A földi klíma hosszú története során legfeljebb maga a változás ténye változatlan. Szélsőséges kilengések nyomán alakult ki a ma ismert stabil állapot, amely földtörténeti léptékkel mérve nem is marad fenn sokáig.
A klímatörténet viszonylag új, interdiszciplináris tudományterület, ami épp az egymást kiegészítő megközelítések segítségével bír újat mondani Földünk, a földi élet, az emberi faj és civilizációi viszontagságos történetéről.
Megszületését az segítette, hogy a geológia, a paleontológia, a régészet vagy a sztenderd forrásokból tájékozódó történelemtudomány is mind több tudást halmozott fel arról, miként alakultak az éghajlati viszonyok a régmúlt időkben. A rendszerezett adatgyűjtés, a mind gazdagabb eszköztárú kutatómunka, a korábban is jól ismert reliktumok új analízise, vagy éppen az írott források klímatörténeti interpretációja lehetővé tette, hogy a szakemberek kialakítsák modelljeiket. Félreértés ne essék: a legkevésbé sem tartunk még ott, hogy meggyőző válaszokat adjunk az olyan kérdésekre, mint hogy mi szabályozza az éghajlati ciklusok működését, mikor köszöntenek be eljegesedési periódusok, vagy jön újabb radikális felmelegedés. Versengő, vitatkozó elméletek léteznek - nem csak a múltra, de a velünk súlyosbított jövőre vonatkozólag is.
Megfő a fejünk
Ha Földünk komplett, a legrégebbi, már elemezhető időkre viszszamenő, geológiai, őslénytani leleteken alapuló klímatörténeti rekonstrukciója túlnőne is e cikken, a földtörténeti jelenkoron, az ún. holocénon annál érdemesebb végigfutnunk. Rövid túránkon is világossá válhat, milyen körülmények segítették eleinket abban, hogy bejárják és meghódítsák a Föld minden zegzugát, miként az is, hogy a klíma változása végigkíséri glóbuszunk történetét, bármit tettek vagy nem tettek eleink.
A klímatörténészek még abban is nehezen jutnak dűlőre, hogy most éppen meleg vagy hideg periódust élünk-e át - a válasz a léptéktől függ. Ha azt nézzük, hogy a földtörténet nagyobb részén a mostaninál nagyobb volt bolygónk átlaghőmérséklete, és a Föld még a pólusok környékén sem viselt jégsapkát, akkor megértjük: sártekénk most épp egy hideg periódusban, úgynevezett eljegesedési, glaciális állapotban van. (Igaz, annak éppen egy - átmenetileg - melegebb, interglaciális szakaszában.) Ha viszont az ember kialakulását és kalandos történetét nézzük, akkor azt kell mondanunk, hogy a majd 12 ezer évvel ezelőtt kezdődött holocén kifejezetten meleg periódus - a jeges előzményekhez képest pláne!
A holocén kezdete éppen az eleddig utolsó, az európai skálájú földtörténetben Würmnek nevezett eljegesedés avagy "a" jégkorszak végével esik egybe - ekkor a gigantikus jégnyelvek brutális terjeszkedésének egy hirtelen felmelegedés vetett véget. Egy évezrednél is kevesebb földtörténeti szempillantás alatt száz métert emelkedett a világ tengereinek és óceánjainak szintje: ez olyan, korábban gyakorta használt vándorlási útvonalakat vágott el, mint a Bering-földhidat, meg az Izlandra vagy Britanniába vezető szárazföldi összeköttetéseket. Az utolsó kontinentális jégmezők úgy 7000 évvel ezelőtt olvadtak el - azóta csupán a hol meghízó, hol visszahúzódó gleccserek emlékeztetnek arra, hogy az évszakokon átívelő eljegesedés az alacsonyabb szélességeken sem elképzelhetetlen.
A legtöbb klimatológus egyébként a holocént afféle sajátos interglaciális periódusnak tekinti - egy 2-2,5 millió éve elkezdődött, s ki tudja, meddig tartó jégkorszakba ágyazott, bizonytalan hosszúságú melegedési időszaknak. (Ne feledjük: jelenleg is 15,8 millió négyzetkilométert borít jég - ez a kontinentális felszín tíz százaléka, körülbelül megegyezik Dél-Amerika területével!) A holocénhoz hasonló enyhébb időszakok korábban is akadtak - az előző, még a "nagy" jégkorszak kellős közepén előfordult interglaciálisok között a csúcstartó a 125 ezer évvel ezelőtt kezdődött és 80 ezer éve véget ért eemi (avagy riss-würmi) felmelegedés. Ekkoriban még a telek is jóval kellemesebbek és csapadékosabbak voltak, mint mostanában, s jellemző módon vízilovak dagonyáztak a Rajnában és a Temzében - de aztán megint győzött a jég. Egyes teóriák szerint a mostani holocén interglaciális, különösen annak jó százötven éve kezdődött úgynevezett klímaoptimuma, azaz hőmérsékleti maximuma még ezt a rekordot is megdöntheti (ez az úgynevezett szuperinterglaciális elmélet) - hát, majd meglátjuk (de utódaink mindenképpen).
