Magyar Narancs: Monográfiájában Kosáry Domokos az 1930-as évekig, majd utóbb egészen a rendszerváltásig nyomozta a Görgei-kérdés, bocsánatos leegyszerűsítéssel az árulási vád történetét. Ebben az értelemben létezik ma még a Görgei-kérdés?
Hermann Róbert: Nem, a történettudományon belül ma már nem létezik az a megközelítés, amely 1948 után jó ideig uralkodó volt, s amely szakmai eszközökkel próbálta igazolni előbb az árulási vádat, majd valamivel árnyaltabban azt, hogy Görgei a megalkuvó, a forradalmi harcot nem igazán vállaló birtokos nemesség képviselője volt.
Görgei megítélése ma már eléggé egységes, akár a nagy történeti összefoglalókat, akár a szaktanulmányokat tekintjük: személyének és tevékenységének inkább objektív vagy felértékelő tárgyalása a jellemző. Mára már azok az idősebb történészek is igen sokat finomítottak a Görgeire vonatkozó nézeteiken, akik – mondjuk, Szabad György hajdani tanítványaiként – a pályájuk kezdetén többé-kevésbé még ahhoz a korábbi narratívához csatlakoztak.
| ||
MN: És a történettudomány berkein kívül, a hobbitörténészek mostanság felettébb népes táborában?
HR: Kosáry Domokos annak idején intellektuális alvilág összefoglaló nevezet alatt hivatkozott azokra, akik valamiféle olvasottság és nem különösebben naprakész szakirodalmi tájékozottság alapján, régi előítéletek szellemében foglalnak állást alapvetően szaktudományos kérdésekben, a legtöbbször megfellebbezhetetlenül. Ilyesmivel az MNM Görgei-kiállítása kapcsán most én is találkoztam, miután a Magyarok Világszövetségének sajtóosztálya indított valami nyolcrészes filmsorozatot, amelyben nagy magyar katonáktól, költőktől és másoktól válogattak össze Görgeit elítélő idézeteket.
Aztán az összeállító végül a szemünkre vetette, hogy nem elég, hogy a Nemzeti Múzeumnál nincs emléktáblája az ott 1969-ben önmagát felgyújtó Bauer Sándornak – pedig de, van –, hanem a tetejébe most még egy hazaárulót reklámoznak hatalmas posztereken. Általánosságban az most Görgeitől függetlenül tény, hogy az álművelt hobbitörténészek és egyéb futóbolondok hangosabbakká váltak, s a szabad nyilvánosságnak meg az internetnek köszönhetően sokkal nagyobb teret is hódítanak maguknak.
És ebben a térben az is egy vélemény, amit egy akadémikus állít, és az is, amit egy nyugdíjas csavarkulcskészítő. Ilyesmibe mostanában én is többször belefutottam, de rá kellett jönnöm, hogy ebben a közegben az egyes történelmi események vagy alakok megítélése hitbéli kérdés, az Akadémia meg az akadémiai tudományosság pedig eleve gyanús.
| ||
MN: Ha a Görgei-kérdést, legalább a tudományosság világán belül, lezártnak tekinthetjük is, azért ez a másfél évszázados vita így is roppant tanulságos. Nagyon sokat elárul arról, hogy miként is működik a kollektív történeti emlékezet, milyen szerepe van abban a vágy- és akaratelvű közelítésnek, illetve a direkt politikai megrendelésnek. Melyek voltak a Görgei-kérdés történetének kulcsmozzanatai?
HR: Az első maga a vád keletkezése rögtön 1849 augusztusának végén, majd felerősödése október 6-át követően. Görgei személyéhez – éppenséggel akár a politikusokkal szembeállítva is – egészen a fegyverletételig nagyon komoly reményeket fűzött a nemzeti közvélemény jelentős része. A Világossal bekövetkező teljes összeomlás sokkjában, a megtorlások közepette azután könnyű volt Görgeire ráverni a felelősséget, hiszen Kossuth akkor már nem volt jelen, s amúgy is ő volt Kossuth apánk, a jobbágyfelszabadító.
A formállogika számára jól megfelelt, hogy volt itt egy áruló, aki az utolsó pillanatban csak a saját érdekét nézte, ezért is éldegélhet bántatlanul Klagenfurtban, míg egy sor bajtársát kivégezték. Erre a hangulatra erősített rá azután az emigráció, személyesen Kossuth politikai manipulációja. Ő úgy látta, hogy igen rövid időn belül várható egy nagy európai konfliktus, s így újra megindítható lesz a magyar szabadságharc is – s annak a vezetője csak ő lehet.
