HEGYMENET melléklet

„Miért ilyen most ez az erdő?”

Standovár Tibor biológus, ökológus a hazai erdőkről

Tudomány

Milyen állapotban vannak a turisztikai szempontból is kulcsfontosságú magyar erdők, mit kellene változtatni, milyen veszélyek leselkednek rá? Az ELTE Növényrendszertani, Ökológiai és Elméleti Biológiai Tanszékének docensével beszélgettünk.

Magyar Narancs: A ország területének egyötöde erdő. Ez szép eredmény a száz évvel ezelőttihez képest, viszont jóval kevesebb, mint amennyi pár évszázada volt.

Standovár Tibor: A kérdést két nézőpontból érdemes vizsgálni: mennyi erdő lenne, ha az ember nem avatkozik közbe, illetve, mit jelentett Trianon. 1920-ban, a jelenlegi országterületen mindössze 11,8 százalék volt az erdősültség, amelyhez képest jelentős a növekedés.

MN: Milyen arányban maradtak meg a természetes állapotot, növénytársulásokat meg­őrző erdők?

ST: Ez a definíciótól függ. Ha legalább azt megkívánjuk, hogy olyan őshonos fafajokból álljon, melyek többé-kevésbé a helyükön vannak, akkor az ország területének 6-7 százaléka az, amit talán ilyennek tekinthetünk. Akadnak erdők, melyekben az őshonos fajok nagyon erősen átalakított állományait leljük, és nagy arányban találunk idegenhonos és/vagy nemesített fajokból álló erdőket is. Eleve vita tárgya, hogy a faültetvényeket mennyire tekinthetjük erdőnek.

MN: Ha jól tudom, az ültetvényszerű erdők jóval szegényesebb életközösséget rejtenek.

ST: Ez így van, s rámutat arra, hogy az erdő definíciója többféle lehet. Amikor azt mondjuk, hogy Magyarország területének 20,2 százaléka erdő, akkor a törvény fogalmainak megfelelően értelmezzük, ami bizonyos területi kiterjedést és faállománnyal való borítottságot vár el. De pusztán a fák léte még nem tesz erdővé egy területet. Egy kedves kollégám mondását tudom idézni, aki egy grillcsirke képének kivetítésével illusztrálta: abban mindenki egyet­ért, hogy amit látunk, nagyon jó dolog, de talán azt is elfogadjuk, hogy ez nem madár. Kicsit hasonlatos a kapcsolat a faültetvény és az erdő között: előbbiről elismerjük, hogy sok haszna van, bizonyos jellemzői alapján hasonlít az erdőre, de egy teljes erdei életközösséggel nem összemérhető.

MN: Ezek az életközösségek az említett 6-7 százaléknyi közel természetes erdőben vannak?

ST: „Közel természetesség” esetén csak arról beszéltünk, hogy őshonos, a termőhelyén lévő fafajokból áll az erdő, de arról még nem, hogy a benne lévő élőlényközösség mennyire teljes, és hogy milyen a fák állapota, mérete, kor szerinti eloszlása. Vagyis a definíció a természetességnek nagyon sok elemét még nem tartalmazza.

MN: Ha viszont már erdőgazdálkodás van, akkor a fák addig élnek, amíg ki nem termelik őket. Nem találjuk meg a teljes életkori spektrumot a csemetéktől az odvas, öreg fákig.

ST: Azt, hogy hány éves korban kell kivágni egy fafajt, erdészeti kifejezéssel a vágásforduló jelöli ki, és ez nagyon széles tartományban mozog. Egy akácot, nemes nyarast 20-30 év után lehet lecserélni egy újabb állományra, de őshonos, nemesebb fafajaink, a tölgyek, a bükk esetében ma már száz év fölötti vágásfordulókat használunk. Az ország nagy területén folytatott, tervszerű erdőgazdálkodás keretében, a természetközeli erdőkben kifejezetten hosszú vágásfordulót alkalmaznak. Ennek a gazdálkodásnak a keretei között most már arra is törekednek, hogy maradjanak egyedi idős fák, vagy kisebb úgynevezett hagyásfacsoportok, melyekben megöregszenek, és méretesebbek tudnak lenni. Teszik ezt részben önszántukból, részben az egyéb igények érvényesítését lehetővé tevő jogszabályok miatt.