S ahogy a holocén a nagy klímatörténet egy kellemes hőmérsékletű közjátéka, úgy népesítik be kisebb-nagyobb klímaepizódok magát a holocént is. Ebben a korábbi szélsőséges kilengésektől mentes, viszonylagos stabilitást hozó korban is előfordultak enyhébb és hidegebb periódusok. Az utóbbiakat neoglaciálisnak vagy kis jégkorszaknak nevezi a tudomány (bár ez a titulus - csupa nagybetűvel - leginkább a legutóbbi lehűlési periódusnak jár ki). A holocén eddigi legmelegebb része meglehet, még előttünk van, de a már megvalósult rekordok rendre egy-egy letűnt szakaszhoz kapcsolódnak. A holocén klímaoptimum idején a melegedés fokozatosan haladt délről észak felé: 7000-5500 évvel ezelőttig rendkívül enyhe klíma uralkodott a Föld jelentős részén (regionális ingadozásokkal és különbségekkel persze). E periódusban, a mostaninál is kedvezőbb éghajlati viszonyok közepette alakultak ki a nagy folyóvölgyi civilizációk. A mai sivatagok - például a Szahara - jó része ekkor termékeny, vízfolyásokkal sűrűn hálózott, ideális emberi lakhely volt. Ám az idillnek durván 5000 éve vége szakadt, s kezdődött egy többnyire hűvösebb, a kontinensek belsejében szárazabb periódus, amely (akárcsak a későbbi újrajegesedések) alaposan megbolygatta eleink életét. Az ilyen hirtelen, izgalmakban bővelkedő változások (a telek hidegebbek, a nyarak rövidebbek, hűvösebbek, esetleg csapadékosabbak - bónuszként megszaporodhatnak a gyilkos erejű viharok, terjeszkedhet a sivatag meg a gleccserek) rendre civilizációk válságához és politikai, gazdasági, katonai konfliktusokhoz vezettek. A klímatörténet kutatói pedig éppen e radikális változásokból vonták le ama következtetést, hogy a rövid távon változatlan csillagászati (besugárzási, földpálya- és -tengelyadatok stb. által meghatározott) konstellációhoz szabott éghajlati kényszerekhez párhuzamosan több egyensúlyi klímaállapot (éghajlati rezsim) is rendelhető. Azaz változatlan csillagállásnál is változhat a klíma! A viszonylag stabil állapotok közötti váltások viszont a klímaállapot ugrásaiként jelentek meg eleink előtt. 'k ilyenkor azt voltak kénytelenek konstatálni, hogy állataik döglenek a kiszáradt legelőn, hajóik befagynak az addig jégmentes kikötőbe, esetleg óriáshullámok mossák el halászfalvaikat, vagy éppen éveken át nem érik be a termés. Az efféle klímaugrások lehetőségét a jövőben - akár a közeli jövőben - sem zárhatjuk ki, mint ahogy azt sem, hogy a most megállíthatatlannak vélt felmelegedést hirtelen egy hűlési periódus váltsa fel.
Római part
A klíma változása néha megdöbbentő párhuzamban halad a történelem nagy léptékű alakulásával, s tán nem is véletlenül. A Római Birodalom fénykora például szinte egybeesik az ún római klímaoptimum időszakával (a Kr. e. 1. századtól a Kr. u. 4. század végéig). Az ekkor egész Európára kiterjedő enyhe klímára jellemző, hogy a szőlőkultúra manapság ismeretlen mértékben hatol északra - jellemző módon Britannia önellátó lesz szőlő és bor tekintetében! A Kárpát-medence ez időben a klímatörténeti rekonstrukció szerint rendkívül enyhe, s módfelett kellemes éghajlati jellemzőkkel bírt - a Vaskapunál emelt, a Duna medrére támaszkodó római kőhíd (Traianus-híd) már létével is azt bizonyítja, hogy ekkoriban kedves folyamunk nem vagy csak igen ritkán fagyott be. Az ezt követő (a 4.-től a 8. századig tartó) lehűlési periódus ezzel szemben jól harmonizál a népvándorlás korával - mily meglepő, hogy erre az időre esik a hunok, majd az avarok nyugatra nyomulása, a germánok szétrajzása, utóbb a pusztító vikingportyák kezdete, s végül eleink nevezetes vándorútja mai lakhelyünk felé. Ez a rövidebb neoglaciális Belső-Ázsia drasztikus kiszáradásával kezdődött, de az adatok szerint a 700-as évekre a csapadékhiány elérte a Kárpát-medencét, ami egyes krónikák szerint tömeges éhhalálhoz, a helybéli lakosság megritkulásához (no meg a 8. század végére a belharcoktól sújtott avar birodalom bukásához) vezetett. Az ezt követő felmelegedési periódus Grönlandon már a 7. században elkezdődött, majd fokozatosan terjed át a kontinensre - s ki is tartott a 12. század végéig: az első, már kedvezőtlen változásokra utaló előjelek éppen a 13. században mutatkoztak. A középkori klímaoptimum (ezt 900 és 1300 közé lövik be a klímatörténészek) a mezőgazdasági forradalom és az attól el nem választható demográfiai expanzió kora. Ekkor olyan területeken (Észak-Norvégiában, Izlandon, sőt a norvégok által gyarmatosított, zöld szigetnek elnevezett Grönlandon!) is termesztettek kenyérgabonát (pl. árpát), ahol ma épelméjű földműves meg sem próbálná. A Kárpát-medence akkori időjárása viszont simán összevethető a maival: a nyarak melegek és szárazak voltak, a telek meg periódusosan enyhék vagy hidegek: volt, amikor hosszú éveken át nem fagytak be a folyók, s volt, amikor seregeket is elbírt a jegük, mint például 1241-42 telén a befagyott Dunán átkelő Batu kánt és gaz martalócait.
