Magyar Narancs: A modern kori magyar történelem során többször is kialakult úgynevezett hegemón pártszerkezet, gyakorlatilag leválthatatlan kormánypárttal és egymással is ellenséges kisebb ellenzéki erőkkel.
Ignácz Károly: A hegemón pártrendszer Magyarországon komoly történelmi múltra tekint vissza, és a jelen tendenciái is erre mutatnak. Ilyenkor a domináns kormánypárt – és a helyzetét biztosító jogi szabályozás – miatt a választás nem a kormányzati hatalom megszerzéséről szól, más kerül előtérbe. Ilyen például a kormánypártnak oly fontos legitimitás felmutatása, annak prezentálása, hogy tömegek állnak mögötte, még akkor is, ha nem a szavazóik alkotják a többséget. Egy ellenzéki párt szempontjából pedig az a fontos, hogy ha már a kormánypárttal nincs valódi verseny – a szakirodalom ezért nevezi ezt nem versengő pártrendszernek –, akkor rivalizáljon a többi ellenzéki erővel: ki a relatív legerősebb, ki mutatkozik kérlelhetetlenebb, következetesebb, hitelesebb kritikusnak. Ki lehet tűzni különböző célokat, de ezek a rendszer keretein belül maradnak. Az ellenzéki pártok a kampány ideje alatt, még a korlátozott szólás- és gyülekezési szabadság körülményei között is nagyobb teret kapnak, hogy megmutassák magukat a nyilvánosság előtt, és így lelket önthetnek a szimpatizánsaikba.
MN: Miközben rövid megszakításokat leszámítva folyamatosan ez a hegemón pártszerkezet áll fenn, a kampány elemei és eszközei fejlődnek.
IK: Mindenekelőtt a kampány társadalmi háttere változik. Nagyon fontos volt a választójogosultak körének kiterjesztése az I. világháború után. Egészen máshogy néz ki egy kampány, ha az ország lakosságának 6 százaléka választó, mint 1914 előtt, vagy ha 30 százalék körüli – még a Bethlen-féle 1922-es megszorítások után is ennyien szavazhattak. Eközben zajlik a politika professzionalizációja, a 19. századi liberális, de nem demokratikus parlamentarizmus, amely még nem is modern pártokra épül, szépen átalakul pártalapú rendszerré, profi politikusokkal. A kampányt is egyre részletesebben próbálják szabályozni, habár még a két világháború közötti törvényekben sem nevesítették a kampányt vagy az agitációt.
MN: Fontos az is, hogy a különböző időszakokban mennyi időt hagynak a választási kampányra…
IK: A könyvünkben elsőként tárgyalt 1848-as népképviseleti választás alkalmával alig vagy egyáltalán nem is jutott idő kampányra, de az akkori események forgatagában ez nem jelentett gondot. Később, főleg a két világháború között vált fontos kérdéssé, hogy mennyi ideig tart a kampány. Miután Bethlen 1922-ben kiépíti a saját rendszerét, a rövid, pár hetes kampányok lesznek jellemzőek, mert ez áll a hatalom érdekében. S persze azért is, mert 1926-tól 1939-ig valamennyi választás előre hozott volt. A szabályos időközönként következő választásokkal jó előre számolhatnak a politikai szereplők, s mint 1990 után tapasztalhattuk, hiába van a kampánynak jogi értelemben vett kezdődátuma, akár egy vagy több évvel korábban is elkezdődhet. Az előre hozott választás azt hozza előnybe, aki előre tudja, mikor oszlatják fel a parlamentet. Ennek a legszélsőségesebb példája volt az 1939-es választás, amikor a választás előtt három héttel került nyilvánosságra, hogy milyenek lesznek a választókerületek – addig csak a kormánypárt tudta, és meg is voltak rá a maga emberei. Az ellenzéki pártoknak két hetük volt, hogy kiválasszák a jelöltjeiket, kampányoljanak, összeszedjék az ajánlásokat, és letegyék az ajánláshoz előírt komoly anyagi fedezetet, a kauciót.
MN: 1947-ben egy másik pártszövetség is igen rövidre szabta a kampány idejét.
IK: Akkor is előre hozott választás volt.
MN: Peticionáltak is az akkori ellenzéki pártok, hogy egy hónap alatt nem lehet fölkészülni egy választásra.
