Magyar Narancs: Az 1867-es kiegyezésről az egyik elterjedt értelmezés – az iskolában én is így tanultam – főleg a kényszereket és a gazdasági-reálpolitikai szükségszerűségeket hangsúlyozza. Történészi szemszögből is megalapozhatók ezek a hipotézisek?
Kövér György: Ha így tanították, akkor jó történelemtanára volt, mert amit tanult, az már nem a hagyományos magyar álláspont. Szerintem ide már beszüremkedett a magyar történettudományban bekövetkezett, a 60-as évekre tehető változás. Ez az 1848–1867 viszonyrendszert úgy próbálta feloldani, hogy azt mondta: igaz, hogy 48/49 végül elbukott, de ’67-ben már nem volt más lehetőségünk, ráadásul így lehetett átmenteni a forradalom vívmányait. Meg kell jegyeznem, ez egy modernista fejlemény volt a kiegyezés történeti megítélésében, és nem is örvendett osztatlan népszerűségnek például a történelemtanárok körében. Ennek az új szemléletnek a történettudományban a kiegyezés körüli vita historiográfiáját is megíró Hanák Péter, valamint Ránki György, Katus László voltak az élharcosai. A 70-es években azután ez az álláspont komoly kritikát kapott – Dénes Iván Zoltán írt például egy érdemi bírálatot Hanák álláspontjáról Szabad György tanítványai közül…
MN: Akik inkább kossuthiánusok voltak?
KGY: Igen, de nem csak a kossuthiánus szerzőktől érkeztek kritikai észrevételek. A Bibó-emlékkönyvben a demokratikus ellenzékből Kovács András fejtette ki kritikai szempontjait a „Két kiegyezés”-ről. Szerinte a szükségszerűségre való hivatkozás felfogható a Kádár-kor burkolt apológiájaként. Amikor 1956-ból az a tanulság adódik, hogy politikai cselekvéssel nem lehet megváltoztatni a világot, akkor inkább kiemeljük a gazdasági determináltság szempontját, és hogy az adott politikai mozgástérben kell mindent megtennünk, ami lehetséges. Ne felejtsük: ekkor jön vissza a Monarchia gazdasági integrációjának, saját közös piacának pozitív értékelése is. Azt hiszem, ebben a kontextusban értelmezhető a kényszerből adódó szükségszerűség gondolata is.
MN: A kiegyezés értékelésében azért megkülönböztethető két markáns álláspont: az intranzigens 48-as, „kuruc” (ebbe sorolható Thaly Kálmán vagy a kommunista kurzustörténész Mód Aladár), és a 67-es, kiegyezéspárti „labanc”, aminek kapcsán eszünkbe juthat Szekfű Gyula. Ezek ma is jelen vannak a történettudományban?
KGY: Persze megvannak, bár nem az én dolgom minősíteni, ki milyen erősen kapcsolódik ehhez vagy ahhoz a hagyományhoz. Szabad György halála után több konferenciát is rendeztek a tiszteletére, az egyiken felsorakoztak a tanítványai, és talán egyfajta kultusz megteremtésének és ápolásának kellős közepén vagyunk – tehát balgaság volna állítani, hogy nem létezik ez a fajta kettős hagyomány. Én ezt a magyar kettősséget a legutóbbi, Konfliktus és együttműködés címen rendezett konferencián tartott előadásomban megpróbáltam egy a kiegyezés történeti megítélésében mutatkozó osztrák–magyar kettősségen belül elhelyezni (a konferenciát november 30-án és december 1-jén rendezték meg az MTA BTK Történettudományi Intézetben – a szerk.). A Monarchia történetének megítélésében eleve több réteget különíthetünk el, ami végső soron azzal a kérdésfeltevéssel kapcsolatos, hogy vajon meg lehetett volna-e menteni a Monarchiát. Az igazi vitakérdés egy finalista álláspont körül forog: szükségszerű volt-e a Monarchia bukása? Vegyük észre: ez már a második hasonló kérdés a kiegyezés létrejöttének szükségszerűségét firtató után. Én magam gazdaságtörténeti és nemzetiségtörténeti kutatásokkal foglalkoztam, és e kettőt nézve nem is tudok egyforma választ adni rá. Az 1960-as évektől a Monarchia közös piaca egyértelműen pozitív értékelést kapott, és e körül zajlottak a viták, de a változó osztrák és magyar történészi álláspont e kérdésben lényegében közelített egymáshoz. A nemzetiségi kérdésben nem volt ilyen változás, itt csak jóval később indult el a történeti álláspontok módosulása, és az értékelés abba az irányba mozdult, hogy a birodalom osztrák – Lajtán túli – fele olyan reformokat akart elindítani a nemzetiségi problémák enyhítésére, amelyek esetleg megmenthették volna a Monarchiát. Egy nemzetiségi kiegyezéssorozat indult meg az osztrák oldalon – erre a magyarok nem voltak hajlandók.
| ||
MN: A kiegyezés nyomán az infrastruktúraépítésben vagy éppen a liberális jogállam megteremtésében, a gazdaságban elért eredményeket sűrűn emlegetjük – miközben a kiegyezést kimunkálók fejében egészen más szempontok és közjogi érvek munkáltak.
