Magyar Narancs: Ha utánanézünk annak, hogyan alakult át a Balaton és környezete az utóbbi évtizedekben, az a benyomásunk támadhat, hogy itt kő kövön nem maradt a természeti állapothoz, mondjuk, a 18. század Balatonjához képest. Vajon találni-e egyáltalán többé-kevésbé érintetlen zárványokat a tó körül?
G.-Tóth László: Nagyon kis partszakaszokon maradt csak meg az eredeti állapot. Főleg a nádassal szegélyezett partvonalak – például a Tihanyi-félsziget nyugati partvonala ilyen. A tágabb környezetben természetközeli állapotot mutatnak még a Káli- és a Tapolcai-medence bizonyos területei és a Kis-Balaton egyes részei. De a partvonalat úgy építették át például a hullámtörő kőszórások létesítésével, hogy állhatunk akár egy gyönyörű nádas szélén, egy kicsit odébb már beton van. Szinte az egész déli parton – a korábbi lídó homokos fövenye helyett – ma kőszórásos partvonalat találunk.
MN: A partvonalat tehát végig megbontották?
GTL: A mai partvonal 51 százaléka kibetonozott, előtte hullámtörő kőszórásokkal. További 10 százaléka puszta betonfal, például a kikötők és környékük; 40 százalékát kíséri nádas, de ezek part felőli szegélye sem természetes, mert zömmel szintén betonozott. A mai tópart alig 2 százaléka fövenyes, holott régen az egész déli part homokos volt, ami jelentős ökológiai funkcióval is bírt.
MN: A déli partszakasz átalakulásában kulcsszerepet játszott a vasútvonal felépítése.
GTL: Az 1861-ben átadott vasút vágányát a partvonal mellett vezették, végig töltést kellett építeni, ezáltal a déli parti hatalmas berkeket elvágták a Balatontól. Márpedig tavasszal, amikor kiáradt a tó, ezekben a vízinövényekkel borított berkekben ívtak a halak, mindenekelőtt a pontyok. Ez a berekvilág csodálatos természetes halbölcsőként funkcionált. A másik ilyen durva természetátalakítás a Kis-Balaton lecsapolása volt, a harmadik pedig a múlt század húszas-harmincas éveiben kezdődött kövezés. Ezzel – főleg a déli parton – a hullámverés eróziós hatását akarták tompítani a vasúti töltést védendő. Ami nádas ezek után is megmaradt, azt manapság már szigorúan védik.
MN: A Balaton természettörténetében gyakori motívum, hogy racionális választ keresnek valamilyen gazdálkodási vagy turisztikai problémára, ám az eszközöknek már középtávon is több a káruk, mint a hasznuk.
| ||
GTL: Pontosan ez történt. A Balaton életében három-négy felvonásban ismétlődik ugyanez a motívum: a külső beavatkozások előre nem várt eseményekhez, újabb problémákhoz vezetnek. 1992-ben született meg az ENSZ biodiverzitási egyezménye és benne az elővigyázatosság elve: amíg nem ismerjük a természeti környezetbe történő beavatkozás tudományosan kalkulált következményeit, addig nem is alkalmazzuk. Ez sajnos nagyon nehezen betartható elv, hisz a következményeket sosem ismerjük kielégítő mértékben.
MN: De az elv alkalmazásának volt a következménye, hogy vízpótlás céljából nem kötötték össze a Rábát a Zalával.
GTL: A 2000 és 2003 közötti drámai vízszintcsökkenés idején volt ez napirenden, ekkor a tó a víztömegének majdnem egyharmadát elvesztette. Ekkor valóban felmerült egy ilyen vízpótlási ötlet. Előbb azonban egy állam által finanszírozott, sok intézmény bevonásával működő négyéves kutatási projekt megvizsgálta a vélelmezhető hatásait, s a végkövetkeztetés az lett, hogy ökológiailag veszélyes idegen vízgyűjtővel összekötni a Balatont, mert például ide nem való invazív fajok kerülnek a tóba.
MN: A Rábába is bevándorlóként került és a rákpestist hordozó amerikai rákokról olvastam az ön egyik cikkében…
GTL: Egy olyan fajról, az amerikai cifrarákról van szó, amely rezisztens a rákpestis nevű gombabetegségre, viszont hordozza annak kórokozóit, megbetegítve az őshonos rákfajokat, a folyami és a kecskerákot, amelyek nem ellenállók e betegséggel szemben. A Balatonban már nem élnek a víz alatti világ „páncélos vitézeinek” tartott nagy ollós rákok, de a vízgyűjtőn, a tóba ömlő patakokban gyakoriak.
