetemes részét.

Hajókórház a járványszigetnél

Szőcs Petra csaknem tíz éve megjelent első verseskötetét annak szürreális, groteszk, fantasztikumba hajló stílusa tette emlékezetessé. A Kétvízközben bármi megtörténhetett, különösebbnél különösebb családtagok bukkantak föl, és a beszélő, ha úgy tartotta kedve, kiugrott a harmadik emeletről a szemetes­zsákkal. 

Kint is, bent is

Hogyan egyeztethető össze a szépség- és divatipar túlszexualizált világa a feminista, kapitalizmuskritikus megnyilvánulásokkal? Mennyiben mutathat fel hiteles elbeszélői pozíciókat annak a szerzőnek az első kötete, akinek írói tevékenysége eddig legfeljebb Instagram-posztokban nyilvánult meg? 

Palackposta a porból

Izgalmasan telt a múlt hét: a magyar közélet jobbára az ország miniszterelnökének nagy pillanatával volt elfoglalva. E nagy pillanat pedig Dallas egén ragyogott fel, amikor is Orbán beszédet mondhatott a republikánosok idei nagy összeröffenésén. Fél Amerika hegyezte a fülét, hogy mit akarhat ez a furcsa idegen! A Hungarian cowboy! Vagy nem hegyezte, mármint nem a fél Amerika hegyezte, csak néhány ebédidőben arra lófráló bámész alak, akinek tényleg nem volt dolga.

Caligula lova

Lázár János miniszter korábbi sofőrje, a vasárnap megválasztott mártélyi polgármester, Ambrus István dolgozni is akar. „El kell kezdeni dolgozni. Van mit csinálni Mártélyon” – idézte az időközi választás győztesét a Promenad24 nevű kormánypárti híroldal.

A didergő király

A létező orbánizmusban embernek, állatnak sem egyszerű az élete, de most a fák is rá fognak baszni. Meg mindenki más. Mondjuk fának sosem volt jó lenni a hazában, de most, hogy Orbán Viktor pánikba esett a fenyegető energiakrízis miatt, vagy legalábbis úgy tett, mintha abba esett volna, tényleg elkezdhetnek rettegni.

Demagógiára demagógia

Belátom, a politikusoknak nehezebb hallgatniuk, mint az egyszerű halandónak, mivel tőlük folyamatos reakciót vár el a választóközönségük. Különösen akkor, ha „helyzet” adódik, például amikor a kormány kellemetlen intézkedésekkel traktálja a népét. Még akkor is, ha hatalomra kerülve maguk is hasonló lépé­sek­re kényszerültek volna, pedig ilyenkor talán bölcsebb volna hallgatni.