Budapest különösen gazdag barlangokban. A megannyi girbe-gurba, labirintusszerű barlangjárat valósággal behálózza a kedvelt lakóövezetként is szolgáló budai hegyvidéket - főként a tágan értelmezett Rózsadombot. Ezért is keltett nagy feltűnést a hír: december közepén sikerült összeköttetést találni a 2001-re már összekapcsolt Pál-völgyi-Mátyás-hegyi, illetve a Harcsaszájú-Hideg-lyuk barlangrendszer között. Az így létrejött, közben összefoglalóan is Pál-völgyinek nevezett barlangrendszer hossza 28,6 km - ezzel Magyarországon csúcstartó. A siker nem egyik napról a másikra történt: 31 éves kutatómunka eredménye, amelyben már eddig is több mint 200 ember vett rész, jórészt önkéntesként.
Fotó: Kiss Attila
Barlangban dobolok
Nem tudnánk még egy nagyvárost megnevezni, melyet úgy behálóznának a természetes barlangok, mint Budapestet. A barlangok karakterisztikája, keletkezése a magyar főváros sajátos és igencsak eleven geológiai viszonyainak köszönhető. Az itteni föld alatti járatok úgynevezett termálkarsztbarlangok: ezek létrejöttéhez az is szükségeltetik, hogy több ezer méteres mélységből termálvíz törjön fel. Ezt nagyon jól ismerhetik a fürdőzők, hiszen ezt nyerik ki a Széchenyi fürdő alatt is, ott már 1200 méter mélységből - de ez buggyan ki a Rózsadomb, egészen pontosan a József-hegy lábánál (a környék neve is Felhévíz!), és többek között a Szent Lukács gyógyfürdő és a Császár fürdő medencéit táplálja. Néhány százezer évvel ezelőtt jórészt ez a termálvíz oldotta ki a Rózsadomb barlangjait is - jelenleg úgy 60 üreget ismerünk, melyekből öt nagyobbat tartanak számon. Az üregek teljes hossza 50-60 kilométer lehet, ennek a felét teszi ki a most összekötött járatrendszer - de ahogy Szabó Lénárd barlangkutató, civilben földrajztanár fogalmaz, pusztán a földtani viszonyok ismeretében állítható, hogy odalenn további 100-150 kilométernyi (!) barlangjárat vár felfedezőjére.
Ráadásul a Rózsadomb termálkarsztüregei még barlangi viszonylatban is egészen elképesztő formavilágot képviselnek. Minden barlangnak megvannak a maga jellegzetességei: a viszonylag szűk járatú Ferenc-hegyi borsókövekben gazdag, a József-hegyi falát gipsz-kristályok borítják. A Lukács fürdővel szemközt, a Malom-tónál fellelhető (felül a romos Népgőzfürdőn át, alul a tó vízszintje alatt megközelíthető) Molnár János-barlangot egy meleg vizes (háromféle hőmérsékletű!) tó tölti ki - amely a maga hat kilométeres hosszával a búvárok paradicsoma. Igaz, ez a nagy mélységek miatt nem veszélytelen: tavaly szeptemberben egy búvár halálos balesetet szenvedett itt.
A Kárpát-medence számos pontja kínál kedvező körülményeket a hévizek s ezáltal termálkarsztbarlangok keletkezéséhez. A földkéreg errefelé szokatlanul vékony, s a forró köpenyanyag viszonylag közel van a felszínhez - amit jól mutat az alacsony geotermikus gradiens. Magyarországon legfeljebb 20 méterre kell lefúrni, hogy egy fokot nőjön a hőmérséklet - a világátlag 33 méter. Viszont a budai hévforrások vonalában (ezeket egészen jól követik a jeles fürdők a Gellérttől a Császárig...) elég 10 métert leásni, s máris 6-8 fokkal lesz melegebb! Ehhez jönnek még a többrétegű, jól oldódó üledékes kőzetek. A barlangi szempontból leginkább érintett helyek, például a dombok kettős szerkezetűek: alul a felső triászból (földtörténeti középkor, 230-200 millió évvel ezelőtt) származó (például dachsteini) mészkő és dolomit helyezkedik el, melyek tengeri üledékek, s őrzik annak az időnek nyomait, amikor a mai Kárpát-medence aljzatát adó lemeztöredékeket még jórészt a Tethys ősóceán borította. Egy hosszú (130-150 millió éves!) "nyugalmi időszak" múltával a felső kréta korban (úgy 70 millió évvel ezelőtt) a Budai-hegység addig egységes tömbje