IK: A hegemón politikai szereplőnek érdekében áll, hogy a saját érdekei szerint szabja meg a kampány idejét. A Kádár-korszakban is a rövidségre törekedtek: az volt a szempont, hogy rendben, problémák nélkül „hozzák a kötelezőt”. Ezzel szemben a Rákosi-korszak két, ellenjelöltek nélkül zajló országgyűlési választásán, 1949-ben és 1953-ban a diktatúra nagyszabású, intenzív kampányt folytatott, amelynek végén látványos külsőségek közepette tettek hitet a választók a rezsim mellett.
MN: A kampányoknak volt egy sajátos poézise is nótákkal, rigmusokkal.
IK: Korábban a kortesek, ma a kampányguruk küzdenek azzal a feladattal, hogy az üzeneteket le kell egyszerűsíteni és könnyen megjegyezhetővé tenni. A 19. századtól e célt szolgálták a kortesdalok: közismert dallamokra egyszerű versikét írtak, ami a saját jelöltet dicsérte vagy az ellenfelet gúnyolta. Fontos volt a – főleg a nem helybeli – jelölt nevének mind gyakoribb skandálása is, a nyílt szavazáson ugyanis fennhangon ki kellett mondani, kire szavaz a választó. A kortesdal segítségével remekül lehetett memorizálni a nevét. Erre egészen más példát mutatnak az 1945-ös és az 1947-es, már listás választások rigmusai. A választójogot kiterjesztették az addig nem szavazók széles tömegeire, így az olvasással nehezen birkózók, sokszor funkcionális analfabéták is voksolhattak. Fontos volt, hogy a szavazólapon az egyes pártok listaszámait jegyezzék meg, ezért ezt sulykolták a kampányrigmusok is. Például: „Magyar asszony zsírral főz, ha a 4-es lista győz!” „Lendülj kereszt magosba, keresztet a 6-osba!” „Tudja minden elemista, Kisgazdapárt 2-es lista!” Az ellenfél lejáratásában, a jól kitalált negatív kampányban pedig mindig előkerül a humor is, így lehet a legjobban hitelteleníteni az ellenfelet.
MN: A két világháború között már igyekeztek korlátozni a dualizmus korában még gyakori anyagi ösztönzést, a szavazók etetését, itatását – mégis az ilyen vádak a legutóbbi időkig kísérik a választásokat.
IK: Az etetésnek, itatásnak addig lehetett fontos szerepe, amíg a nyílt szavazás működött, hiszen ekkor számon is lehet kérni a megfelelő választói viszonzást. De ez a módszer a választók korrumpálásának tárgykörébe sorolható, akárcsak a szállításuk: mivel 1914 előtt csak a kiterjedt választókerületek központjában lehetett voksolni, az is fontos volt, hogy eljuttassák ide az elkötelezett szavazókat. Ez a korabeli közlekedési és kommunikációs viszonyok között nem volt egyszerű feladat, és pénzbe is került.
MN: Megengedték-e törvények, hogy a választási szisztémának a megkérdőjelezése, a választást szabályozó törvények, illetve a végrehajtási gyakorlat kritikája is kampánytéma legyen?
IK: Az ellenzéki pártok gyakorta szóvá tették, hogy a részrehajló szabályozás, a nyílt szavazás, a választójogosultak körének korlátozása, az elfogult hatóságok, néha a hatósági erőszak miatt nem érvényesülhet a népakarat. Ez mindig egy paradoxon az ellenzék számára: részt vesznek egy olyan választáson, amelynek a körülményeit nem tartják elfogadhatónak. De ha elindultak, akkor inkább azokat az igazságtalanságokat, korlátozásokat tették szóvá, amelyek az akkori törvényeknek is ellentmondtak. Többnyire teljes joggal, hiszen a közigazgatás a két világháború között egyértelműen a hegemón kormánypártot szolgálta. A főispánok, alispánok, járási (fő)szolgabírók általában a kormánypárt érdekében leveleztek és adtak utasításokat, és akadályozták az ellenzék működését, sokszor mondvacsinált indokokkal nem engedélyezték a gyűléseiket. A hatóságok például önkényesen bevezették az ún. néma hét intézményét, azaz a választás előtti héten, amikor mindenki leadta az ajánlásait, már nem lehetett gyűlést tartani. Egyes kerületekben ez a tiltás csak az ellenzékre vonatkozott, a kormánypárti összejöveteleket engedélyezték. 1935-ben a Közigazgatási Bíróság egy konkrét ügyben kimondta, hogy ez törvénytelen gyakorlat, a választási törvény szerint nincs néma hét – erre válaszul 1938-ban hivatalosan is kodifikálták a kampánycsendet.
