Térey János

„Mit kerít az éber palánk?” - Zsidó negyed Debrecenben

  • Térey János
  • 2015.01.18 12:12

Tudomány

A Debrecenben néhány éve megvalósult és a Belváros részben középkori, részben több száz éves telekhatárait átmetsző „tehermentesítő út” ötlete nem új keletű. Szerepel az 1898-as és 1930-as szabályozási tervekben, s a szocializmus éveiben is folyamatosan napirenden volt; éppen csak az idő lépett át rajta, de nagyon. Kár volt váltig erőltetni. Manapság a teljes óvárost jóval nagyvonalúbb ívben elkerülő körutat lett volna érdemes építeni – jórészt a hajdani sánc, tehát a kő­falat helyettesítő palánk nyomvonalán vezetve, meglévő utcák ki­szélesítésével és újraburkolásával. A hetvenes, nyolcvanas években módszeresen szétvert Belváros töredékeit átmozgatva; a tömböket feltárva, szellősen, mégsem esztétikai sivatagot teremtve.

Megkésett roncsolás

A városrendezés örök aggálya: lehet-e, szabad-e szétzúzni némi friss levegő érdekében mindazt, amit számos nemzedék szívós munkával, réteget rétegre falazva fölépített, s aminek stílust, szemléletmódot sugalló, összetéveszthetetlen jellege, történelme van? Szabad-e mindezt lecserélni valami közepes, netán silány újdonságra? Úgy tűnik, itt a cívis érzéketlenség tarolt. Hogy pontosan értsük, miről is van szó: pár száz méternyire az Erzsébet, Nyugati utcák és a Külsővásártér képezte négysávos nagykörúttól épült egy azzal majdnem párhuzamos, hatsávos kiskörút, s bár az ugyancsak azonos irányú Piac utca fele­részben sétatér, a két villamosvonal sokezres forgalma egyidejűleg ott zajlik. A kiskörút, amelynek térfalát zömmel tűzfalak és gazdasági udvarok hátsó kerítései képezik, egyelőre egy mellékutca közepes forgalmát bonyolítja le. E megkésett roncsolás a Tisza István, illetve az Antall József út nyomvonalán nehezen indokolható szűklátókörűség. Miközben az egyetlen értékes új épület a téglaburkolatú, skandináv hatású Ítélőtábla. Hogy a korábbi épületállomány elöregedett, s hogy minőségében sohasem vetekedett a dunántúli barokk városok belterületével, közhely. Mégis: amibe minduntalan belenyúlnak, a városközpont jellegadó része. Most már csak volt.

A debreceni belváros helyszínrajza

A debreceni belváros helyszínrajza

 

A 13. században a mai városmag területén formálódó falvak közül egyedül Mesterfalva házastelkei nyúltak be a terület északi csücskébe. A terjeszkedő, ütemesen fejlődő mezőváros a 15. században nyújtotta ki csápját nyugat felé: a központi piactérbe tor­kolló, s egy élő vízfolyás útját követő út kezdetektől a Hatvan utca nevet viselte. Ugyanekkor történik említés a tőle délre fekvő, s a nevét a kereskedelmi partnernemzet után kapó Német (ma Széchenyi) utcáról. 1570-re e két párhuzamos út mélyen benyúló teleklábain át új utcát hasítottak Nagy-Új utca néven (ez a későbbi József királyi herceg, a mai Bajcsy-Zsilinszky utca), majd megnyílt a Kis-Új (Simonffy) utca is. Ez utóbbi először csak egy sikátorszerű végződéssel futott ki a Piac utcára, és a hozzá derékszögben csatlakozó „Hal-köz” szolgált a forgalom lebonyolítására; a helyzetet a legnagyobb debreceni városrendező, a tűzvész után orvosolták évszázadok múlva. Tudatos városfejlesztés gyümölcseként hozták létre a Hatvan utcához északon kapcsolódó tömbben a szintén egyenes vonalvezetésű Kis-Mester (később Jókai) utcát. A 17. század második felében megindult a Német és a Miklós utcák közti mocsaras földek beépítése is. A szenátus nagy gondot fordított az összekötő átjárók, közök kialakítására (ezekből formálódott a mai Pásti, Kápolnási, Zúgó, Csók stb. utca).