az alpi láncokat és a Kárpátokat is kialakító hegységképződési folyamatok során északnyugat-délkeleti és rájuk merőleges, északkelet-délnyugati törésvonalak mentén feldarabolódott. Sasbércek és ezeket határoló, a hegyek törmelékével folyamatosan feltöltődő árkok alakultak ki: szinte magunk elé is képzelhetjük a budai hegyek mai látképét! A triász kortól kezdve legalább 140 millió éven át a Budai-hegység szárazulat volt, ám az eocén korban (földtörténeti újkor, olyan 56-34 millió évvel ezelőtt) egy újabb tengerelöntés nyomán fiatalabb üledékek, főleg nummuliteszes mészkő (ezt bányászták a Pál-völgyi és a Mátyás-hegyi kőfejtőben is) és úgynevezett budai márga települt az öregebb alapkőzetre. Ez a kettős üledékréteg kellőképpen repedezett - nem túlságosan sűrűn, hiszen ez már a barlangképződés ellen hatna. Átlagban húszméterenként vannak úgynevezett főrepedések - a hasadékrendszer valósággal behálózza a budai hegyek anyagát, afféle térhálós szerkezetet hoz létre, amelyben a víz (alulról a termál-, felülről a csapadékvíz) jól tud közlekedni, miközben kioldással bővíti is. Nem véletlen, hogy a Rózsadomb mélyén négyzethálós alaprajzú barlangrendszereket találunk. S bár ezek hálózata látszólag labirintikus, a tektonikai szerkezet, a geológiai rétegzettség ismeretében már jó eséllyel meg lehet jósolni, hol lelnek újabb járatokra. A barlangok kialakulása a (Pál-völgyi és Mátyás-hegyi kőfejtőkben is látható módon megdőlt) eocén kori mészkőrétegekben valószínűleg már sok százezer évvel ezelőtt megindult. "A pontos datálás nehézkes, pusztán a barlangi képződmények, meleg vizes ásványi lerakódások vizsgálatából tudunk következtetni erre - fogalmaz Kiss Attila barlangkutató. - A hévizek formálták ki a főbb barlangi járatokat, majd jóval később, a szivárgó csapadékvíz munkája nyomán jöttek létre több helyen a cseppkövek. A Duna bevágódása, a pesti oldal lépcsőzetes megsüllyedése és a Budai-hegység folyamatos kiemelkedése - amit a Gellért-hegy oldalán is remekül lehet tanulmányozni - vezetett ahhoz, hogy Pál-völgyi-barlangrendszer járatai ma már szárazak."
Noha a barlangokhoz kapcsolódó források egykoron elérték a felszínt, maguk a barlangok nem "nőttek bele" a legfelső kőzetszintet adó eocén, illetve budai márgába - ez ugyanis nem karsztosodik. Amikor a barlangok kiszáradtak, ezek a források is kiapadtak, betemetődtek. Ezért nincsenek a budai barlangokban ősembernyomok, régészeti leletek: nem volt ugyanis külső kijáratuk. És ezért tárult fel szinte minden barlang véletlenül.
Társadalmi munkások
Először a kőfejtőkben bukkant fel a barlangok bejárata - mint például a Pál-völgyié, a Mátyás-hegyié, illetve a Hideg-lyuké. A Ferenc-hegyi-barlang szája már a csatornázási munkák során került napvilágra, mostanában pedig a villa- és mélygarázs-építkezéseknél tárnak fel barlanglejáratokat - a József-hegyit például egy mélyalapozásnál fedezték fel. Sokszor csupán egy kis repedés mutatkozik, ám a hivatalos bejelentés után kiérkező barlangkutató erről már tudja, hogy itt valami található a föld mélyén. A törvény úgy rendelkezik, hogy ilyen esetben le kell állítani az építkezést, és 8 méteres mélységig az építkező költségén fel kell tárni a barlangot. Ha ez az adott nyolc méterig nem csupán egy "sima" hasadék, hanem valamilyen érdekesebb barlangi járatban folytatódik, akkor az építtetőnek kötelessége egy lejárót kiépíteni, és szabad bejárást biztosítani a barlangászok számára. Mondanunk sem kell, mindez az építtetők és a barlangkutatók között komoly konfliktusokhoz vezet - legutóbb 2010-ben, a Molnár János-barlang fölé tervezett gyógyszálló kapcsán. De aki itt építkezik, számolnia kell azzal, hogy nagy eséllyel barlangi üregek tátonganak a telkén.
