Tavaly ülhettük meg a csillagászat nemzetközi évét, amelyet a távcső (egészen pontosan Galilei teleszkópja) "születésének" négyszázadik évfordulója kapcsán hirdettek meg. Idén pedig, mintha mi sem történt volna, folytatódhat az ünnepségsorozat, hiszen szintúgy négyszáz éve annak, hogy Galilei és távcsöve szolgáltatni kezdte az első, paradigmatikus, korábbi tudományos rendszereket megdöntő és újakat megalapozó felfedezéseket. A több szempontból is elmesélhető tudományos sztori tanulságai alapján Galileo Galilei kellőképpen vakmerő és sok tekintetben szemtelen metódus szerint folytatta csillagászati működését - számtalan helyen rúgta fel az akkor és még később is működő tudományos konszenzust, s pont ezzel járult hozzá horizontunk tágításához.
Teleszkóp, bot
A távcső felfedezését hagyományosan Galileinek szokás tulajdonítani, és ebből annyi feltétlenül igaz, hogy elődeitől eltérően sikerült tudományos áttörést elérnie a teleszkóp segítségével, bár a szkeptikusok szerint inkább arra hivatkozva. Annyi bizonyos, hogy az első, távcsőre ("távoli tárgyak szemlélésére alkalmas eszközre") vonatkozó, rögvest harmincéves szabadalmi kérelmet Hans Lipper(s)hey hollandus szemüveglencse-készítő nyújtotta be 1608 októberében a hágai kormányzótanácshoz. A németalföldi optikus - a maga szerencséjére - egyenes állású képet szolgáltató távcsövet alkotott, szemben a fordított állású képpel szolgáló későbbi csillagászati távcsövekkel. Így azután hamarosan jól fizető megrendeléseket is kapott, természetesen hadászati célokból, különös tekintettel a rövid megszakításokkal még évtizedekig folyó spanyol-németalföldi háborúra. A kortársai által kevésbé kedvelt Lipperhey állandó vitában állt számos honfitársával, akik maguk is gyártottak távcsövet, és az optikust - visszatérő módon - ötletek eltulajdonításával és szabadalmi lopással vádolták meg. (Egyik konkurense, Saccharius Jansen azzal növelte népszerűségét, hogy részben hazafias célokból spanyolországi pénzeket hamisított.) A folyton kekeckedő tudomány- és technikatörténészek szerint persze ennek is volt már előzménye - állítólag mások is szereltek össze (akár a XVI. század folyamán) messzelátó eszközöket, afféle prototávcsöveket, ám készítőik - dicső utódaikkal szemben - ezzel soha egy krajcárt nem kerestek, s a tudomány továbbfejlődéséhez sem tettek hozzá semmit, vagyis igazi lúzerként örök felejtésre ítéltettek. Maga Galilei amúgy soha nem vindikálta magának a távcső felfedezésének dicsőségét. Jeles, mondhatni korszakalkotó műve, a pontosan négyszáz éve, 1610 tavaszán publikált Sidereus Nuncius (Csillaghírnök) lapjain gondosan leírja, miként jutott a fülébe 1609 májusában, velencei tartózkodása során a hír: "valami flamand" készített egy távcsövet, amellyel a látható tárgyak, legyenek bár a megfigyelő szemétől mégoly nagy távolságban, olyan jól megkülönböztethetők, mintha a közvetlen közelben volnának. Ezt követően Galilei minden vágya egy saját távcső megalkotása - végül, saját bevallása szerint az optika tudományára támaszkodva, "a refrakció" (fénytörés) mélyreható tanulmányozása és "korábbi találmányai" alapján sikerült is megszerkesztenie, sőt újításként még egy úgynevezett belső fényrekeszt is applikált hozzá. Ebből a saját teleszkóp elkészítése biztosan megállja a helyét, de ebben sokkal inkább találékonysága és gyakorlati érzéke volt segítségére, mint az optika tudományában való jártasság. Ezzel ugyanis addig nem foglalkozott, és később sem tartozott tudományos portfóliójának erősségei közé, ellentétben a távcső tudományát megalapozó Keplerrel, akinek optikai könyveivel Galilei nehezen boldogult. Mindez persze cseppet sem von le érdemeiből: a Galilei-féle távcsövek hamarosan túlszárnyalták valamennyi holland és német elődüket: sokkal élesebb képalkotás mellett előbb hétszeres, később tízszeres, hússzoros, majd harminckétszeres nagyítást értek el. Galilei persze (amúgy a mai, a tudományfinanszírozás elégtelensége miatt nyavalygó utódok számára is követésre méltó módon) sosem habozott élni a tudomány és önmaga népszerűsítésének hatásos, vagy ha úgy tetszik, hatásvadász eszközeivel. Amikor 1609. augusztus 21-én a velencei Szent Márk-bazilika harangtornyában (Campanile) bemutatta távcsövét Leonardo Donati dózsénak, illetve további szenátoroknak és patríciusoknak, a hatás akkora volt, hogy a velencei Tanács évi 1000 aranyforintra emelte padovai egyetemi tanári fizetését, ráadásul élethoszsziglani szerződést ajánlott neki. De Galilei nem élt az ajánlattal, 1610 őszén inkább korábbi neveltje és tanítványa, II. Cosimo Medici firenzei nagyherceg szolgálatába állt. Számos tudománytörténész, többek között a kiváló, habár erősen apologetikus Galilei-biográfiát szerző Vekerdi László szerint e döntésében az új állásból származó nagyobb presztízs és a felfedezéseknek ezután kijáró nagyobb figyelem befolyásolta.