MN: Szigorodtak az előírások az utóbbi negyedszázadban?

ST: Igen. Részben a természet védelméről szóló jogi szabályozás, részben az erdőgazdálkodás viszonyait meghatározó erdőtörvényi szabályozás az, ami külön-külön és együtt is befolyásolja ezt. A most még éppen hatályban lévő erdőtörvény biztos, hogy javított az erdők helyzetén. A természetmegőrzési célokat szolgáló védett erdők esetében elvben igen komoly jogosultságai vannak a természetvédelmi kezelőnek, illetve a hatóságnak – hagyásfacsoportok kialakításával, holtfa visszahagyatásával vagy a vágáskoroknak a növelésével, mondjuk, 100 évről 130-140 évre –, hogy enyhítse azokat a hatásokat, amit a véghasználat jelent.

MN: Vannak olyan gazdálkodási formák, melyeket a szigorúan védett állományokra alkalmaznak?

ST: Az erdőket fokozottan védett, védett és nem védett kategóriákra osztjuk. Ebből a fokozottan védett területeken a természetvédelmi törvény betűje, szellemisége szerint csak a természetvédelmi kezelés részeként lehetne be­avatkozni, ami igazából azt jelentené, hogy nincsen a faanyagtermelést szolgáló gazdálkodás – de ez a valóságban azért nincs így. Ez az a kis része az erdőknek, ahol a természetvédelem elvben jogosult arra is, hogy akár teljes korlátozást vezessen be. A sima védett és a nem védett területeken viszont már gazdálkodási módokról beszélünk, ami megint más kategória. Ahogy utaltam rá, a még hatályban lévő 2009-es erdőtörvény vezette be újra a különböző üzemmódokat. Van a klasszikus vágásos, ahol az agráriumra jobban emlékeztető, szántunk-vetünk-aratunk gyakorlat zajlik – csak nem egy, hanem néha száz év alatt érik be a termés. Ráadásul mindez viszonylag nagy területen, egységesen zajlik. Ehhez képest a mi klímánkon megélő erdők természetes működéséhez jobban hasonlító, finom mozaikokban történő faanyagkinyerés, a minél inkább az erdő saját megújulási potenciáljára való építkezés lenne az, ami elvezet a folyamatos erdőborítást fenntartó gazdálkodási formákhoz. Amikor az erdőből csak szálanként, esetleg kisebb csoportokban vágjuk ki a fákat. Ám Magyarországon az erdőterület nagy részén vágásos gazdálkodás történik – függetlenül attól, hogy védett vagy nem védett területről van szó.

MN: Az erdőnek nagyon sokféle funkciója van, például meg kell őriznie egy ökológiai életközösséget, növényekkel, állatvilággal együtt. Önmagában már ez is túlmutat azon, hogy mit kezdjünk a fákkal…

ST: Inkább arról szól, hogy hogyan kezdjünk valamit a fákkal, milyen mennyiséggel, időzítéssel és térbeli rendben. Egyrészt fát akarunk termelni, mert kell az országnak. De mellette meg akarjuk őrizni az erdei életközösséget, ami madárfüttyöt, szarvasbogarat és sok-sok kevésbé látványos vagy ismert életformát jelent. És kirándulni is akarunk benne, hogy mindenki élvezhesse a szépségét. Tehát nagyon sok mindent akarunk az erdőtől. A nagy kérdés, hogy akarhatjuk-e ezeket egyszerre és mindenhol.

MN: Az erdők rekreációs funkciója egyre hangsúlyosabb Európában.

ST: Így van.

MN: Csak nekem tűnik úgy, hogy leginkább azok az erdők szolgálnak kirándulási célpontként, amelyeket jó példaként ön is említett, és már jobban meghonosodtak a vágásostól eltérő gazdálkodási formák? Például a Pilisben, a Börzsönyben, a Kelet-Mecsekben?