Ehhez valamiképpen annullálnia kellett a saját lemondását és azt a lemondó nyilatkozatot, amelyben a harc kilátástalanságát említette. Mindezt kereken letagadnia nem lehetett, így csak azt mondhatta, hogy Görgei nem arra használta fel a teljhatalmat, amire kapta, hanem épp ellenkezőleg: „ő a hazának gyáván hóhérjává lőn”.
| ||
Azután az árulási vádnak ez a két ága jó ideig erősítette egymást, és sulykolta az áruló Görgei képét. 1867 után Gyulai Pál és mások erőfeszítése révén aztán megindult egy ellenirányú folyamat, a védelemé, de komoly politikai konnotációkkal, hiszen aki akkor Görgeit mondott, az egyúttal Deákot és Széchenyit is mondott. Függetlenül attól, hogy a ’48/49-es Görgeinek nagyon kevés köze volt ahhoz a történeti erőtérhez, amelybe így belehelyezték.
Ez a rehabilitáció azonban mindvégig megmaradt értelmiségi akciónak, s az ilyen akciók, ezt mai példákkal is igazolhatjuk, nem képesek átformálni az országos közvéleményt. 1918-ra a magyar értelmiségi közvéleményből, néhány futóbolond véleményét leszámítva, mindenesetre kiveszett az árulási vád. A rehabilitáció azután 1920-at követően teljesedett ki, részben a bécsi archívumok kutathatóvá válása révén, részben újra csak politikai áthallások eredményeképpen.
Görgeit ugyanis fel lehetett mutatni mint olyan katonát, aki a politikai turbulenciák közepette képes volt világos fejjel gondolkozni és dönteni, aki egyszerre lépett fel az abszolutizmus és a forradalom ellen – szóval egyfajta Horthy-előképpé változtatták. A politikai és a szakmai rehabilitáció ebben az esetben kiegészítette egymást, s miközben a Görgei-kérdés elveszítette azt a napi politikai jellegét, amit a Monarchia fennállása idején még őrzött, kialakult egy sokszínű, mondhatni, népfrontos jellegű Görgei-tábor, amelybe beletartozott Móricz és Gömbös is.
A következő nagy fordulat 1948-ban állt be, amikor is az új rendszer a múltban is elkezdte keresni a „belső ellenségeket”, mintegy igazolandó a jelen hatalomgyakorlásának hihetetlen brutalitását. Ez a fordulat pedig egybeesett egy nagy és nem feltétlenül békés generációváltással a történettudományon belül, s az ekkor beérkezettek utóbb a pályafutásuk későbbi szakaszaiban is, persze egyre árnyaltabban, de kitartottak a Görgei-ellenes álláspontjuk mellett.
A ma uralkodó narratívát azután újra egy generációváltás hozta el: Kosáry ismételt előtérbe kerülésével, illetve Katona Tamás és Urbán Aladár tanítványi körének megjelenésével, akikhez magamat is odaszámítom.
| ||
Görgey Artúr Budapesten és Visegrádon (1908) from Filmalap - Filmarchívum on Vimeo.
MN: Görgei árulási vád nélkül is izgalmas alak marad, elvégre ő az utolsó magyar hadvezér, akinek a nevéhez győztes csatákat tudunk hozzákapcsolni.
HR: Azt hiszem, Görgeivel kapcsolatban még mindig nem tudatosítottuk magunkban azt, hogy milyen fiatal is volt ő 1848/49-ben. Harmincévesen vált belőle hadvezér, méghozzá úgy, hogy nem volt semmiféle korábbi háborús tapasztalata. Ehhez képest fél évvel a kinevezése után ronggyá veri a császári királyi hadsereg magyarországi főerejét, egy olyan hadjáratban, melyben a serege létszámban és a tüzérség terén egyaránt hátrányban volt.