Égre, földre
Amikor Galilei csillagászati, kozmológiai jelentőségéről szólnak, legfőbb érdemei között sosem felejtik el megemlíteni: ő volt az, aki a távcsövet az ég felé fordította, s le is merte írni, amit ott látott, hiszen végtelenül bízott a távcső által alkotott kép valódiságában. Mi több, a maga korában példátlan sikerű tudományos bestseller formájában kiadta megfigyeléseit: a Sidereus Nuncius mind az 550 példánya hetek alatt elfogyott - Anglia velencei követe már a megjelenés napján szerzett egyet belőle, s rögvest küldte tovább I. Jakab királynak. (A mű Csaba György Gábor új fordításában a 2009-es Csillagászati évkönyvben olvasható, Bartha Lajos és Szécsényi-Nagy Gábor érdekfeszítő csillagászattörténeti tanulmányaival keretezve.) A korabeli távcsövek számos hibája, például a lencsék optikai tökéletlenségei és az ebből fakadó torzulások mellett a felfedezéseket (illetve igazolásukat) számos, az észlelő pszichológiai beállítottságából származó nehézség is gátolta. Paul Feyerabend, a Galilei tudományos pályafutását afféle monumentális inzertként (avagy állatorvosi lóként) felhasználó neves és tabudöntő tudományfilozófus főműve, A módszer ellen lapjain megemlíti: már a Galilei által (kozmológiai szinten) többször cáfolt Arisztotelész is számolt azzal a lehetőséggel, hogy az érzékszervek szokatlan feltételek között szokatlan reakciókat tanúsítanak. S nemcsak ennek negatív következményeiről beszélünk (Galilei több levelében beismerte: mások nem azt látják távcsövében, amit ő látni vél), hanem arról is, hogy a megfigyelők esetleg egészen más dolgokat, jórészt optikai csalódásokat érzékelnek a megfigyelés során. Nem hiába írta egyik Galileihez címzett, amúgy nem kicsit ironikus és szkeptikus hangvételű levelében Kepler: "Nem tartom lehetetlennek, hogy valaki egymaga látja azt, amit mások ezren nem látnak."A lényeg, hogy Galileinek egy idő után hitt a világ. Ellenségei persze mindig számosan voltak, ehhez bőven hozzájárult nem kicsit kekk, néha impertinens stílusa, ám nagyságát többnyire ők is elismerték. Pedig, mint azt Feyerabend gúnyosan megjegyzi, maga sem nagyon tartotta be a szigorú tudományos módszertan Arisztotelésztől eredő, s utóbb, a múlt században a logikai pozitivisták által tökéletesített módszereit. Ebből a szempontból mintaszerűnek tekinthető küzdelme a heliocentrikus világkép elismertetéséért. A szcientista utókor, az evolucionista tudománykép szempontjából neki volt igaza, s utólag (néhány tudománytörténészt leszámítva) ki vetné a szemére, hogy a meggyőzés milyen módszereivel dolgozott, miként hagyta figyelmen kívül a teóriát alá nem támasztó észleléseket, ignorálta az ellenérveket. A tudománytörténetben járatosak már fújják is: Galilei rendre helyesen mutatott rá, hogy teleszkópos megfigyelései miként cáfolják az arisztotelészi Föld középpontú elméletet. A Jupiter négy holdjának felfedezése már magában is mélyütés, elvégre a hagyományos szemlélet szerint egy égi planéta csakis közvetlenül a Föld körül keringhet. Más kérdés, hogy mikor Bellarmino kardinális a heliocentrikus modell bizonyítékai felől faggatta, Galilei főképpen saját árapályelméletét hozta fel, amit ő a Föld Nap körüli mozgásával kombinált tengelyforgásának tulajdonított. Mivel ez persze nem magyarázta meg ama tapasztalati tényt, hogy számos helyen naponta többször is van dagály, Galilei idejének jó részét a megmagyarázhatatlan megmagyarázásával töltötte, miközben többször is lekicsinylően nyilatkozott Kepler eredeti teóriájáról, aki az árapályt a Hold mozgásával magyarázta (alkalmasint ma is így gondoljuk). És Galilei sem éppen a csillagászati megfigyelésekből, az észlelt tényekből indult ki, amikor ragaszkodott az általa elképzelt, harmonikusnak tartott, kör alakú bolygópályákhoz. Ezek nem csupán Kepler (a valóságnak nagyjából megfelelő) elliptikus bolygópályáinál, de még a ptolemaioszi, geocentrikus alapú csillagászat által alkalmazott, bonyolult, epiciklus-deferens rendszernél is rosszabbul modellezték a planéták égi mozgását. Mindeme megjegyzések korántsem Galilei nagyságát vonják kétségbe, sokkal inkább a tudománytörténet kacskaringóira hívják fel a figyelmet. Ahogy Simonyi Károly, a jeles fizikatörténész is megjegyezte: a napjainkban is ellentmondásosan értékelt Galilei érdemei között - bátor asztronómiai észlelései és értelmezései mellett - tudományos módszertanát kell mélységesen respektálnunk, melynek egyformán része a fogalomalkotás és a nagyfokú absztrakciós képesség. Ráadásul olyan nyelven (olaszul) írt, amelyet a nagyközönség is megértett, s amúgy is volt érzéke a hazai és nemzetközi (nem pusztán tudományos) közvélemény befolyásolásához - erről tanúskodik fennmaradt, szekérderéknyi levelezése is. Hogy tudós (csillagász-fizikus) kortársait nem mindig akarta vagy tudta megérteni - hát lelke rajta. Például Kepler zsenialitását is majd Newton fedezi fel igazán, s csak ő (az általános tömegvonzás elméletének megalkotása nyomán) tud majd mit kezdeni a bolygók mozgását leíró Kepler-törvényekkel.
