Hídemberek

Mi köze egymáshoz egy 19. századi szegedi patikusnak, francia hídépítő kortársának és a jelenlegi egyiptomi litván nagykövetnek? Egy eddig el nem mesélt történet három megszállott emberről, elveszettnek hitt fotókról és különleges vasúti hidakról.

Amikor 1848-ban Rohrbach Antal kilépett friss gyógyszerészoklevelével a Királyi Magyar Egyetem kapuján, még nem sejtette, mi minden vár rá. A Zemplén megyei Hór községből származó fiatalember 1850-ben Szegedre költözött, és Alsóvároson, a Szentháromság utcában megnyitotta a város negyedik patikáját. A négy gyógyszerész negyedévente felváltva látta el orvosságokkal a városi kórházat, ám Rohrbach gyakran hat hónapot is vállalt, sőt emellett képviselő lett a városi tanácsban is, így elismertsége egyre nőtt. Benősült egy neves felsővárosi családba: a mindössze 16 esztendős Ivánkovics Ludovikát vette feleségül. Egy fia és egy lánya született, neje gyermekágyi lázban fiatalon elhunyt. Lányukat Tóth Péter, gazdag szegedi bankár és fűszerkereskedő vette feleségül. Rohrbach 1877-ig lakott Szegeden, szakmai, családi és társadalmi kapcsolatai révén a város igen megbecsült polgára lett.

Dainius Junevičius kairói irodájában ülve idén nyáron értesült róla, hogy megkapta a Pro Cultura Hungarica elismerést és emlékérmet. Litvánia egyiptomi nagykövete megszállott fotótörténész, kevéske szabad idejében archív felvételek után kutat. „Egyetemistaként, jó húsz éve kezdtem. Rájöttem, hogy fizikus létemre sokat tehetek e téren, mert a litván fotótörténetnek alig voltak hiteles forrásmunkái – magyarázza. – Egy kölni professzor felhívta a figyelmemet pár fotográfiára, amelyek Vilniust és Kaunast, illetve különleges építkezéseket ábrázol­nak, és régebbiek az addigi képeknél: 1861-ben készítette őket egy ismeretlen német vagy osztrák fotós. Nagyon fellelkesültem, és nyomozni kezdtem a dokumentumok után. A szálak Franciaországba és Magyarországra vezettek.”

Északra Párizstól, a Batignolles nevű kis faluban fonó- és gőzgépek gyártásába kezdett egy Ernest Gouin nevű fiatal mérnök. Vállalkozása indulásakor, 1846-ban a nyugati pénzvilág már tudta, mekkora üzlet rejlik az akkor kibontakozó vasútépítésekben. Nem véletlen tehát, hogy James Mayer de Rothschild, a korszak legvagyonosabb bankára is beszállt Gouin üzletébe. Tevékenységüket kiterjesztették a fémépítészet és a vasúti műtárgyak irányába is. Kapóra jött nekik, hogy a Habsburg Birodalomban korábban állami beruházásként megvalósuló vasúti fővonalak építési jogát 1854-től magánszemélyek és vállalatok is megszerezhették. A Bécs–Pozsony–Pest–Szeged–Temesvár–Báziás között épülő, majd 800 kilométeres fővonalat egy nyugat-európai tőkések által pénzelt óriáscég, a Kaiserliche und Königliche Privilegierte Österreichische Statseisenbahn Gesell­schaft (StEG) fejezte be, amely a Bach-korszak éveit nyögő Magyarország egyik legnagyobb nehézipari vállalkozásává nőtte ki magát. A Déli-Kárpátok felé vezető fővonal Szegednél keresztezte a Tiszát. Gouin cége megnyerte a hídépítésre kiírt tendert, így ők vezethették át a vasutat a folyó felett. A StEG a 27 éves Ernest Cézanne-t nevezte ki főmérnöknek, aki maradandót alkotott Szegednél: tervei alapján épült fel a világ első kétvágányú, keszonos alapozású, szegecselt vaslemez szerkezetű vasúti hídja.

