Az Amerikát észak felől (északnyugati irányban) megkerülő egérút, az úgynevezett északnyugati átjáró feltárása az emberiség régi, több évszázados álma, amely egy jó időn át több okból is meddőnek bizonyult. A bátor, sőt néha vakmerő felfedezők jó ideig képtelenek voltak megtalálni a ki- és átvezető utat az észak-kanadai szigetvilág labirintusán keresztül, amikor meg végre sikerült feltérképezni az átjáró környékét, rögvest kiderült, hogy a felfedezett útvonal csekély gazdasági haszonnal jár. A szigetek közötti hajózócsatornák némelyike túlságosan sekély, hogy komoly tengerjárók átjussanak rajta, ráadásul az útvonal az év túlnyomó részében teljesen be van fagyva, s a nyári időszakban sem olvad ki teljesen. Ez utóbbi tekintetében hozott újat az amúgy is szokatlanul enyhe télre következő idei nyár: az átjáró "végre" teljes hosszában kiolvadt, s állítólag végig hajózható, bár ez a fenti szempontok miatt némileg kétségesebb. De azért még nem kéne örülni, vagy újabb klímapánikba esni, jobb lenne megvárni a következő évet, hogy kiderüljön: nem foglalja-e vissza a jég azt, ami az övé.
Hús, hús
Az északnyugati átjáró iránti kutakodás nemcsak a felfedezők, de az azok iránt érdeklődő olvasóközönség érdeklődésének is a középpontjában állott. Nem is csoda, hiszen a felfedezéséhez rengeteg kaland, legalább ennyi rejtély és tragédia társult. Az első, végzetes (amúgy pedig vitatott) kísérlet az Octavius nevű brit kereskedelmi hajó nevéhez fűződik, amely a Bering-szoroson áthatolva próbált észak felől kijutni az Atlanti-óceánra, ám hamarosan belefagyott a sarki jégbe. Mindazonáltal a tehetetlenül sodródó Octaviust tizenhárom évvel később már Grönlandnál lelte fel egy brit hajó - a kísérlet ezek szerint sikerült. Kár, hogy a kővé fagyott legénység ezt már nem érhette meg. Nem kevésbé rejtélyes a legendás Franklin-expedíció végzete: Sir John Franklin, a gyakorlott, tapasztalt és elismert arktikus felfedező 1846-ban, két jól felszerelt hajóval az addigra - többek között általa - alaposan feltárt Baffin-öböl felől hatolt be a szinte áttekinthetetlenül kaotikus szigetvilágba, míg bele nem fagytak a jégbe. Franklin jól felkészült az útra, ami csak még hosszabbá tette az expedíció agóniáját. Nyolcezer kezdetleges (jórészt hús-) konzervet vittek magukkal, melyeket vesztükre ólommal forrasztottak le. Így azután nem csupán a hideg, a vitaminhiányból fakadó betegségek (mindenekelőtt a skorbut) vagy a konzervek fogytán fellépő éhezés, de a krónikus ólommérgezés is pusztította a felfedezőket. Franklin maga 1847 nyarán meghalt, a többiek pedig a következő évben vesztek oda, miután gyalog próbáltak a hómezőn keresztül elmenekülni - némelyiküket ráadásul meg is ették a többiek. Az egyik lehetséges útvonalat éppen a Franklinék nyomát kutató egyik expedíciónak sikerült feltárnia (McClure 1850), de egy jó ideig csak a térképek bővültek: az egyik hajózócsatornán végül a nagy Roald Amundsennek sikerült átjutnia: a bátor norvég 1903-ban a hitelezők elől menekülve vágott neki Gj¶a nevű hajóján az útnak, amit három év alatt sikerült megtennie (azaz befagyás miatt neki is többször pihennie/rostokolnia kellett). Bár az Európai Ûrhivatal e hónapban kelt jelentése szerint az arktiszi jég kiterjedése most a legkisebb a műholdas megfigyelések kezdete óta (azaz harminc éve), s az északnyugati átjáró immár "teljes mértékben" hajózható, az átkelés még ebben az évben is sportnak számított. A francia Sébastien Roubinet és egy társa még idén májusban indult el az alaszkai Anchorage-ből a maga szél hajtotta jégkatamaránján, amely mind a nyílt vízen, mind a hóval-jéggel borított fagyott részeken át tudott hatolni. Végül 7200 km megtétele után, szeptember 9-én érte el Grönlandot - akkorra ugyan hivatalos jelentések szerint már jégtörő hajók segítsége nélkül is át lehetett kelni az átjárón, ám ez az ideiglenes vívmány mit sem von le az újdonsült rekorder érdemeiből.
Leolvad, mint a hűtő
Míg a publikum szokás szerint arról vitatkozik, hogy mindez az ember okozta globális felmelegedés következménye, avagy tökéletesen érthető, természetes jelenség, az átjáró ezután nemzetközi vitákat is kiválthat. A kanadai kormány ti. magáénak tekinti az átjárót, elvégre az a felségterületéhez tartozó szigetek között húzódik, mások ragaszkodnak ahhoz, hogy a kiolvadt hajózócsatorna nemzetközi útvonal. Meglehet, ez a vita is (miként a teljes kiolvadástól még messze lévő északi sarkvidéki jégmezők esetén) kissé elhamarkodott, azt mindenesetre jelzi, hogy a gyarmatosítás korának állítólagos múltjával korántsem szívódott fel a tengeri hatalmak legendás territoriális ösztöne. A klímatörténészek kutakodásai ez esetben semmiképpen sem az armageddonista versenyzők érveit erősítik. Jól ismert, hogy a kora középkorban a klíma a mostaninál is jóval melegebb volt: Grönland még - nevének megfelelően - zöldellő sziget, a körötte lévő vizek (így alighanem az átjáró környéke) pedig az év nagy részében jól hajózhatók voltak (éltek is ezzel a vikingek). Mindezt a beköszöntő kis jégkorszak tette semmissé: ebből éppen az utóbbi másfél évszázadban lábaltunk ki, ami amúgy is melegedési tendenciával jár (amihez, meglehet, mi is beleadjuk a magunkét). Ezek alapján sem az olvadás, sem az újbóli befagyás nem oly rendkívüli esemény, mint ahogy azt elsőre gondolnánk - egyetlen év eseményeiből pedig kevéssé vonhatók le konzekvenciák és tapasztalatok.