KGY: Ez akkor természetes is volt, hiszen a kiegyezést bonyolult közjogi konstrukcióba kellett öltöztetni. A megállapodás számos elemével azok sem értettek egyet, akik lebonyolították a tárgyalást. A gazdasági ügyek felelőse a magyar delegációban Lónyay Menyhért volt, aki később pénzügyminiszter, még később miniszterelnök lett. A naplójában leírta, hogy a kiegyezési tárgyalásokon kinek milyen engedményeket kellett tennie, mondjuk, a tárgyalópartnerek meggyőző érvei miatt (leginkább persze saját „győzelmeit” ecsetelte). Amikor azonban hazatért, és Deákkal mondatta volna ki a gazdasági kompromisszumra az áment, akkor Deák inkább húzta az időt, és annyival intézte el a dolgot, hogy „ehhez te értesz”. Amikor azonban meglátta leírva a pontokat, begurult, és az állandó szállásán, a pesti Angol Királynő Szállóban az asztalhoz leülve saját kezével (pedig amúgy diktálni szokott!) újrafogalmazta azokat a pontokat, amelyek a gazdasági kiegyezéssel kapcsolatosak.
MN: Mi volt Deák számára a legvitatottabb pont az alkudozás során? Mivel békélt meg a legkésőbb?
KGY: Az ő alapproblémája az volt, hogy a Pragmatica sanctióból (eredetileg a III. Károly király által kibocsátott, a magyar Országgyűlés által 1722-ben elfogadott, az öröklés rendjét szabályozó irat – a szerk.) vezette le a kiegyezés koncepcióját. Ám sok újonnan jött kérdést, az e szövegben nem érintett területek szabályozását természetesen nem tudta belőle eredeztetni. Ilyen volt, mondjuk, az osztrák–magyar határt átszelő vasút ügye vagy a bankügy: az Osztrák Nemzeti Banknak ugyanis érvényes szerződése volt a kormánnyal, amit nem sérthetett meg a kiegyezés sem. Ezért ezt kihagyták a ’67-es megállapodás parlamentek által elfogadott szövegéből, csupán egy titkos megállapodást kötöttek róla – no, ez sem nagyon tetszett Deáknak, habár más pontokhoz hasonlóan ezt is tudomásul vette. Volt tehát hat-hét ún. „közös érdekű ügy” – régi államadósság, fogyasztási adó, pénz, vámok ügye stb. –, ezeket természetesen nem lehetett levezetni a Pragmatica sanctióból. Deák ezt be is látta, és tőle származik az a zseniális formula is, hogy Magyarország nem vállalhat felelősséget a Habsburg Monarchia adósságaiért, mert nem voltunk erről megkérdezve, így nem is része a közös ügyeknek. De méltányosságból, politikai szempontokat tekintetbe véve hajlandók vagyunk hozzájárulni a törlesztéshez. Ami persze közgazdaságilag fából vaskarika, ám politikai konstrukcióként működött.
MN: Mennyire volt stabil például a kiegyezés után létrejött pénzügyi rendszer? Hogy bírta a gazdasági ciklusokból is fakadó feszítőerőt vagy éppen a pénzügyi válságok terhét?
KGY: A megállapodás pénzügyeket taglaló – például az Osztrák Nemzeti Bank szerepére vonatkozó – részeit tízévente újra kellett tárgyalni. A történészek egy része ezt az instabilitás jeleként szokta értékelni, én viszont a gazdaságtörténészek jelentős részével egyetértve azt vallom, ez éppenhogy egyfajta rugalmasságot kölcsönzött a közös érdekű ügyeket szabályozó jogi kereteknek. Időről időre hozzájuk lehetett nyúlni, és így alkalmazkodni a változó gazdasági körülményekhez. Az újabb elemzésekben, Marc Flandreau, Michael Pammer szerint a tízévenkénti alkuk során az amúgy gazdaságilag gyengébb magyar fél egyfajta potyautasként rá tudta kényszeríteni akaratát az osztrákra, amely ezt nehezményezte. Való igaz, a bankügyi tárgyalások során a magyar fél időnként zsarolta az osztrák partnert, és el is fogadtatott vele olyan feltételeket, amelyek miatt az osztrákok végig duzzogtak. De hát ez az alkuk természete!