MN: A balatoni rák eltűnése – ha jól tudom – maga is egy balul sikerült beavatkozás, az angolnatelepítés következménye.
GTL: Ez a legvalószínűbb magyarázat. Az angolna ugyanis az egyetlen olyan hal, amely be tud csusszanni a parti kőszórások kövei közé, és utána tud menni annak a ráknak, amely éppen levedlette kemény páncélját, és néhány napig vajpuha, védtelen halcsemege…
MN: Mi volt az angolnatelepítés hátterében?
GTL: Főleg üzleti érdekek: az angolna drága hal volt, jó piaccal. A Balatonban sem számított teljesen idegennek, hiszen már Herman Ottó is írt alkalmi megjelenéséről. De a tömegtermelés mindenképpen új volt: 1962-től évente milliószámra hordták az angolnák zsenge ivadékait, és túltelepítették velük a tavat.
MN: Talán azzal számoltak, hogy az állomány majd szabályozza magát? Elvégre az angolna nem is tud a Balatonban szaporodni…
GTL: Valóban nem. Az efféle tudatos telepítéseknél mindig az volt az érv, hogy az adott hal, legyen szó az angolnáról vagy a busáról, amúgy sem tud szaporodni a Balatonban. Az angolna például a tengerben teszi mindezt: a Sargasso-tengerben, a legendás Bermuda-háromszög kellős közepén, kétezer méter mélyen – még az európai angolnák is, majd a Golf-áramlattal térnek vissza Európa partjaihoz, és jönnek fel a folyókon.
MN: 24 éve abbahagyták az angolnatelepítést, így ha jól gondolom, már csak a régi telepítések túlélői laknak a tóban.
GTL: Valóban, szerencsére egyre kevesebb az angolna a Balatonban.
MN: Többször szinte pánikot okozott a halpusztulástól való félelem: hol az angolna, hol a busa tömeges elhullásától tartottak.
| ||
GTL: A legutóbbi nagy angolnapusztulás 1991-ben volt: akkor az volt a baj, hogy bár a tóba általában az atlanti angolnát telepítették, az utolsó szállítmányokkal csendes-óceáni eredetű angolnaivadékot hoztak, amelynek úszóhólyagjában élt egy parazita féreg. A nagy angolnapusztulás évében különösen meleg volt a nyár, a tó vízhőmérséklete a 28-30 fokot is elérte: a számára kedvező körülmények között a néhány egyedben lappangó féreg a balatoni angolnaállomány jó részét megfertőzte.
MN: A másik nevezetes telepített hal a busa volt, amivel mintegy véletlenszerűen került a Balatonba egy másik ázsiai jövevény, az amur. Ráadásul a busát továbbra is tenyésztik a Balatontól délre létesített tógazdaságokban.
GTL: A busatelepítést is beszüntették vagy húsz éve. Csakhogy a jelenlegi busaállomány átlagéletkora 17 év – felvetődik tehát a kérdés, hogy ők honnan kerültek a tóba. A mai napig nem teljesen világos, hogy a busa szaporodik-e a tóban, vagy sem. Annyi biztos, hogy a nőstény busa elszórja az ikráit a tóban, de fiatal busalárvát még nem mutattak ki. Valószínűleg a Balaton déli parti berkeiben található halastavakból szöknek be a tóra. Tudomásom szerint a tógazdasági busatermelést is be fogják fejezni a Balaton vízgyűjtőjén.
MN: Ha jól tudom, a busát nem pusztán a húsáért hozták be, hanem azért, mert felfalja a tó virágzását okozó kékalgákat.
GTL: E tekintetben a busatelepítéseket megelőzően nagy szakmai vita folyt: Woynárovich Elek, a nagy tudású halászati szakértő úgy vélte, hogy érdemes telepíteni, elvégre eleven porszívóként takarítja ki a Balaton vizéből a kékalgákat, és jóízű halhúst fog belőle „termelni”. Erre válaszként írta Felföldy Lajos hidrobiológus, hogy az eutrofizáció (algásodás – a szerk.) megfékezésére az eredeti okot kell kiküszöbölni, vagyis csökkenteni a foszforbevitelt. Neki lett igaza. A busatelepítés nem is váltotta be a reményeket.
