Ezek voltak ám a pompás fickók, a mieink, a Monarchia haditengerészei. Talpig fehérben, ha végigment egy Linienschiffskapitän a pólai főutcán, le egészen a kikötőig, hát azután megfordultak a menyecskék alighanem. Ha megállott egy közülük a parancsnoki hídon, s a messzibe tekintett, vén tengeri medve, hát az rögtön egy festő ecsetjére kívánkozott - nagyon nem szakadhattak bele a piktorok a melóba, lévén a Császári és Királyi Haditengerészet parancsnokai között a magyarok nem hágtak egymás sarkára. Éppenséggel az egy szem Horthy volt az első háború mérsékelten dicsdús szakaszában (a legvégén) flottaparancsnok. Mindegy, ettől még szép a szép. Ott van például az SMS Kaiserin Elisabeth igaz története, mely ugyan nem végződött hepienddel, de 95 éve hadifogságba esett legénységének hősiességére emlékezik e kiállítás is.
Nos, a Kaiserin Elisabeth a csk. haditengerészet egyik híres cirkálója volt, még a tizenkilencedik században építették a pólai (ma Pula) Arzenálban. Amúgy nem egy nagy durranás, sokan csak szardíniásdoboznak becézték a maga idejében, balvégű karrierje során még egy viszszaminősítést is el kellett viselnie - kis cirkálóvá (Kleiner Kreuzer). Azért látott ám szép napokat is, világ körüli útra vitte Ferenc Ferdinánd főherceget, felvonult (kötelékben) a kieli csatorna megnyitásán, de igazi fénykorát a századforduló hozta meg, bedolgozott a boxerlázadás leverésébe. Bejárta Kelet-Ázsiát, kiképzőhajóként dolgozott a Földközi-tengeren, állomáshajó volt a levantei útvonalon. Aztán 1914 őszén jött el a vége, hogy ne kerüljön a japók kezére, a legénység egy önrobbantással elintézte. Az SMS különben azt jelenti, hogy "őfelsége hajója" (Seiner Majestät Schiff), a Monarchia haditengerészetében minden hajó neve előtt ott állt, mint afféle rövid üzenet.
Ám miután felidéztük Erzsébet császárné hadihajójának szép igaz történetét, és végérvényesen tisztáztuk az SMS fogalmát, meg kell beszélnünk még valamit; az utóbbi néhány esztendőben látott kiállításaink egy - elég szomorkás - általános tapasztalatát, mely épp itt (a tárgyalt kiállításon) és épp most (2010-ben) dörgölte magát oly nyilvánvalósággal az orrunk alá, hogy immár nem akarunk félrenézni. Ismerkedjünk meg vele, vagy inkább szokjunk hozzá a túlélés kiállítótermi technológiájához (nem véletlen a többes szám mellőzése). Ha mondjuk, összeszedek itt-ott hat-hét öreg traktort (bárhonnan és gyakorlatilag bármilyen állapotban), akkor belőlük úgy tudok mezőgazdasági géptörténeti kiállítást rendezni, ha rendelek melléjük egy népszerű ismeretterjesztő tanulmányt is, olyat, amilyet egy valamirevaló tárlat katalógusába bele lehet rakni. Csakhogy ma már katalógusra lassan a rendezőnek sem, de a látogatónak aztán végképp nem futja, így nem is éri meg kiadni - tehát marad a szépen betördelt szöveg felkasírozása furnérlemezre, és a falra akasztása -, hat traktor, tizenkét, fényképekkel gazdagon díszített szöveges tabló, és kész a 21. századi magyar szakkiállítás.
Ha a Monarchia haditengerészetéről szóló tárlat falakra kirakott szöveganyagát végig szeretnénk tanulmányozni, netán erre-arra a pontjára - egy későbbi stáció értelmezését segítendő - szeretnénk visszatérni, nyilvánvalóan nem lenne elég az egynapi nyitvatartási idő - katalógus nincs, kapható két díszes album (az ilyes holmik sztenderd árán: kifizetni drága, költségarányosan olcsó) a tárgyban, take it or leave it. Ilyenformán demokratizálódik a tudomány, így lesz "néhány lelkes gyűjtő" készlete történelmi tananyag, s szent ég: hivatkozási alap - ha mégoly populáris körökben is. Már ha nevezhetünk például egy kihelyezett középiskolai történelemórát így (nem). S így lesznek kultúrházak igyekvő modellező szakkörei a nosztalgia és a kézügyesség gerilláiból a tudomány rendes és meghatalmazott képviselői, így érjük be mindenből a szöveggel és korabeli képeslappal, mindenből a másolattal. Így, tisztelettől elcsukló hanggal. Mert pont azok, akik beadják a közösbe festészeti munkásságuk legféltettebb (alkalmasint persze megvásárolható) darabjait, pont azok nem érdemelnek mást, csak jogos dicséretet, bátorítást - nem ők tévesztették el ugyanis a házszámot. Rossz helyről küldték nekik a meghívót. Ám a tény attól még tény marad: vad hullámverésbe keveredett a nyílt tengeren a Viribus Unitis, vagy teljes tűzerejével lövi az Árpád a cortelazzói (ma Jesolo) nehézütegeket. Esetleg szomorúan, zászló nélkül horgonyoz Velencében a Giudecca előtt az SMS Erzherzog Franz Ferdinand - persze most csak a hasunkra ütöttünk, de az ilyen és ehhez hasonlatos tematikájú festmények alig is különböznek ügyesebb kezű osztálytársaim rajzórai munkáitól, amikor november hetedike tiszteletére meg kellett szépen rajzolnunk az Auróra cirkálót. S a patakon átszökkenő szarvas ábrázolatától sem esnek annyira messze. És modelleket a játékboltokban is lehet kapni, még ha csupán valamivel, egy kicsivel kisebbeket is. Láttunk még sok képeslapot, de többet egy internetes aukciós portálon, és egy főtiszt fehér mellényét.
Hát, sajnálom, két tucat hajómodell és körülbelül tíz naiv festmény akkor sem információ, ha egy egész könyvnyi szöveget adunk hozzá mankónak a falra írva. Vagyis információ a modellezés világának feltehetően állandó és magas fokú pezsgéséről, de jóval visszafogottabban tájékoztat a magyar tengeri és folyami haditengerészet viselt dolgairól. Amelyek persze annál is érdekesebbek lennének, mert népszerűsítésük (fogyasztható formában megejtett prezentációjuk) hosszú időn át nem volt divat e hazában, ismert okokból (komcsi éra).
Ahol nincsen pénz a kultúrára, hiába kérjük számon az önismeretet is.
Hadtörténeti Múzeum, keddtől vasárnapig, 10-16 óráig