Zsidókert

Debrecenben zsidó 1840-ig nem telepedhetett le, sőt egyetlen éjszakára sem szállhatott meg. Nappal kereskedhetett bent a városban, szállást azonban a kapukon kívüli kertségekben, így főként a mai Széchenyi-kertben kellett vennie, amit akkoriban Zsidókertnek hívtak. Bár a város inkább szétszórásukra törekedett, az első betelepülők zöme mégis a Hatvan utca környékét szállta meg. 1844-ben alapították a Chevra Kadisát, imaház, mikve, pászkasütő létesült. A status quo hitközség 1890-ben nagy rituális fürdőt épített, azt megelőzően azonos mikvét használtak az ortodoxokkal; ön­álló elemi iskoláik is a századfordulón létesültek. A hitközség fénykora a kilencvenes évektől 1914-ig tartott: mind rangosabb rabbik váltották egymást, megindult a kulturális fejlődés, és igény támadt egy reprezentatív nagyzsinagógára is. Sajnálhatjuk, hogy ez a Jakob Gartner bécsi építész tervezte, gazdag mór ornamentikájú épület igen távol innen, a Nagyállomás táján épült föl (a bombázásokat ugyan túlélte, de a felújításakor keletkezett tűz megpecsételte sorsát, és romjait 1965-ben bontották el). Hasonmásait Olmützben (Olomouc), illetve Troppauban (Opava) kereshetnénk – ha fönnmaradtak volna.

A Kis-Új utcai elemi iskola első igazgatója Kardos Albert irodalomtörténész volt, ebből az épületből lett később, emeletráépí­téssel a Zsidó Reálgimnázium, ugyancsak Kardos vezetésével. Ebben az épületben tanított Adler Miklós, Kardos Pál, Kardos László, Schlesinger Sámuel főrabbi, Vadász Endre festő, vendégeskedett benne Karinthy Frigyes, Juhász Gyula és Ascher Oszkár is; zászlóavatási ünnepségei városi szintű eseménynek számítottak. Jelenleg ez az Ifjúsági Ház. (A korszakos pedagógus Kardos előzőleg a közeli Reáliskolában Tóth Árpád tanára volt, aki erről Köszönöm című versében emlékezik meg.)

A századfordulón fejeződött be a zsidók fészekrakása a városban. A jómódúak a Piac utcán (jegyezzük meg: Debrecenben utcán és nem utcában a szóhasználat!) és a környező palotákban béreltek lakásokat, nagy boltjaik is ott nyíltak, innét kényelmes sétatávolságban, mint például Löfkovits Arthur órás-ékszerészé. Ő a város első múzeumalapítója, s nem mellesleg a Tücsökzene szereplője is (Szabó Lőrinc óriásként olvasta félre az órást). A kispolgárság a Hatvan utcán és leágazásaiban élt, sokan családi házak tulajdonosaiként, amelyek közül a legrégebbit Csengeri Ábrahám vásárolta meg, és amelyben a nyolcvanas években is az ő leszármazottai laktak. A Bethlen, Csók, Csokonai és Jókai utcákban rajzolódott ki az „ortodox negyed”: hatszáz fős templomuk a Pásti utcán épült föl a mikvével és a Bét Midrással egyetemben. Ezek a földszintes utcácskák, szűk közök a jesivával, mészárszékekkel, baromfitépővel, az egymást érő kóser üzletekkel néhol színes, galíciai beütésű szegénynegyed képét mutatták. A sűrűn lakott negyed hangulatát a purim vidámsága vagy az őszi nagyünnepek komolysága egyaránt uralta, élénk volt a vallásos közélet, az otthonokban rituális előírások határozták meg a hétköznapok rendjét. Tálesztartóval a templomba igyekvő hívek, pénteken sóletos fazékkal a pékhez siető asszonyok jártak ezeken az utcákon. „Szukkótkor itt ezüst etrog dobozt szorongattak a lulávval, purimkor kendővel letakart tányérokkal szaladgáltak a kisfiúk, vagy purimi maskarákkal…” Képzeljük el, hogy itt valaha valakik tényleg citrusalmával meg pálmaággal járkáltak a sátrak ünnepén. A laikusnak olyan érzése lehet, mintha egzotikus halandzsát olvasna e világ ismerőjétől, Gonda Lászlótól, azaz Moshe Élijáhutól, és bizony így is van: a „zsidó Atlantisz” szertartásrendje üzen itt, Halasi Zoltán szavával.

