A korábban kanonizált midlife crisis lényege, hogy életútjuk egy bizonyos pontján - általában a harmincas éveik közepe felé - az emberek felismerik, hogy már nincs nyitva minden pálya, már nem tehetnek akármit, döntéseiknek immár igen komoly súlya van, nyomasztja õket az életükben meglévõ túlzott rutin, a változásnélküliség érzete, valamint kételkedni kezdenek eddigi eredményeikben. A quarterlife crisis, a húsz-egynéhány évesek új "tömegbetegsége" az elhúzódó tanulmányokkal, az erõs sikerkritériumokkal, valamint a lehetõségek kitágulásával függ össze. Sokan már pályájuk kezdetén pánikba esnek minden cselekedetük elõtt, folyamatos szorongásban élnek amiatt, hogy nem tudják megfelelõ hatékonysággal megvalósítani önmagukat, vagy amiatt, hogy nem megfelelõ célokat tûztek ki maguk elé. A krízist átélõk fõ érzése az, hogy az élet egy merõ kockázat, nincs stabilitás, bizonyosság, a legkisebb döntés az egész jövõt megváltoztathatja, minden állandóan változik.
A kapunyitási pánikban szenvedõk tipikus tünete a depresszió, passzivitás, nyugtalanság, zavarodottság, döntésképtelenség, de a két végén égetett gyertya is quarterlife crisisre utalhat.
A quarterlife crisis kifejezés egy 2001-es New York Times-bestseller nyomán terjedt el az Egyesült Államokban. A szerzõpáros, Alexandra Robbins és Abby Willmers együtt járt egyetemre, majd amikor pár évvel késõbb találkoztak, észrevették, hogy hasonló problémákkal küzdenek: elégedetlenek az életükkel. Utánagondolva arra is rájöttek, hogy kortársaik jó része sincs ezzel másképp, ekkor született meg a jelenség definiálásának ötlete, majd közös opusuk, a Quarterlife Crisis: The Unique Challenges of Life in Your 20s címmel.
Útmutatás tizenöt dollárért
A nagy sikerre tekintettel a Barnes & Nobles kiadó a múlt héten az önsegítõ könyv második részét is megjelentette, immár csak Alexandra Robbins tollából. A kiadó ajánlata szerint a Quarterlife Crisis, Conquering Your Quarterlife Crisis nemcsak leírja a jelenséget, de hasznos tanácsokkal is szolgál: mindössze tizenöt dollár ellenében megtudhatjuk, hogyan kell súlyozni a vágyott hivatás és a megkereshetõ pénz között, miért olyan nehéz barátokat találni, mi van akkor, ha nem tudjuk, mire vágyunk, és hogyan vessünk véget a lehangoltságunknak.
A quarterlife crisist egy-két generációval a mai huszonévesek elõtt semmiképp sem lehetett volna tömegjelenségként definiálni, hasonló tünetegyüttes nem volt jellemzõ az akkori fiatalokra. Ennek többek között a családalapítás eltolódása az oka, az egyetemrõl frissen kikerültek még évekig az önmegvalósításra, karrierépítésre koncentrálnak, nem kell gyerekekrõl gondoskodniuk. Ez egyrészrõl könnyebbség, a lehetõségek tágulása viszont frusztrálja is a fiatalokat, nem könnyû kapaszkodót találni egy olyan világban, ahol nincsenek jól tisztázott értékek, életminták, a gazdaság és a társadalom szerkezete folytonos és gyors átalakulásban van. Horváth Tünde pszichológus úgy véli, a jelenség nem gyökeresen új, a felnõttélet-kezdéshez mindig is társultak különbözõ félelmek, csalódások, hamis elvárások. Ami új, az a ráirányuló figyelem, a definiálás, a megnevezés. A pszichológus megfigyelése szerint már a pályaorientációs tanácsadáson részt vevõ, felsõoktatásban tanuló fiatalok körében megfigyelhetõ a szorongás, a realitással való ütközés folyamata. Sokuk azért vág neki egy második diploma megszerzésének, mert attól reméli a megfelelõ életszínvonal biztosítását, ez azonban a képzési idõ kitolódásával jár, jelentõs többletenergiát és anyagi ráfordítást követel a fiataloktól, illetve szüleiktõl. A leendõ munkával szemben megnõnek az elvárások, akár irreális mértékben. A kapunyitási pánik megelõzésének egyik módja, hogy olyan állást találjon majd a fiatal, amit örömmel végez, és nem csak a pénzkereset motiválja.