ST: Nem, de ez nem teljesen véletlenszerű, ha meggondoljuk. Tessék belebújni az erdőgazdálkodónak a bőrébe! Amikor a telefonforgalmának nem elhanyagolható része arról szól, hogy kirándulók nehezményeznek bizonyos dolgokat. Vagy éppen mozgalmat szerveznek, hogy ne vágják ki ezt a fát vagy azt az erdőrészt. Elemi érdeke, hogy találjon egy olyan gazdálkodási módot, amivel a faanyagtermelés is működtethető, de az efféle szempontoknak is megfelelő erdőkép alakul ki. S akad még egy dolog, ami ezekből még nem derül ki: ott, ahol ezek az áttérések megtörténtek, kevésbé sérülékeny erdőállományt kapunk. Mind az I. világháború utáni faínség, mind a II. világháború utáni helyzet rajta hagyta a nyomát a mai erdőképen a korosztálymegoszlás szempontjából is. Ha kimegyünk a Börzsönybe, kirándulunk a Pilisbe, és viszonylag nagy területeket látunk idős erdőkkel, akkor ennek örülünk, s arra gondolunk, hogy a csúnya erdész miért vágatja le. Közben abba nem gondolunk bele, hogy nézett ki ez a terület 70 éve, amikor mindenhol fiatal erdő volt. A nagy történelmi kataklizmák mellékkövetkezményeként kialakult egyfajta intenzív fahasználat, s most az a feladat, hogy ebből az örökségből csináljunk valami jót. Ezek az erdők egykorúak, egyszerű szerkezetűek, éppen ezért nagyon sérülékennyé váltak az olyan természeti csapásokkal szemben, mint például a tavaly decemberi ónos eső, jegesedés kiváltotta jégtörés. A gazdálkodó érzi a kirándulók, túrázók keltette rekreációs nyomást, miközben faanyagot kell termelnie, illetve meg kell, hogy feleljen a természetvédelmi elvárásoknak. És miközben sérülékenyek az erdői, elemi érdeke olyan irányba mozdulni, hogy ne reprodukálja ugyanezt a szituá­ciót az utókor, a 80-100 év múlva itt dolgozó kollégák számára. Ezek a tényezők együttesen váltják ki több helyen is azt, hogy haladjuk meg a klasszikus, csak vágásos gazdálkodást.

MN: Hogyan lehetne átalakítani a tavaly súlyos jégtöréses kárt elszenvedett, a túrázók által különösen kedvelt Buda környéki, pilisi, börzsönyi erdőket, hogy ne fenyegesse őket minden évben ugyanez a veszély?

ST: Azt tudni kell, hogy egy ilyen időjárási helyzetre szinte lehetetlen felkészülni. Ám saját vizsgálataink is elég intenzíven sugallják, hogy azok az erdők törnek kevésbé, amelyek valamilyen okból kicsit változatosabb szerkezetűek, kicsit több elegyfát tartalmaznak. Azzal nem tudunk mit kezdeni, ha a meredekebb hegyoldalon könnyebben kidől egy fa, de hogy az ugyanolyan helyzetű állományok közül melyik dől jobban, nagyon is függ attól, milyen a fafajok elegye, mely korosztályok foglalják el az élőhelyet. Ha egy konkrét kihívásra többféle választ is adó erdőnk van, nagyobb az esély, hogy ne dőljön minden. Ha egy ilyen területről mindent letakarítunk, és beültetjük egykorú fákkal, vagyis létrehozunk megint egy nagy kiterjedésű egykorú erdőt, azzal ugyanazt a szituációt reprodukáljuk. Hasonló történt – erre mindenki emlékezhet – a 2004-ben súlyos széldöntést szenvedett Magas-Tátrában. De volt ott egy ugyanilyen pusztítás 1915-ben is. Tudománytörténeti érdekesség, hogy Vadas Jenő selmecbányai erdészprofesszor már akkor leírta az Erdészeti Kísérletek hasábjain: nem javasolja, hogy elegyetlen lucfenyvest telepítsenek oda, mert az eset meg fog ismétlődni. Nem fogadták meg a tanácsát, s kilencven évvel később beteljesedett a jóslata.

MN: A magyar erdőkben rohamosan terjeszkedő özönfajok is vannak. Igaz, hogy az akácos már a magyar erdők negyedét teszi ki?