1904-ben avatták föl a status quo hitközség székházát a József királyi herceg utcán, háromszáz fős tanácsteremmel, a Nőegylet tápintézetével. Mivel a nagyzsinagógát máris kinőtte a közösség, kupolás, bizánci szerkezetű status quo kistemplom épült a Kápolnási utcában. Miután az ortodoxok körében tért hódított a haszidizmus, a kaszonyi rebbe hívei a Zú­gó utcán, velük szemben pedig a száncziak rendeztek be imaházat. E két, egymással versengő csoport egyesülése után tágas templom épült számukra a Csók utcán (1944-ben bombatalálatot kapott). Útjaik 1931-ben ismét különváltak.

A városrész építészeti keretét máig néhány nagyvárosias palota adja, így az Arany Bika szálló Hajós Alfréd tervezte tömbje, az előkelő Piac utcai házsor, a Simonffy utca sarki bérpaloták (bombázáskor leégett saroktornyaikat a kétezres években állíttatta helyre ihletetten a város, bárcsak így bánt volna a környékkel is!) vagy a Széchenyi utcai Megyei Bíróság. Mint­egy a negyed záróköveként 1928-ban épült föl a Hatvan utca 6. szám alatt a legkiválóbb hazai art deco építész, Sajó István tervei alapján a hitközség saját bérháza. Az amerikai kölcsönnel gründolt luxuskivitelű, ötemeletes épület házbérei kitűnő bevételi forrásul szolgáltak. Maga a negyed túlnyomórészt mégis földszintes beépítésű maradt: akad itt késő barokk és klasszicista porta, valamint számos romantikus és eklektikus polgárház pallérmodorban, s mutatóba szecessziós bérház.

Fehér papír, sárga csillag

Mindössze száz év: ennyi időt ölel fel a zsidóság intenzív jelenléte a cívisvárosban. 1944-ben több mint tízezren éltek itt. A német megszállás után ugyanannak a jól ismert fekete szcenáriónak alapján történt minden, mint Európa más megszállt városaiban: a Gestapo emberei azonnal megjelentek a hitközségen, fölszámolva annak autonómiáját; s attól kezdve úgyszólván mindennap újabb ágyakat, szőnyegeket, dísztárgyakat követeltek. Áprilisban túszul ejtették és Szentgyörgypusztára hurcolták a közösség prominenseit. Lángra gyúlt a könyvmáglya a zsidó származású szerzők műveiből a város központjában.

A gettó kerítése

A gettó kerítése

 