A szabadságharc öt magyar győzelemmel végződő nagy csatája közül négyben ő volt a fővezér, ami azért elég jó mérleg. Görgei önmagával és az alárendeltjeivel szemben is kíméletlenül szigorú volt, ugyanakkor mindig az észszerű kockázaton belül maradt, és sikerrel kerülte el a nagy emberveszteségeket. Ellentétben Bem apóval, aki legalább két alkalommal ledarálta a saját seregét.
| ||
S ami nagyon fontos: a csapatjátékosok közé tartozott – újra csak ellentétben Bemmel –, s minden szakágban megtalálta azokat az embereket, akikre támaszkodhatott. Ebből a szempontból a kiállítás fontos újdonsága, hogy bemutatja Görgei katonai képzésének folyamatát és a császári-királyi hadseregen belüli pályafutását, hiszen annak révén vált a szabadságharc egyik legiskolázottabb katonai vezetőjévé: a tüzérséget leszámítva valamennyi fegyvernemben szerzett egyfajta jártasságot, s így tett szert úgymond összfegyverzeti szemléletre.
Mellesleg úgy, hogy mindeközben kémikusként is remekül indult: a kókuszdió olajának zsírsavairól írott dolgozata már 1848/49-ben megjelent két nemzetközi szaklapban, s egészen az 1920-as évekig hivatkoztak rá.
MN: A szabadságharc igen sok katonai vezetőjét ismerjük – névről. Görgein kívül kiben volt közülük, túl a hősiességen vagy éppen a mártírsorson, valódi hadvezéri kapacitás?
HR: Kegyeleti okokból erről valóban ritkán esik szó, miközben ez teljesen indokolt kérdés egy hadtörténész számára. Voltak például egészen kiváló katonák, mint például Aulich Lajos, aki nélkül a tavaszi hadjárat második fele nem sikerülhetett volna: a sereg egyharmadát irányítva ő hitette el előbb Windisch-Grätzcel, aztán Jellasiccsal, hogy az egész magyar sereggel állnak szemben Pest előtt.
Damjanich János pedig a rámenősségével és a hihetetlen energiájával emelkedett ki a mezőnyből. Görgei legnagyobb személyi vesztesége épp az volt, hogy a nyári hadjáratban egyikükkel sem számolhatott: Damjanich a lábát törte, az idős Aulich meg a reumája miatt nem vállalhatott tovább harctéri szolgálatot.
A nagy szolgálati múltú Kiss Ernőt viszont épp azért kellett leváltani ’49 januárjában, mert kimondottan tehetségtelen hadvezérnek bizonyult. A derék Mészáros Lázár is igazi balfácán volt, ő szegény távolról sem látott győztes ütközetet. Nagysándor Józsefnek a politikai elkötelezettsége erősebb volt, mint a katonai képzettsége, s nagyjából ugyanez mondható el Knezić Károlyról is, akire inkább csak egy dandárt lehetett bízni.
Dembiński pedig valóságos katasztrófa volt, Kossuth legrosszabb személyi döntése: az, hogy egyszer kinevezte fővezérnek, még menthető, de az, hogy háromszor, már menthetetlen. Ösztönös katonai tehetség volt Perczel Mór, még ha Görgeivel nem is kedvelték egymást. Perspektivikusan ígéretes vezérnek tűnt Kmety György, aki a végnapokban jutott érdemi szerephez, s szerintem voltaképp a szabadságharc végére érett be Klapka György is. S van egy méltatlanul elfeledett fővezér: Vetter Antal, aki figyelemre méltó sikereket ért el a Délvidéken.
MN: És amiről még ritkábban beszélünk: milyen hadvezéri tehetséggel rendelkezett Windisch-Grätz, Haynau, Jelačić vagy éppen Paszkievics?
HR: Windisch-Grätz, bocsánat a szóért, derék balfasz volt: hogy olyan helyzetből veszítsen, amilyenben ’48 decemberében volt, ahhoz minden létező alaphibát el kellett követnie. Jelačić is teljesen alkalmatlan volt, hiszen minden önállóan vezetett hadjárata kudarcot vallott. Haynau viszont kimondottan jó képességű katona volt, ha nem is egy Radetzky kaliberű hadvezér: kemény volt, rámenős és határozott.
S talán a problémás származása miatt (törvénytelen gyerek, katonabáró) őt nem nyűgözték le az udvari kapcsolatok: így simán megfegyelmezte vagy elcsapta akár az arisztokrata alvezéreit is, ha azok kudarcot vallottak. Az orosz Paszkievicsnek akkor már nem voltak hadvezéri képességei, de neki meg volt 200 ezer embere.
| ||