Levelezéséből tudjuk, hogy Cézanne meg akarta örökíteni a nagy szegedi művet egykori alma matere, a párizsi École Nationale des Pont et Chaussées (ENPC) számára. Nyugat-Európában a fényképészet épp ebben az évtizedben kezdett elterjedni – főként az iparban alkalmazták a mérnöki tevékenység dokumentálására. Magyarországon még alig működtek hivatásos fotográfusok, de nálunk is akadt néhány kiváltságos szakember, aki hozzájuthatott a megfelelő kellékekhez. Így hozta össze a sors a derék Rohrbach Antalt és Ernest Cézanne-t. A mi gyógyszerészünk kamerát, kolloidlapokat és vegyszereket vásárolt, belépési engedélyt kapott a munkaterületre, kivonult felszerelésével a Tisza-partra, és a maga nemében páratlan fotósorozatot készített a nyolcívű acélhíd építéséről. Művészi igényről bizonyságot téve 16 szóló és panorámaképet alkotott 1857. július 6. és 1859. március 15. között. A felvételekről több pozitív lenyomat is készült, jelenleg egy eredeti sincs Magyarországon. Párizsban az ENPC könyvtárában, Bécsben az Österreichische Nationalbiblio­thek­ben és Utrechtben a Movares Nederland B. V. holland vasútépítő cégnél találhatók. Utóbbi kollekció Ernest Cézanne tulajdona volt egykoron, 2008-ban a hazai érdeklődők is láthatták Szegeden a Móra Ferenc Múzeumban, amikor a hídépítés 150. évfordulójára egy nagyszabású kiállítást rendezett a Vasúttörténeti Alapítvány.

„Németes neve miatt meg sem fordult a fejemben, hogy Rohrbach magyar lehet – emlékezik vissza Dainius Junevičius. – Aztán kezembe került egy Lipcsében szerkesztett 1866-os almanach Németország, Svájc és az Osztrák Monarchia fényképészeiről, miszerint Szegeden három fotós működött, köztük Rohrbach Antal. Felvettem a kapcsolatot az ottani múzeummal, és a segítségükkel lassacskán összeállt a fejemben a puzzle.”

A szegedi hidat építő francia cég, az Ernest Gouin et C^ie állást adott Ernest Cézanne-nak a jól sikerült magyarországi bemutatkozás után. Időközben megalakult egy másik hatalmas francia vállalat is La Grande Société des Chemins de Fer Russes néven, és elnyerte az Orosz Birodalomban építendő vasúti fővonalak koncesszióját. Elsőként a Varsó–Szentpétervár közötti pályát és annak a Balti-tengerhez vezető rigai és kalinyingrádi mellékvonalait kezdték el építeni. Igen nehéz tereppel kellett megküzdeniük, számtalan folyót keresztezett a vasút. Mondani sem kell, a hidak építési jogát ismét Ernest Gouin kapta meg. Egészen pontosan a fővonal Varsó–Osztrov-szakaszán, valamint a mellékvonalakon a Daugavpils–Riga- és a Lentvaris–Virbalis-szakaszokon dolgozhattak. Rohrbach Antal gyógyszertárába 1861-ben váratlan levél érkezett: Ernest Cézanne felkérte a patikust, hogy utazzék ki hozzá Oroszországba fényképező felszerelésével, és folytassák a Szegeden megkezdett közös munkát.

Kalandos és cseppet sem veszélytelen útnak ígérkezett az öt hónapos kiruccanás. Szentpéterváron az egyetemisták heteken át lázadtak a szegény tanulók segélypénztárának államosítása miatt. Varsó, Białystok, Grodno és Vilnius városokban pedig ostromállapotot hirdettek az országhatárok átrajzolása miatt kirobbant forrongások következtében. Rohrbach mégis nekivágott az útnak második feleségével, Seidl Máriával. Drezda és Potsdam érintésével 1861 augusztusában megérkezett Kaunasba, és beköltözött a franciák által bérelt irodába.