Április 28-a pedig már a gettórendelet napja volt, amit a mindvégig németbarát Debreceni Újság – Hajdúföld a következőképpen indokolt meg: „a zsidók elkülönítésével megakadályozzák az esetleges további destrukciót, izgatást és az ellenséges hírszerzést”. Május 8-án zajlott le a városházán a döntő értekezlet a gettó ügyében. A nyomatékosan tiltakozó Kölcsey Sándor polgármestert Bessenyei főispán lemondásra kényszerítette, és másnap a Debreceni Újság – Hajdúföld címlapján öles betűk hirdették: „Kijelölték a debreceni gettót.” Területe két zárt, összefüggés nélküli telektömbből állt a Hatvan utcától északra, illetve délre (utóbbi volt a nagy gettó). Ám a kettő között fennállásuk rövid és drámai ideje alatt nem épült az úttestet átívelő fahíd, mint a hasonló háborús-városszerkezeti specialitást fölmutató Varsóban vagy Łódźban; sőt pár hét múlva egyáltalán nem volt lehetséges az átjárás. A határ vonala kanyargós és „fogazott” volt, ahogy körbekerülte a különböző megfontolások alapján kimaradó ingatlanokat, egy Dreher sörgyárat, az unitárius egyházat, a Reáliskolát, postát és pincészetet. Alighanem a palánk felállítói is tudták, hogy nem évekre szól.

A Hatvan utcán történt a találkozás Szabó Magda (jelen írás címe tőle származik, a Szüret című verses regényből) és a matuzsálem Kardos Albert között, aki, megbélyegzettként, Ady leveleit igyekezett múzeumi letétbe helyezni. „…Jártam többször az özön helyet kereső, a halál árnyékában egymáshoz húzódó ártatlan között, hallottam a kalapácsok ütéseit, amíg bedeszkázták a környező utcák felé néző ablakokat, összeszegelték a gettót körbezáró fakerítés deszkáit. Itt láttam utoljára Kardos Albertet – vajon hányan tudják még Debrecenben, hogy ki volt – becsületes szíve felett a sárga csillaggal. Fehér, szelíd, a botos és kalapos Aranyé­hoz hasonlító arcán zavar ömlött el, ahogy megismert, megtorpant, félreállt, időt akarva hagyni nekem, míg eldöntöm, meg akarom ismerni, vagy sem. Mikor odaléptem hozzá, megálltam előtte, és szó nélkül csak elbőgtem magam, itt csóválta meg válasz helyett némán a fejét.” Egy ausztriai lágerben halt meg, 1945 januárjában.

A hatósági rendelkezés értelmében a keresztény házakra néző ablakokat fehér papírral kellett beragasztani, illetve falemezekkel beszögezni. Csaknem háromméteres deszkakerítés biztosította a fizikai elkülönítést. A Hatvan és Széchenyi utcák felől nem állítottak föl palánkot, csupán az utcai kijáratokat torlaszolták el. A gettóhoz tartozó házak hátsó, a tömb belseje forduló falait pedig áttörték, így oldva meg a közlekedést a határokon belül. Ahogy a szélsőjobboldali sajtó cinikusan emlegette, egy személyre „gavallérosan” négy négyzetmétert számoltak, ám a valóságban ez is illúziónak bizonyult, így aztán igen gyakran előszobák, konyhák, éléskamrák teltek zsúfolásig az oda kényszerített szerencsétlenekkel. Számukra ürítették ki az iskolák tantermeit is.

Csendesen telt

Előnyt élveztek azok, akik már a gettó létrehozása előtt is ezen a területen éltek. Volt rá eset, hogy vidéki ismerőseikkel is összeköltöztek, így a lakók száma jóval meghaladta azt a kilencezer főt, amivel számoltak. Nem kellett beköltözniük a kivételezetteknek, akik első világháborús vitézségi éremmel rendelkeztek, keresztény felekezetek papjai vagy a sport hősei voltak, így Kárpáti Károly aranyérmes olimpiai birkózó bajnoknak sem.