MN: A kiegyezés értékelésével kapcsolatos diskurzusban visszatérő elem: mennyire volt hasznos ez az országnak? Inkább nyertünk-e vele, vagy veszítettünk? A hasznosság kérdése már közvetlenül a kiegyezést követően is ilyen élesen vetődött fel?
KGY: Ez végig zajlott a közös Monarchia története során: a cui bono, a kinek jó, sőt kinek jobb kérdése rendre felvetődött. És a válasz is általában hasonlóan hangzott mindkét fél részéről: a másiknak! Az osztrák fél azt gondolta – és ez az érv visszatér a történeti megközelítésben is –, hogy ez a kettős rendszer csak a magyaroknak volt jó, s hogy erre rámegy az egész Monarchia. Viktor Bibl osztrák történész az összeomlás után úgy vélekedett, hogy 1867 a Habsburg Birodalom koporsóba tételét jelentette. Szekfű Gyula szerint viszont 1867 a magyar történelem csúcspontja, és erről a magaslatról kell megmagyarázni, hogy miért esik szét a Monarchia.
MN: A Monarchia történetében voltak a kortársak által is felívelőnek tűnő és hanyatlónak érzett periódusok?
KGY: Az, hogy mit éreznek a kortársak, és mind mond az utókor, alapvetően függ az aktuális konjunktúraszakaszoktól. Például az 1873-tól 1896-ig terjedő korszak, amit a Kondratyev-görbe lefelé tartó árhulláma jellemez a világgazdaságban, megegyezik a Monarchia első, felívelőnek érzékelt időszakával: nagy építkezések, infrastruktúra-fejlesztés és a többi. Ez akkor hogy is volt? A világgazdaságban dekonjunktúra zajlik, miközben a Monarchia elindul felfelé? Ezzel szemben 1896-tól a világháborúig egy felívelő Kondratyev-hullám tapasztalható a világgazdaságban, amikor felfelé mennek az árak – ezt meg a Monarchia válságaként szoktuk értelmezni. Ugyanakkor tudjuk, hogy kulturálisan ezt a virágzó korszakot máshogy értékeljük, mint ha az erősödő, feszítő belső ellentéteket és a Monarchián belül ható centrifugális erőket vesszük számba. Ez egy sokszereplős játszma, amit belső szakaszonként is más-más szempontok szerint kell értékelni. Arról nem is szólva, hogy a legfrissebb számítások szerint a birodalom osztrák felének GDP-növekedése a múlt század elején sokkal nagyobb ütemű volt, mint a korábbi periódusban, és gyorsabb, mint a korabeli magyar gazdasági fejlődés. Korábban történészek azt akarták bizonyítani, hogy a magyarok akkor utolérő pályán voltak, de Max Schulze, a London School of Economics gazdaságtörténész-professzorának számításai szerint ekkor még nőtt is a két oldal közötti különbség.
MN: Ha jól tudom, a legfrissebb gazdaságtörténeti kutatások szerint 1867 sem volt határkő: előtte is igen figyelemreméltó gazdasági fejlődés zajlott a Monarchia területén.
KGY: Az imént emlegetett Schulze 2000-ben publikált tanulmányában azzal lepte meg a gazdaságtörténet-írás művelőit, hogy a kiegyezés utáni első szakaszban még lassabb növekedéssel számolhatunk – főleg az osztrák oldalon, de nálunk is. Ő figyelembe vette, hogy 1867-ben nem a nulláról indultunk. A korábbi számításokban még úgy kalkuláltak, mintha a magyar reformkorban nem is zajlott volna gazdasági növekedés. Ugyanezen kalkulációk szerint a neoabszolutizmus korszakában pedig alig volt növekedés. Schulze viszont eleve jóval magasabb bázisról indít, mint bárki más, s ez csak úgy lehetséges, ha az egész 19. század folyamán számolunk a gazdasági növekedés dinamikájával. A logikai konstrukció, hogy „a feudalizmus rossz = zéró gazdasági növekedés”, „a kapitalizmus viszont jó = szupergyors növekedés”, pusztán absztrakt szembeállítás, ami, ha mérni akarjuk a dinamikát, nem működik. A neoabszolutizmus korszaka egy külön gyűlölt rendszer, amit korábban a magyar történetírásban egyszerűen csak önkényuralomnak neveztek. Azt mindenki elismeri, hogy a senki által nem szeretett önkény rendszerén belül liberális reformokat hoztak a gazdaságban vagy a kultúra területén – de a növekedést akkor sem lehetett igazán bevallani. A modernizáció kezdete a magyar történelmi irodalomban – még Ránki Györgynél is – a dualizmus, ennek egy előjátéka a reformkor, a neoabszolutizmus kora meg mintha nem is létezne. Másfelől az integráció általános hasznát sem mindig támasztják alá a mai kutatások: Max Schulze legfrissebb, egy 2015-ös konferencián bemutatott térképei szerint a legfejlettebb magyar központi régiók a Monarchia idején együtt fejlődtek, mondjuk, a legfejlettebb alsó-ausztriai régiókkal, miközben a periféria és a helyi centrum közötti távolság meg csak növekedett. Ebben az értelemben ma is értelmetlen kérdés, hogy Magyarország felzárkózik-e vagy sem. Szubnacionális léptékekre fókuszálva másként néznek ki a dolgok.