Az elmúlt száz évben különösen aktív barlangi kutatómunka zajlott a budai hegyvidéken - ez az utolsó bő három évtizedben még céltudatosabbá vált. Kiss Attila szerint az 1980-81-es feltárások adtak újabb lökést a Pál-völgyi-barlangrendszer kutatásának - egy év alatt duplájára nőtt a feltárt járatok hossza. "A Mátyás-hegyi-barlanggal csak második nekifutásra sikerült kapcsolatot találni - ám addigra már 13,5 kilométert térképeztek fel a Pál-völgyi-barlangrendszerből. 2001 decemberében sikerült összekötni a két barlangrendszert - ez lett a Pál-völgyi-Mátyás-hegyi barlangrendszer. 100-200 méteres, olykor kilométeres szakaszokon tárták fel a járatokat: ha egyikről-másikról úgy tűnt, hogy eltömődött, akkor csákánnyal bontották ki az átjárót, s jöhetett a következő szakasz" - jellemzi lelkesen a kutatás romantikus szakaszát Szabó Lénárd. Az általuk kutatott Harcsaszájú-barlang - melyet két évvel a Pál-völgyi előtt fedeztek fel, és a bejárata éppen felette található! - 1910-ben már pár száz méter hosszú volt, de 1980-ig nem nőtt egy métert sem! A Hideg-lyuk-barlangot, melyet a közelmúltban Nagy András és csoportja tárt fel, 100 éven át 150 méter hosszúnak ismerték, pedig erős huzat árulkodott arról, hogy van folytatása. A két, egyenként 4-4 kilométer hosszú barlangjáratot végül két helyen is sikerült összekapcsolni - összekötés után 8,5 kilométeres lett a Harcsaszájú-Hideg-lyuk barlangrendszer. Végül a szorgalmas és önkéntes feltáró munka nyomán 2011 decemberére sikerült a két barlangrendszert összekötni. Hangsúlyozni kell: nem mesterséges átvágásról van szó, pusztán a meleg víz által kioldott, ám a törmeléktől eltömődött járatok kipucolásáról. Kiss Attila becslése szerint a terület kőzettani, tektonikai adottságait ismerve a járatok teljes hossza a most ismert 28,6 km duplája is lehet!
A barlangkutatásnak annak élményszerűségén felül akad konkrét haszna is: a barlangok nem feltétlenül önmagukért való természeti értékek. Hogy ne menjünk messzebb: a Duna-Ipoly Nemzeti Park számára szerény, de ütemezhető bevételi forrás a Pál-völgyi- és a Szemlő-hegyi-barlang, melyeket a nagyközönség is látogathat illő díjazás fejében - évente 65-70 ezren meg is teszik, ráadásul az érdeklődés nő, s a külföldiek is egyre többen jönnek. E két barlang megtekintése kellemes és kényelmes turistaprogram - a Szemlő-hegyit egészen pici gyermekek és - segítővel - kerekes székesek is látogathatják. A Mátyás-hegyi-barlangban már be lehet fizetni egy komolyabb, némi felszerelést is igénylő túrára (az overallt, a sisakot helyben biztosítják), amelyen képzett túravezetővel, viszonylag szűk réseken, járatokon kell átküzdenünk magunkat. A Szemlő-hegyi-gyógybarlangban van a Szent János Kórház barlangterápiai szakrendelése, ahol légzőszervi panaszokkal küzdő, súlyos allergiás, asztmás betegeket kezelnek. Ha egy újabb kiépített barlangszakasszal bővítenék a rendelőt, jóval több beteget is el tudnának látni (igény lenne rá), sőt e célra rendelkezésre is áll a barlangrendszer egyik terme.
A barlang a maga sajátos módján konzerválja azokat a folyamatokat, melyek létrehozták - ezek azután remekül tanulmányozhatók itt, a föld alatt -, nem véletlen, hogy számos kutatás zajlik. Ugyanakkor a barlangi környezet rendkívül sérülékeny - s ez különösen érzékeny kérdés a budapesti barlangoknál, hiszen mégiscsak egy nagyváros alatt terülnek el. Kiss Attila szerint a barlangok maguk nem jelentenek kockázatot az épített környezetre nézve - hacsak nem építenek rájuk túl nagy házakat, amelyek alatt beszakadhat a föld. A beépítés azonban veszélyeztetheti a barlangokat: minél több felületet betonoznak le, minél nagyobb felületet fednek be, annál több beszivárgási lehetőség, barlangi "pórus" záródik el. Igaz, ezek meleg vizes eredetű barlangok, de miután szárazra kerül a barlang, elég sok cseppkőképződmény alakul ki - a hideg vizes beszivárgásnak köszönhetően.
Gyakoribb a csőtörés - amit a vízművek sokszor észre sem vesz. A rendszeres barlangjárók azonban azonnal kiszúrják - nedvesedést találnak ott, ahol nem szokott lenni -, ráadásul a vegyi analízisnél is lebukik a beszökő víz, mivel klórozott. Még szerencse, hogy ez igazán nagy bajt, omlást nem okozott eddig.