false

A következő napokban tovább özönlött a zsidóság a gettó felé. A bejelentkezést a Hatvan utca 23. szám alatti rendőri kirendeltségen bonyolították le (Csokonai szülőházának hűlt helyén!). Egy személy fekvőhelyet, kétheti élelmet és 3000 pengőnyi készpénzt vihetett magával. Tolókocsik, szekerek, bérkocsik nemegyszer mégis metszett üvegű vitrineket, öblös, bőrhuzatú karosszékeket, sőt aprított tűzifát és szenet szállítottak a kerítések mögé. Tulajdonosaik elképesztő optimizmussal abban bíztak, hogy itt várhatják meg a háború végét. Ám a kijózanodás hamar bekövetkezett. A beköltözést követő órák nyomasztó hangulatáról ekképpen ír Schwarz Sándor, akinek visszaemlékezése egyike a ritka dokumentumoknak: „Ablakunk alatt a zaj erősödik. Egy deszkát látok az egyik munkás kezében. A lécet ablakunk külső fájának rámájához illesztik, aztán szög és kalapács. Majd az ütés nyomán a léc szilárdan rögzítve maradt az ablak alsó részén. A szoba sötétebb és még nyomasztóbb lett… A kalapács már nemcsak a lécet szögezte az ablakunk keretéhez – verte vele szívünk háborgó megaláztatását is.” (Schwarz még nem tudja, hogy nemsokára az auschwitzi futball­csapat csatára lesz; sőt, miután azt is túlélte, a helyi Centrum Áruház igazgatója.)

A két kapu május 16-án zárult le, másnap szerelték le a városrész telefonjait. E napról írja a Hajdúföld: „Az első éjjel csendesen telt el, korán lefeküdt a gettó.” Ugyanerről az éjszakáról a szemtanú így tudósít: „Az éjszakák keservesebben teltek. Fekhelyem a földön, és amerre fordultam, mindenfelé emberek feküdtek a szűk helyiségben. Nappal több ízben kaptunk látogatót. Pénzügyőrök, városi tisztviselők, rendőrtisztek rendszeresen felkeresték a gettót. Különböző mondvacsinált utasításokat, rendeleteket hoztak, és eközben teketóriázás nélkül vitték el a nekik megtetsző tárgyakat.”

A falakon belül az irányítást az Ungár Jenő elnökletével működő Zsidó Tanács gyakorolta, a frontharcosok köréből megalakult a gettórendőrség is. Ám a tényleges „parancsnok” a hírhedt Szabó Gyula rendőrtanácsos volt a kerítés másik oldalán. Minden lakásban közös konyhát hoztak létre, amelyet több család használt.
A József királyi herceg utca 36. szám alatt állították föl a kórházat és a gyógyszertárat. Eleinte engedélyezték a délelőtt 11 és déli 1 óra közötti kimenőt; ezt sokan elhagyott otthonuk fölkeresésére használták fel, amit azonban jobbára teljesen kirabolva találtak. Többen a postát lepték el, és ott csomagok tömegét adták föl. De hamar ez a lehetőség is megszűnt. Az élelmezésről a továbbiakban bizottság gondoskodott, de beindult kicsiben a csempészet is.

Palánkpokol

„A gettó… megbolygatott hangyabolyhoz hasonlít”, élcelődik kárörvendően a Hajdúföld, és gúnyosan villantja fel a beköltözöttek néhány jellegzetes „elemét”: a kaftános ortodoxot, akinek arcáról „lehervadt a mosoly”, a kerítést „becsmérlően” méregető gyerekeket és a lányokat, akik a gettó szombati korzójának a József királyi herceg utcán találtak helyet.

Intő jelként május végén kivonták a gettóból a Hatvan utca 6.-ot, a zsidóság elitjének – így a tervező Sajónak és családjának – átme­neti lakhelyét. A sajtó a kiürítéskor talált több millió pengő értékű ­műkincsekről, így eredeti Munkácsy- és Rembrandt- (!) festményekről fantáziált. Ez azonban csak a likvidálás első állomása volt. Június elsején a kíváncsiskodók kettős sorfala előtt terelték át a kis gettó háromezer lakóját a nagy gettóba, ahol a zsúfoltság végképp kibírhatatlanná vált. A politikai rendőrség emberei gátlástalanul folytatták a rablást. Időközben kritikussá vált a helyzet a gettó kórházában, az öngyilkosságok mindennapossá váltak, főként kötél és sztrichnin által. A Pásti utcai templomot raktárként használták, a Kápolnási utcaiba a csendőrség fészkelte be magát. A kért munkáslétszámnak már csak gyerekek és öregek munkába állításával volt képes megfelelni a Zsidó Tanács.

