Már a maga idejében is erősen megkérdőjelezhető döntést hozott 1949-ben a Nobel-díj-bizottság, amikor az orvosi és élettani díjat megosztva ítélte oda Walter Rudolf Hess svájci fiziológusnak (aki inkább megérdemelte) és egy portugál neurológusnak, bizonyos António Caetano de Abreu Freire Egas Moniznak. Doktor Moniz hivatalos méltatásában a leukotómiának nevezett eljárás bizonyos pszichózisok kezelésében mutatott terápiás értékének felfedezéséről esik szó. Az eljárást idővel inkább lobotómiaként emlegették, ennek kidolgozásában és elterjesztésében játszott úttörő szerepet a portugál doktor. Moniz jó ideig csupán aktivitása egyik terepeként tekintett a tudományra: az elkötelezett republikánus és szabadkőműves hírében álló kutatót 1900-ban, 26 évesen a portugál parlament tagjává választották, az I. világháború alatt előbb az antant oldalán álló Portugália madridi nagyköveteként szolgált, majd 1917-től ő lett az ország külügyminisztere, s ebbéli minőségében vezette a portugál küldöttséget az 1919-es versailles-i béketárgyalásokon.
A politikával végül 1926-ban hagyott fel (amikor az ország elindult a később António Salazar nevéhez kapcsolt diktatúra kiépülése felé), és ezt követően minden figyelme a tudományos kutatás felé fordult. Úttörő jelentőségű munkát végzett az agyi angiográfia (azaz az agyi erek vizsgálatát szolgáló eljárások) kifejlesztésében, az általa alkalmazott radiokontrasztos (sugárzó folyadékkal végzett) metódus segítségével először sikerült valóban láthatóvá tenni agyi területeket. Munkásságának ez a része inkább megérdemelte volna az elismerést (habár a korai, stroncium- és lítium-bromid agyi befecskendezésével folytatott kísérleteit nem mindenki élte túl), de ekkor még hiába jelölték a díjra, azt rendre más kapta.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