MN: Ha jól tudom, az elfogyasztott algatáplálék jórészt keresztülment a busák szervezetén anélkül, hogy beépült volna…
GTL: Nem ez a baj, mert a busák gyomornedve olyan erős, hogy egy pillanat alatt elemészti a kékalgákat. Az volt a gond, hogy nemcsak algát esznek, hanem apró lebegő állatokat, azaz zooplanktont is, márpedig ez táplálja az összes többi őshonos balatoni halfaj ivadékait. Mivel a Balatonban jelenleg már nem jellemzőek a kékalgavirágzások, a busa a zooplankton-fogyasztást erősítette, és ezzel táplálékkonkurense lett az őshonos planktonevő halaknak. Ráadásul lehalászni sem lehetett őket a tóból, mivel megijednek, és kiugranak a hálóból.
MN: Ha jól sejtem, van egy ellentmondás az egyszerű nyaraló elvárásai (minél tisztább legyen a tó) és, mondjuk, az élővilág igényei között, hiszen egy gazdag és tartalmas leves sokkal több élő szervezetet el tud tartani.
GTL: Ma már érzékelhetően ütköznek a strandolók és a minél gazdagabb zsákmányban érdekelt horgászturisták szempontjai. Utóbbiak miatt rendszeresen telepíteni kell a halakat, hiszen a balatoni halfauna már nem önfenntartó.
MN: A közelmúltban zajlott egy igen hangos halászat-horgászat vita, ami azzal végződött, hogy kitiltották a halászokat a Balatonról.
GTL: Tavalyelőtt év végén született ez a miniszteri rendelet, amely megtiltotta a Balatonon a kereskedelmi célú halászatot. Ez nagy gesztus volt a politika részéről a horgászok felé, akik mostanában kezdik felismerni, hogy a tó halainak sorsa az ő kezükben van, és ez felelősséggel is jár. Amúgy a halászok által korábban kifogott zsákmány az utóbbi években már a balatoni haltömeg tizedét-huszadát sem érte el.
MN: Sokáig mindenki örült, hogy nem folyik tisztítatlan szennyvíz a Balatonba, s még a környék műtrágyaterhelése is csökkent: kevesebb nitrogén és foszfor jut a vízbe.
| ||
GTL: A táplálékpiramis továbbra is megvan a tóban, csak sokkal kisebb lett. Minden elem létezik.
MN: A régi, piszkosabb, eutrofizálódott Balaton gazdagabb volt halban?
GTL: Igen, de vannak bizonyos bűvös számok: 40 mikrogramm klorofill/liter felett a turista már nem megy be a tóba. Most ez az érték mindössze 2-3 mikrogramm, ami alapvetően jó mindenkinek – kivéve a horgászoknak. Most arra vár mindenki, hogy a busa előbb-utóbb kiveszik a Balatonból, és akkor egy egészségesebb halstruktúra alakulhat ki.
MN: Akadt olyan hagyományos balatoni hal, ami már eltűnt a tóból?
GTL: A menyhal például nagyon különleges halfaja volt a tónak, de már évtizedek óta nem láttak egy példányt sem.
MN: Van még esély a partvonalak rehabilitálására, a természetközeli állapotok visszanyerésére?
GTL: A meglévő természetes partokat, a nádasokat védeni kell. Most divat a fövenyesítés, de nem mindegy, hogyan és hol csinálják. A déli part természetesen fövenyes volt, mivel az északnyugati szelek áthajtották oda a Balaton vizét, és ott ülepedett le a durva homok. Ökológiai hatása annak lenne, ha szignifikáns mértékben visszaállítanák a fövenyt, de ha itt-ott rekonstruálnak 400 méter partszakaszt, az nem fog sokat változtatni. Az északi parton pedig botorság fövenyest kialakítani, mert innen a hidrodinamikai viszonyok mindig el fogják vinni a homokot, és ezt tavasszal pótolni kell. Felföldy Lajos is azt mondta, hogy a Balaton lassan – kell hozzá pár száz év – újraépíti a fövenyes partot a jelenlegi köves déli partok előtt. A nádasok állapotának vizsgálatában ma már a távérzékelés is segít – így derült ki, hogy már ezernél több horgászstéget vágtak a védett nádasokba.
MN: Ez illegális, ha jól tudom.