Június közepén többen próbáltak megszökni e szűk pokolból. Szinte valamennyien a Pásti utcai zsinagóga kőfalán át jutottak ki a Piac utcai keresztény házak udvarára. Sillerbach Ábrahám kereskedőt már az Arany Bika előtt lekapcsolta egy éberen posztoló rendőr, másokat már a csapókerti vasútállomáson ismertek föl és vettek őrizetbe.

A gettó kerítése

A gettó kerítése

 

Június 21-én hajnalban a korábban is aktív csendőrök, rendőrök és pénzügyőrök mellett kémelhárítók, gestapósok és SS-ek verték föl álmukból a gettó lakóit. Házról házra jártak, utasítást adva a gyors készülődésre. („Az egyik rendőrtiszt a legsűrűbben lakott udvar közepén megállt és felolvasott egy rendeletet, ami arról szólt, hogy minden értéket azonnal át kell adni. A rendelet súlyos szankciókat helyezett kilátásba annak, aki nem tesz eleget a kitelepítési felhívásnak. A rendőrtiszt levette tiszti kalapját, oda kellett berakni az aranytárgyakat. Hamarosan megtelt nemesfémekkel a fejfedő.”) A személyes iratokat szintén elkobozták és halomba dobálták. Az árvaház gyermekeinek és a Simonffy utcai szegényotthon magatehetetlen aggjainak fölnyalábolása, szekerekre kényszerítése volt a legmegrázóbb mozzanat. A gettólakók lovas csendőrök őrizte menetben haladtak a város nyugati szélén fekvő Serly-féle téglagyárba. A tilalom ellenére éjjelente dögkeselyűként kincskeresők lepték el a kiürített városrészt, egészen addig, amíg a hivatalos közeg a hátrahagyott bútorokat és holmikat mind el nem szállíttatta.

Mintegy négy-ötezren tértek vissza a haláltáborokból, s bár idővel közülük is háromezer széledt szét főleg Izraelben és az USA-ban, az élet mégis újjáéledt a romokon, tatarozták a zsinagógákat és az iskolákat, amelyek közül a gimnázium ugyan újra­indult, de csak 1947-ig. Habár a debreceni zsidó hitközség mint­egy ezerfős létszámával még mindig az ország második közössége, rég eltűnt a pezsgő társas élet, csakúgy, mint a családi minjenek hangulata vagy a városi tájat formáló kiskereskedelem.

A Hal köz hal- és tejpiacának szomorú bádogstandjai helyén évekig csak a toldozott, hepehupás aszfalt árválkodott. Most szökőkút öntözi, körben kávéházak. Amikor egy évtizede elhelyezték a nagyzsinagóga oszloptöredékét és a hajdani gettópalánk maradékát a Pásti utca sarkán, a deszkákra nemsokára horogkeresztet pingált valaki. A kulturális fővárosi cím elnyerésére benyújtott 2005-ös pályázat egy Regionális Zsidóságtörténeti Múzeum létrehozásával számolt. Aztán 2012-ben valóban újranyitották a Pásti utcában a mikvét. Épül a holokauszt-emlékhely, sőt nemrég a debre­ceni zsidó negyed újraélesztését, kultúrközpont alapítását jelentette be a hitközség. Meglátjuk, skanzenre vagy valódi reneszánszra gondoltak. Debrecennek jelenleg saját rabbija sincs.

(A képekért köszönet a Méliusz Juhász Péter Könyvtár - Helytörténeti Gyűjtemény és Fotótárnak, illetve az Építészfórumnak és Gábor Istvánnak.)

Neked ajánljuk