E strandidő után ismét az éghajlat "romlása" következett, a kis jégkorszaknak nevezett neoglaciális fokozatosan érte el az északi tengerek lakott szigeteit és a kontinens belsejét. Akad olyan kutató, aki a XIV. század elejére, más egyenesen 1560-ra teszi a kezdetét. A változás az Észak-Atlantikumban az addigi élőhelyek folyamatos eljegesedésében jelentkezett - a grönlandi jégmúmiák vizsgálata alapján tudható, hogy az ottani telepesek 1500-ig (azaz Kolumbusz utánig!) bírták az elemekkel és a konkurens eszkimókkal vívott egyenlőtlen küzdelmet, sőt közben haladtak a világtrendekkel is (halottaik viselete azsúrban volt a futó európai divatokkal). A kontinensen a tendenciaszerű lehűlés - és a hektikus csapadékelosztás - megbízhatóan éhínségekhez vezetett, hogy aztán a legyengült lakosságot valósággal lekaszálja a Fekete Halálnak nevezett rejtélyes pandémia. Ez a periódus alapos változást okozott a tengeri és légköri cirkulációban is, miből következően pusztító viharciklonok söpörtek végig az Atlanti-óceán és az Északi-tenger partvidékén: a vihardagályok és szökőárak alkalmanként több százezer partlakót öltek meg. A kontinensen ekkor az általános trend jelenléte mellett hol hidegebbek, hol enyhébbek voltak a telek. Néha a túl sok nyári csapadék jelentett gondot, máskor a szárazság.
Rácz Lajos, a kiváló hazai klímatörténész a sokszor gyér hazai források és a nemzetközi kutatási eredmények tükrében próbálta rekonstruálni a késő középkor és a kora újkor honi klímáját, amelyet éppen a kis jégkorszak dominált. Ezek szerint az első pár évszázadot a rendkívüli csapadéktöbblet, az ország vizeinek gyarapodása, a tavak, mocsarak terjeszkedése jellemezte. Ezután következett - úgy a XVI. századtól - a mainál jóval hidegebb telek és a hosszú, akár júniusig elhúzódó tavaszok kora. Néha teljesen elmaradt a nyár, vagy csak két hónapig, júliusban és augusztusban tartott - ami sok más mellett például a szőlőtermés pusztulásával járt (örültek a serfőzők!). Ráadásul e rövid, hűvös nyarak évszázadokon keresztül még csapadékosak is voltak, és hűvös-hideg, de nem kevésbé lucskos őszök követték őket; az igazi tél pedig december-január fordulóján köszöntött be, és maradt egészen áprilisig.
A kis jégkorszak végét az 1860-as évek közepére jelöli ki a klímatörténet: a Kárpát-medencében már a XIX. század elejére bekövetkezett némi enyhülés, ám ezt a hideg utolsó rohama követte. A millenniumtól kezdve viszont a hőmérséklet növekedése, ha megtorpanásokkal is, de folytonos - érdekes, hogy a klíma csapadékos jellege egészen a múlt század negyvenes éveiig megmaradt, ám aztán érezhetően csökkent az éves csapadékmennyiség. Jelenleg uralkodó klímánkban az évszakok karaktere elmosódik, szépen egymásba folynak: a nyár elkezdődhet májusban, és belenyúlhat a szeptemberbe, az ősz viszont sokszor egész decemberig kihúzza.
A gyanú szerint az emberi tevékenység által is hajtott és akcelerált, de mint látható, éppen a klímaoptimum trendjébe illeszkedő melegedés folytatódhat a jövőben is, súlyosbítva a hosszabb távon nézve monoton csökkenő csapadékhullással. Igen ám, de sok a már fent is feszegetett bizonytalansági tényező. Az ezekből fakadó kihívások remélhetőleg újabb eredményekre serkentik a tudósokat - számunkra pedig új, esetleg kecsegtetőbb, vagy éppen ellenkezőleg: armageddoni távlatokat nyithatnak.