MN: A kiegyezés okán mindig fellépett egyfajta moralizáló kritika: hiába tett lehetővé ez a megegyezés némi polgári, gazdasági fejlődést, de alapvetően bűnben fogant, a forradalom és szabadságharc elárulásából született.
KGY: Most mintegy kifordítva visszatértünk a nyitókérdéshez – vajon ha elutasítjuk a kiegyezést, mi lehetett volna az alternatíva?
A kiegyezést amúgy eredetileg kiegyenlítésnek hívták, s csak később lett kiegyezés, aminek van azért némi pejoratív mellékíze – elvégre alkuról, alkudozásról szól. A kiegyenlítés viszont egy korábbi igazságtalanság, egyenlőtlenség helyretétele. A kiegyezés morális alapú bírálatánál többnyire Bibóra és az ő gondolataira szoktak hivatkozni: hogyan válik a realitás illúzióvá, és azok az ellenvélemények, melyek morálisan tarthatók, hogyan íródnak ki a lehetőségek birodalmából. Én magam sajnos ezzel a moralizáló történelemszemlélettel nem tudok mit kezdeni, így az ilyen felvetésekre sem tudok jó választ adni. Az biztos, hogy a korszak szereplőinek is akadtak ilyen dilemmái. Jó példa erre – megint csak szűkebb optikával – Krasznay Péternek, egy korabeli Szabolcs megyei szolgabírónak a naplójegyzetei, akinél a szakpolitikai kötelesség kerül alkalmanként, például választásokkor, konfliktusba a magánember erős 48-as politikai elkötelezettségével. Ilyenkor, fortyogva bár, de megteszi a hivatali kötelességeit, a többit pedig megírja a naplójának.
MN: Az értékelésekben a legrosszabb osztályzatot a korszak magyar választási rendszere kapja: sokszor botrányos, inkorrekt lebonyolítású és persze mélyen antidemokratikus.
KGY: Mosdatni ugyan nem szeretném ezt a választási rendszert, de valójában a politikai szituációból következik: szigorúan nyílt szavazásos rendszer korlátozott választójoggal, amit azért nem reformáltak, nehogy a nemzetiségiek vagy a szegényebb néprétegek képviselői bekerüljenek a parlamentbe. Magyarország fejlődése e szempontból a 20. század elején vált el gyökeresen Ausztriáétól, ahol 1907-ben bevezették az általános választójogot. Jellemző, hogy az osztrák kortársak e különbségből sokszor azt emelték ki, hogy a magyaroknál mennyire stabilabb a rendszer, nekik pedig mennyivel többet kell alkudozniuk.
MN: Mert Magyarországon a kiegyezést követően létrejött egy olyan rezsim, amely gyakorlatilag megbuktathatatlan volt, ha csak a kormánypárt saját válsága nem tette ezt lehetővé, mint 1905/1906-ban.
KGY: De ekkor is csak négy évig tartott az ellenzéki koalíció. S egy közös érdekű ügyön, a jegybankkérdésen robbant szét. Megjegyezném, nem csupán a választási rendszert nem sikerült megreformálni: bár ekkor fogadták el a progresszív adórendszert is, végül nem vezették be.
MN: A magyarországi nagybirtokrendszer dominanciájáról, a merev, rendies társadalomszerkezet konzerválódásáról is szokás beszélni. Vajon történészi szemszögből jogosak ezek a kritikák?