ST: Valóban, már a negyede körül jár, de ez egy összetett kérdés – főleg napjainkban. Az akác észak-amerikai faj, hiába mondják olykor – politikai megfontolásból – őshonosnak. Ám ettől még nem ősgonosz, legalábbis az adott körülmények között nem ezért válik azzá. Vannak bizonyos biológiai sajátságai, amelyek alkalmassá tették arra, hogy fátlan homoki területek erdősítésére használjuk. Egy csomó olyan helyre ültetnek akácost, ahol előtte nem volt semmilyen erdő, vagy már nagyon régóta nincs. E területek hasznosításában nyilvánvalóan megvan a maga létjogosultsága, ezenfelül jól hasznosítható faanyagot ad, és a méhésztől kezdve az erdőtulajdonosig sokaknak nyújt megélhetést.

MN: De egy akácosban nem lehet kirándulni.

ST: Ebből a szempontból nem is biztos, hogy erdőnek tekinteném, és problémát sem ezzel okoz. De biológusként már nem szívesen tekintek egy olyan akácosra, ami egy klimatikusan őshonos fafajokból álló erdő nevelésre is alkalmas területén van, hiszen tudom, hogy mennyivel gazdagabb erdő is állhatna a helyén, ráadásul az akác terjedőképessége is lenyűgöző: a gyökérsarjakról hatékonyan terjed, magról nagyon jól szaporodik, és a magja a földben évtizedekig megőrzi a csírázóképességét. De miközben európai uniós pályázati forrásokból akácállományok lecserélésére nyernek pénzt erdőgazdálkodók, azt is halljuk, hogy megvédtük az EU-tól az akácot, amit hungarikumnak is nyilvánítottunk, és erős törekvések vannak az akác alkalmazása előtt álló hazai korlátozások lazítására. Ideje lenne differenciáltan kezelni ezt a kérdést: senki nem akarja – és nem is képes – kiirtani az akácot az országból, ám azt is be kéne látni, hogy természetszerű erdeink és értékes gyepterületeink állapotára igen komoly veszélyt jelent.

MN: Ha jól sejtem, rendkívül aprólékos, hogy azt ne mondjam, sziszifuszi munka például egy Natura 2000-es területről kigyomlálni az akácost.

ST: Nemcsak hogy az, de vegyszerezés nélkül nem is megy, ami szintén számos elvi, etikai meg gyakorlati problémát vet fel. Védett területen kell vegyszerezni, még ha jó cél érdekében is. De most már a nemzeti parki gyakorlatban is ez van: az akáckontroll vegyszer nélkül nem megy. Ugyanez igaz a bálványfára, ami szintén nagyon agresszív, spontán terjedésre képes.

MN: A gazdálkodási, művelési, tulajdonjogi körülményeket is figyelembe véve lenne-e arra lehetőség, hogy jelentős mértékben megnöveljék az ökológiai és turisztikai szempontból is értékesebb, nagyobb természetességi fokú erdők arányát?

ST: Minden csak szándék és idő kérdése. Jelentős területekkel bír még az ország, ahol ez lehetséges volna. De ez hosszú távú elköteleződést igényel – kormányzati szinten is, mert a gazdálkodókat nem könnyű érdekeltté tenni. Nagyon nehéz egy tulajdonosnak, aki az akácosából 15-25 év alatt bevételhez jut, azt mondani, hogy ne ezt csináld, mert ez a tölgyes nagyon szép hozamot fog biztosítani – 100 év múlva, az utódaidnak. Ehhez érdekeltségi rendszer, támogatások kellenek, az Európai Uniótól éppen úgy, mint a kormánytól. Noha van elvi lehetőség és törekvés is az erdőterület növelésére Magyarországon, az új területek jelentős része nem ebbe a kategóriába tartozik.

MN: Pedig ha kirándulni megyünk, alighanem nekünk, laikusoknak is nagyobb élményt jelent egy ökológiai szempontból gazdagabb, természetes erdőtársulás.