MN: Mennyire használták a húszas évektől az új tömegkommunikációs eszközöket a kampányban? Ekkor már volt mozi, és megjelenik a rádió is.
IK: A pártok természetesen törekedtek ezek kihasználására, nem véletlen, hogy már a húszas évek elején is annyi szó esik az amerikai típusú választásokról. Megjelennek a pártjelszavakkal teleaggatott, utcán sétáló „szendvicsemberek”, ami meg is lepte a közönséget. A húszas évek elején a rádió elődjét, a Puskás Tivadar-féle telefonhírmondót is felhasználta kampányolásra az egyik párt. Készült mozikba szánt propagandafilm is, amit a rendőrség végül nem engedélyezett. És akadt olyan párt is, amelyik azt tervezte, hogy a főváros legforgalmasabb helyein az épületek tetejéről az úttestre vetíti a kampányüzenetet. Sajnos nem tudjuk, hogy megkapták-e rá az engedélyt. Az 1926-os választások előtt a Bethlen-féle kormánypárt úgy gondolta, hogy repülőgépről szór választási röplapokat nagyobb városokra. Nincs arról forrásunk, hogy ezt később is megismételték volna, így valószínűleg nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A rádió először az 1935-ös választáson vált kampányeszközzé, de igencsak egyoldalúan: Gömbös Gyula miniszterelnökként beszélhetett, az ellenzék viszont nem. De máig megmaradnak a 19. századi kampányeszközök is: gyűléseket kell tartani és találkozni a választókkal. Ma is vannak plakátok, röplapok – ez a húszas évek öröksége.
MN: A húszas évek elején a szociáldemokraták plakátjait kiváló képzőművészek készítették.
IK: Említhetem például Bíró Mihályt, aki a híres vörös kalapácsos embert, a szociáldemokraták jelképét is megrajzolta. Ő a két világháború között is rajzolt plakátot a szocdemeknek, de nemcsak Magyarországon, hanem Bécsben is. Akkoriban más pártok is kiadtak esztétikai szempontból is értékelhető választási plakátokat, ilyenekkel manapság már kevésbé lehet találkozni.
MN: Fontos, hogy kik szerepelnek a plakátokon?
IK: A kötet bemutatóján Gyáni Gábor hívta fel a figyelmet: érdemes megfigyelni, kik vannak a plakátokon, hogyan jutunk el attól, hogy a megszólított választói csoportok szerepelnek a plakátokon, egészen addig, hogy a jelöltek uralják ezeket. A két világháború közötti plakátokon szereplő alakok inkább jelképek. A gyermek a jövőt jelképezi, az anyával együtt a szociális gondoskodásra is utalhat. A keresztény pártok plakátjain a nőalak sokszor transzcendentális jelentést kapott. A férfiak a plakátokon mindig tevékenyek, a szocdem plakátokon félmeztelen munkások mutatnak erőt, más pártoknál erősen stilizált kisgazdák, parasztok szerepelnek. 1945-ben továbbra is inkább a választókat ábrázolták a plakátok, annyi különbséggel, hogy itt már nem allegóriák, hanem a kor igényeinek megfelelően konkrét társadalmi csoportok jelennek meg. Egyrészt szerepelnek a nők, akik végre egyenlő szavazójogot kaptak a férfiakkal, másrészt az egyes foglalkozási csoportok: munkások, parasztok, értelmiségiek, hivatalnokok. A szocdem pártnak volt egy érdekes karikatúrasorozata az 1947-es kampányban, amikor egy munkásságon túli szélesebb társadalmi kört próbált megszólítani: a rajzokon az egyes foglalkozási csoportok tagjai sorra eldöntik, hogy erre a pártra szavaznak.
MN: A plakátokon megjelennek ugyanakkor az ellenséges, elutasított társadalmi csoportok is – a könyvben is szerepel illusztrációként egy 45-ös parasztpárti, svábellenes, kifejezetten rasszista plakát.
IK: A legmesszebb tényleg a Nemzeti Parasztpárt jutott, amelyik keményen beleállt az etnicista, németellenes politikai kommunikációba, de másoknál is szerepelnek az ellenséges csoportok: a földesurak, a tőkések, a reakciósok, a nyilasok. 1947-ben egyébként már a fő jelöltek, a pártok listavezetői is felkerülnek a plakátokra. 1990 után aztán egyértelműen a jelölt, a politikus lesz az uralkodó képi elem.
Az illusztrációk a Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár gyűjteményéből (valasztasiroplap.hu) származnak.