KGY: Gazdaságtörténészként nehéz mit kezdeni például a Jászi által is emlegetett morbus latifundiivel, a nagybirtok túltengésével. A száz holdnál nagyobb birtokokat magukba foglaló gazdacímtárak számítógépes elemzésével egy nemzetközi gazdaságtörténész-csoport bebizonyította már, hogy valójában az arisztokrácia leginkább a peremvidéken, az erdő- és legelőgazdaságokat tekintve volt igazán túlsúlyban. Ha a Kárpát-medence egészében nézzük a birtokmegoszlást, akkor messze nem áll meg az a tétel, hogy a nagybirtok olyan mértékben dominálta a gazdaságot, mint azt korábban állították vagy feltételezték. Nem is szólva arról, hogy ott vannak a földbérletek, melyek tipikusan más társadalmi csoportokhoz, típusokhoz kapcsolódnak, vagy, mondjuk, a különböző kishaszonbérleti formák. A gazdaságtörténet szempontjából a tulajdonlás és a gazdálkodás rendszerint elválik egymástól. A magyar társadalom hierarchikussága, rendiessége tekintetében sok érdekes vizsgálatot végeztek az elmúlt időszakban. Én magam például a megszólítások rendszerének változásait néztem meg: ki volt a kegyelmes, méltóságos, nagyságos stb. úr. Már ebből is látszik, hogy igenis volt mobilitás akár teljes társadalmi csoportoknál is. Például a nemzetes úr megszólítással illetett, a legalsónál eggyel feljebb lévő úri kategória a dualizmus idején egyszerűen kiürült: egy részük felfelé, más részük lefelé mobilizálódott. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy miközben az a képünk a dualizmus társadalmáról, hogy az hierarchikusan megrekedt, felfelé és lefelé irányuló strukturális mozgások is nyomon követhetők. A társadalom szerkezeti rigiditásának tétele egy finomabb társadalomtörténeti vizsgálat után már nem állja meg a helyét – ezt amúgy is azok hangoztatták eredetileg, akik a rendszer megreformálását tűzték a zászlajukra.
MN: A fontos történelmi eseményeket az utódok rendre valamiféle emlékezetpolitikai kontextusba szokták helyezni, és ettől egyben a jelen problémáira adott válaszokat is várnak.
KGY: Erről nekem Claude Lévy-Strauss, a jeles francia antropológus, etnológus szavai jutnak az eszembe, miszerint a jelenkor kétféle módon viszonyul a halottakhoz. Az egyik típusú társadalom békén hagyja a halottakat, amit azok is respektálnak, és az élőkkel való informális megállapodás szerint csak akkor látogatják meg őket, ha szükség van rájuk – például ha esőt kell csinálni. Váratlanul viszont nem jelennek meg. Vannak viszont olyan társadalmak, amelyek nem hagyják békén a halottaikat, a saját gyengeségüket érezve folyton előrángatják az ősöket, legitimációs pótlékot merítenek belőlük. Közben tudják, hogy a halottak állandó háborgatása kiszámíthatatlanná is teszi őket, így azután félnek is tőlük, hogy hívatlanul is megjelenhetnek. Ha Lévy-Strauss allegóriájában a halottak helyére a múltat képzeljük, akkor, azt hiszem, hogy választ is kaptunk a felvetésre. A legjobban akkor járnánk el, ha hagynánk békében a történészeket a múlttal foglalkozni, nem ráncigálnánk folyton őket, nem próbálnánk egy általunk konstruált fiktív múltképet előhívni, és azt saját céljainkra felhasználni.
| A kiegyezés Az osztrák–magyar kiegyezés, amely a Habsburg-uralkodóház feje, I. Ferenc József, valamint a Deák Ferenc és Andrássy Gyula gróf vezette magyar tárgyalódelegáció között 1867 elején született meg, a parlamentek (így a magyar Országgyűlés) által szentesített megállapodások összefoglaló elnevezése. Ezek az Osztrák Birodalom és a Magyar Királyság között fennálló politikai, jogi és gazdasági kapcsolatokat rendezték. A megállapodás értelmében az 1848/1949-es forradalom és szabadságharc után tizenkilenc évvel az áprilisi törvények gyakorlatilag mindegyike újra törvényi erőre emelkedhetett, s a ’48-as 12 pontból 10 (a nemzeti őrsereg és a nemzeti bank kivételével) megvalósult. Magyarország az osztrák–magyar perszonáluniót leszámítva önálló, szuverén állam lett ismét, ám a külügy, a hadügy, illetve az ezekhez kapcsolódó pénzügyek kezelésére létrehoztak egy-egy közös külügy-, hadügy- és pénzügyminisztériumot. 1878-tól közös jegybank is működött. |