ST: Nagyon változó az is, hogy kinek mi jelent élményt. Éppen amikor a Budapest környéki erdőkben kezdtek sokkal természetközelibb módon gazdálkodni, nem hurcolták ki az összes holtfát, kisebb lékekben vágtak ki, akkor rengeteg telefont kaptak: „Tessék már kitakarítani, mi ez a rendetlenség, mit csinál itt az erdész?” Aki pusztán futni akar, vagy csak kutyát sétáltatni, azt nem biztos, hogy a természetközeli gazdálkodás érdekli, és nem feltétlen tetszik neki a kialakuló erdőkép. Számára a látvány még zavaró is lehet – ne felejtsük, sokfélék vagyunk, a biológiai, ökológiai ismeretek pedig kevésbé széles körben elterjedtek. Ezért is jó, hogy rengeteg információs tábla, tan­ösvény kerül ezekre a helyekre. Aki veszi a fáradságot, legalább egy kicsit tájékozódhat arról, hogy miért ilyen most ez az erdő, ha eddig nem ilyen volt.

Neked ajánljuk

Riviéra–Erzsébetváros motortúra

  • Támogatott tartalom

Lengyel Gábor hosszú évtizedeken át dolgozott az orvosiműszer-kereskedelemben, és kizárólag olvasóként tekintett az irodalomra. A helyzet azután változott meg, hogy elhagyni kényszerült vállalkozását, s az ezzel járó traumát úgy dolgozta fel, hogy írni kezdett – terápiás céllal.

Lezárt műhely, levert lakat

Miközben nagyszabású kiállítással emlékeztek meg a Ludwig Múzeumban a magyar film születésének 120. évfordulójáról, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum – MűvészetMalomban ugyancsak a magyar film a főszereplő, konkrétan a rendszerváltás utáni idők talán legizgalmasabb hazai filmes műhelye, az Inforg Stúdió.

A balfácán napja

Nem vennénk rá mérget, hogy a Netflix gyártásában készült friss svéd történelmi krimisorozat készítői valóban Harold Ramis 1993-as klasszikusából, az Idétlen időkigből vették a dramaturgiai inspirációt, de A valószínűtlen gyilkost nézve könnyen érezhetjük úgy, hogy Stig Engström is belekeveredett egy Phil Connorséhoz hasonló időhurokba. 

Dzsúdló és a magány

  • Puskás Panni

Dzsúdló nem azonos Jude Law-val, hanem egy magyar zenész, akinek leghíresebb száma a Lej. Ilyen és ehhez hasonló titkokat tudhatunk meg e „Z generációs pandémia paradigmából”, de csak akkor, ha valaki olyan szerencsés, mint én, és egy Z generációs digitális bennszülöttel nézheti végig a darabot. A tizenhat éves húgom árulta el azt is, miért nevet a főleg fiatalokból álló közönség azon, hogy az egyik szereplő annyira depis, hogy a frufruját is majdnem levágta.

Politikai inszeminátor

Egy ország találgatja éppen, hogy mi a fenét is akar ez az egész jelenteni. Hogy Gattyán György, aki a LiveJasmin nevű site-ján keresztül élő webkamerás pornóval begyűjtött nagyjából 300 milliárd forintot, most minden előzmény nélkül miniszterelnök-jelöltként bukkant fel a honi média megfelelő bugyraiban. 

Apácától nyalókáig

Az elsősorban tematikus kiállításokat bemutató, programjaival a tradíciót és a történelmi eseményeket szokatlan fénytörésben vizsgáló 2B Galéria 19 alkotót felvonultató csoportos kiállítása most a kakast állítja a középpontba.

Itt mindenki figyel

A szerző specialitása, hogy olyan zárt világokról fest részletes képet, amely a legtöbb ember számára még szeleteiben sem megközelíthető: ilyen volt a magyar szervezett bűnözés 1970-es évektől zajló történetére koncentráló Maffiózók mackónadrágban, majd a kokain magyarországi szerepét az 1920-as évektől napjainkig végigkövető Magyar kóla is.

Nem szentírás

  • Balogh Magdolna

A szerző eddig kilenc történelmi tárgyú könyvet jelentetett meg, amelyek közül a legsikeresebb a 2017-ben Goncourt-díjjal kitüntetett, a nemzetközi kritika által is egekbe dicsért Napirend, amelyben Hitlernek a második világháborút előkészítő tárgyalássorozatát írja meg egy afféle fekete komédiában.