GTL: Hetven százaléka illegális. Ráadásul a klímaváltozás miatt kiszámíthatatlanabb a csapadék, mint korábban, így a Balaton vízszintingadozásának amplitúdója is nagyobb. 2000 és 2003 között a Balaton vízszintje 42 centiméterre, három évvel ezelőtt pedig 62 centiméterre ment le.
MN: Az utóbbi években azonban többször rekordvízszintet mértek…
GTL: Ennek dacára direkt nem nyitják ki a Sió-zsilipet, hogy minél több vizet tároljanak a nyári szezonra, mert ha nagyon meleg van, akkor egy nyári napon a párolgás miatt egy centimétert is apadhat a Balaton. Állandóan magas tehát a vízszint, aminek minden lény örül – kivéve a nádast. Ennek ugyanis az volna a fontos, hogy időnként a rizómájáig (a növény gyökértörzse – a szerk.) lemenjen a víz, majd visszaduzzadjon, mert akkor a hullámok ki tudják mosni a sok korhadt növényi maradványt a sűrű nádasból.
MN: A Balaton vize egyfajta különös ingamozgást végez: a Keszthelyi-öbölben csökken a vízszint, miközben Alsóörsnél emelkedik, majd megfordul a változás.
GTL: A víztömeg hossztengely menti kilendülése nyolcvan-kilencven centiméteres is lehet: ekkora a vízszint különbsége a hosszú tó két vége között. Ráadásul 12 óra ez a bizonyos ingaidő. Ha valaki este horgászott, és másnap reggel visszamegy a partra a holmijáért, esetleg azt látja, hogy csökkent a vízszint. És szinte biztosan nem az lesz az első gondolata, hogy a víz átlódult a tó másik oldalára, hanem hogy ennyit csapoltak le a Sió-csatornán!
MN: A Balatonon még a hullámok is különlegesen formálódnak a szél hatására.
GTL: Egy tengeren vagy egy mélyebb tavon a szél hatására nagyon nagy hullámok, s azokból a vízoszlopban lefelé terjedő, egymást gerjesztő turbulens áramlások keletkeznek, míg végül 80-100 méter mélyen elenyésznek. De a Balaton nagyon sekély, 3-3,5 méteres, és nem tud a víztömegben elenyészni az energia. Lejut az üledékig, majd ott az örvények felkapják az üledéket, és visszakeverik a vízbe – emiatt lesz zavaros. Másrészt a hullámok kicsik maradnak, nem tud olyan széles, nagy hullám kialakulni, mint egy tengeren. Rövid, idegesítő, csapkodó hullámok jönnek létre – ebben úszni is nehéz.
MN: Közben egyre több vízpárát lélegzik be, aki megpróbálja.
GTL: Porzó viharnak hívják azt a jelenséget, amikor úgy viszi a vízpermetet a szél, hogy szinte megfullad benne, aki nem jut ki időben.
MN: A Balaton vizének az összetétele is más, mint a szikes tavaké, például a Velencei- vagy a Fertő tóé.
GTL: Egy kicsit hasonlítanak abban, hogy sekélyek, és könnyen felkeverednek. De a Balaton vize a geológiai háttere miatt is lúgos. Meszes-dolomitos környezetben jött létre, s már a vize is azért olyan sejtelmesen-tejfölösen zöldeskék, mert rengeteg az ásványi mészkristály benne. A víz lúgos, pH-ja 8,4–8,6. Ez jó, mert hiába pusztul el a rengeteg benne keletkező alga, a lúgos, meleg, oxigénben gazdag vízben gyorsan lebomlik az elpusztult szervezetek szerves anyaga. Szemben a rendkívül savas tőzeglápokkal, ahol a növényi maradványok évezredekig megmaradnak és felhalmozódnak, konzerválódnak, akárcsak a savanyúságosüvegben az ecetes uborka.
| A limnológia... …az édesvizekkel mint komplex – fizikai, kémiai és biológiai komponensek kölcsönhatása által létrejövő – rendszerekkel foglalkozó tudomány. A Balatonban élő vízi szervezetek ökológiai és élettani kutatásával foglalkozó tihanyi kutatóintézetet 1926-ban alapította Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter kezdeményezésére a Bethlen-kormány. A máig otthonául szolgáló, itáliai neobarokk stílusban tervezett épületet 1927-ben adták át, a Magyar Tudományos Akadémia 1951-ben vette a nevére. Híres igazgatói között említhetjük Verzár Frigyest vagy az intézetet 1955 és 1961 között vezető halbiológust, Woynárovich Eleket. |