Ám minél szûkebb körben választhat, annál valószínûbb, hogy nem a neki valót találja meg.
Siker, pénz, csillogás
Szakértõk szerint meghatározó probléma, hogy a jelenlegi magyar felsõoktatásban többnyire nincs lehetõség szervezett szakmai tapasztalatszerzésre. A frissen diplomázottak jó része így felkészületlenül kerül a piacra, tanulmányaik befejezése után sokan még évekig keresgélik a lehetõségeket. Emiatt azonban többségük rosszul érzi magát. A környezet ugyanis - a média által sugallt képnek megfelelõen - meglehetõsen nagy nyomást gyakorol a fiatalokra, hogy minél hamarabb megtalálják helyüket, sikeresek legyenek, gyorsan haladjanak elõre a ranglétrán. Horváth Tünde úgy látja, gyakran nem csak a huszonévessel szemben fogalmazódnak meg túlzó elvárások, hanem neki magának is képtelen elvárásai vannak majdani munkájával kapcsolatban. Szerinte a fiatalok levertsége abból ered, hogy irreális elképzeléseik vannak - az életrõl általában.
A kelet-közép-európai régió munkaerõ-piaci struktúrája sem könnyíti a pályakezdõk helyzetét: a rendszerváltás után a felsõoktatásból frissen kikerültek viszonylag könnyen juthattak jó álláshoz a kialakuló versenyszférában, hamar vezetõ posztokat tölthettek be. Az akkori friss diplomások példája sokakat nyomaszt, hiszen manapság jóval telítettebbek a pályák, nehezebb érvényesülni, de ennek híre még nem ment át a köztudatba. Az új generáció jövõkilátásai sem tûnnek túl rózsásnak, elvégre a tíz évvel ezelõttiek még ma is csak harmincas éveikben járnak, jó ideig õrzik még az irányító pozíciókat.
Lisznyai Sándor tanácsadó pszichológus a diplomás-túltermelésben látja a magyar (középosztálybeli) fiatalok egyik kulcsproblémáját: míg régen a felsõfokú végzettség kijelölt egy helyet a társadalomban, manapság már nem jelent valami sokat, hogy valaki diplomás. "Kijön az egyetemrõl, és szembe kell néznie azzal, hogy õ még semmi, semmilyen státusa nincsen." Ugyanakkor azt is érdekesnek találja, hogy bár a fenti jelenségek társadalmi eredetûek, a fiatalok "nem csinálnak forradalmat", individuális problémaként élik meg gondjaikat. Még olyan társadalmakban is - mint például Argentínában -, ahol tényleg nem tudják foglalkoztatni a diplomásokat sem, ott sem társadalomkritikaként fogalmazódnak meg a fiatalok problémái. "'k ott egyénileg rossznak látják az életüket, nem azt mondják, hogy ebben a társadalomban a mi generációnknak nincsenek lehetõségei, hanem, hogy az én életem nem jó."
Kreatív krízis
Lisznyai vitatja a quaterlife crisis mint önálló kategória létjogosultságát. Úgy véli: a midlife crisis mintájára alkottak egy új fogalmat, de elképzelhetõ, hogy a jelenség inkább az életközepi válság egyfajta pszeudomegélése. A fiatalok elsõsorban nem a döntéseik súlyától rettegnek, inkább az élet súlytalanságától, gyakorta szembesülnek azzal, hogy akkor sem lesznek boldogok, ha teljesülnek gyerekkori álmaik.
A tanácsadó az identitáskeresés (régóta ismert) krízisét említi, ami egyszerûen kitolódott az elhúzódó iskolai évek miatt. Ez egyébiránt pozitív jelenség: egyetemistaként az embernek van ideje gondolkodni, nem kell túl korán súlyosan meghatározó döntéseket hoznia. Az egyetem után persze megéli a krízist, de akkor már érettebb, erõsebb, megalapozottabban tud választani. A pszichológus úgy véli, a huszonévesek válsága egészséges, kreatív krízis, amin túl kell esni. Mint a bárányhimlõn.
R. Andróczy Orsolya