Bele is kezdett rögtön a munkába. Kaunas környékét közvetlenül érkezése után fotózta, ezzel nevéhez fűződik a város első fényképes ábrázolása. Egy közeli dombról felülnézeti felvételt is készített, és a vasúttársaság irodája előtt álló mérnököket is megörökítette. Kivonult a kaunasi alagút építéséhez, ottani fotóján a munkásszállások is láthatók. A litván folyó, a Nemunas fölött több kisebb hidat is lefényképezett éppen elkészült vagy kezdeti stádiumban, sőt ideiglenes fahidakat is lencsevégre kapott. A kaunasi hídnál augusztusban és októberben is járt, ottani képén maga Ernest Cézanne is látható egy általa tervezett hidraulikus lifttel a háttérben. A híd rácsos tartóit a parton összeszerelték, állványra tették, és a lifttel emelték a megfelelő magasságba, majd pontonokra helyezve beúsztatták a végleges helyükre. Ezt a megoldást csak itt alkalmazták az építők. Szeptembertől novemberig tartott északi körútja a mai Litvánia és Lettország területén. Ottani képein a Jiesia és a Merkys folyók felett a már elkészült rácsos szerkezetű hidak láthatók, illetve az épülők a Neris, a Vilnia és a Voke folyók felett. Vilnius városról kétrészes panorámafelvételt készített. A legtávolabbi képek Rēzekne környékén születtek a Dubna folyónál, illetve eljutott Rigába is, ahol az épülő vasútállomást örökítette meg, s ez ugyancsak helytörténeti szenzációnak számít. Feltehetően Cézanne kérésére a Daugava hídjára megkülönböztetett figyelmet fordított: két négyrészes és egy kétrészes panorámát készített, utóbbi a hídtengelyt ábrázolja a Szentpétervárról érkezett alapanyagokkal. Egy távolabbról rögzített téli kép már kész állapotban mutatja ezt a nagy daugavpilsi hidat. Varsói útja során elidőzött a grodnói Nemunas-hídnál, amely egy mély völgy felett vezet át. Novemberben többször is fotózta a magas pilléreken nyugvó szerkezetet, a felvételeken teherhajók is látszanak. A városról is készített egy panorámát, ez a ma már Beloruszhoz tartozó Grodno legkorábbi ábrázolása. A mai Lengyelország területén a Bug és a Narew folyóknál fényképezett. A Bug-híd olyan hosszú volt, hogy a két parton egyszerre kezdték építeni s középre tolni a rácsos tartókat.

Zavartalanul sikerült tehát véghezvinni a küldetést, és Rohrbach 1861 decemberében visszatért Szegedre. Ám a képek azóta szétszóródtak a nagyvilágban. „Kiváló nemzetközi kapcsolataim ellenére is hosszú évekbe telt felkutatnom őket – mosolyog Dainius Junevičius. – A Spanyol Nemzeti Könyvtárban 26 található, a varsói Nemzeti Múzeumnak pedig 5 darabot ajándékozott Józef Ignacy Kraszewski 19. századi lengyel író. További példányokra bukkantam Rosalind Williams madridi magángyűjteményében, illetve 18-at magam vásároltam meg Stanisław Janicki lengyel mérnök hagyatékából. Az igazi meglepetés azonban tavaly nyáron ért. Létezett ugyanis egy kollekció a San Franciscó-i Robert Koch Galleryben is, amiről úgy tudtam, megsemmisült az 1991-es nagy oaklandi tűzvészben. Most derült ki, hogy a tulajdonos 35 mm-es filmen reprodukálta a képeket még a tűz előtt. A 60 Koch-féle kép kivételével az összes fellelt fotót publikáltam tavalyelőtt egy exkluzív litván nyelvű könyvben, amiből Szegedre és Budapestre is juttattam példányokat. A megörökített hidak a háborúk és átépítések miatt ma már nem léteznek, s ez különösen felértékeli ezeknek a kordokumentum kategóriába tartozó fotóknak a jelentőségét és Rohrbach Antal művészi munkásságát.”

A szerző agrármérnök, vasúttörténeti kutató.