A GSM-rendszerű digitális mobiltelefon alapvetően beszédátvitelre lett kitalálva a nyolcvanas évek derekán, az adatátvitel akkor még nem volt igazán érdekes. Bár a digitális (Európában: a GSM) mobil roppant hatékonyan - időosztásos rendszerben, tömörítve, kódolva - küldi az éterbe a hangot és az adatokat, a mobilkor hajnalán az alapfunkcióhoz szükséges frekvenciamennyiséget - pontosabban: a várható érdeklődést - is alulbecsülték, ezért vált szükségessé az 1800 MHz-es sáv megnyitása a 900-as után. Nagy mennyiségű adat átviteléhez ez azonban még mindig kevés - a következő lépcső a 2 GHz-es tartomány, amely másodpercenként akár két megabit adat átvitelére is alkalmas: ez olyan kapacitás, amelyen hangot, webet, élőképet, hifiminőségű zenét és nagy mennyiségű pornóképet akár egyszerre, élőben is mozgathatunk. Ezt nevezik szélessávú, avagy harmadik generációs (3G) mobiltelefóniának, a szabványait pedig összefoglalóan UMTS-nek (Universal Mobile Telecommunications System).
Az UMTS-hálózatok
létrehozásához szükséges új frekvenciatartományokat mostanában értékesítik az EU-tagállamok a hálózatüzemeltetőknek - a német UMTS-tender tizenkét 2 GHz-es hullámhosszcsomagjára beadott ajánlatok összértéke alulról nyalta a százmilliárd márkát.
Az UMTS-hálózatok kiépítése hasonló nagyságrendű összegbe kerül, és még az Európai Unióban is évekig húzódhat, míg termék lesz a (félkész) technológiából - a mobil adatátvitelre mutatkozó, egyre növekvő igényt azonban már ma sem elégíti ki a GSM-hálózatokban vonalkapcsolt módon elérhető másodpercenkénti 9,6 kilobites kapacitás: ezen legfeljebb faxot vagy e-mailt küldhetünk, egy bonyolultabb weboldal letöltődésére már percekig várni kell. Áthidaló megoldásként jönnek az úgynevezett 2,5 generációs technológiák, amelyek a ma használatos frekvenciákon gyorsítják fel az adatátvitelt. Először is a
GPRS
(General Packet Radio Service), amely csomagkapcsolt adatátvitelt tesz lehetővé a GSM-hálózatokon - a felhasználók számára ez gyorsabb, egy vezetékes modem sebességével vetekedő, sőt azt meghaladó letöltési sebességet és percdíj helyett adatforgalom alapú számlázást jelent. A GPRS bevezetése a hazai mobilhálózatokon 2001 első felében várható, és olyan IP (internetprotokoll) alapú szolgáltatásokat tesz hozzáférhetővé a mobiltelefonon, amelyeket eddig hatékonyan csak számítógéppel lehetett használni.
Ilyen például az idén nagy kampánnyal bevezetett WAP- (Wireless Acces Protocol) technológia, amely a web mobiltelefonos változata: az internetre kötött WAP-szervereken tárolt információkat egy szöveges mikroböngésző segítségével tölthetjük le a mobil képernyőjére. Ezen a ponton vitába szállnék az Index publicistájával, aki marketingblöfföt szimatol az óriásplakátokra írt legújabb betűszó megjelenése mögött: kétségtelenül igaz, hogy a vonalkapcsolt, illetve SMS alapú WAP fából vaskarika, a ma kapható úgynevezett "WAP-kompatibilis" telefonok igazából nem azok, mert bár a mikroböngésző bennük van, hosszú és drága percek telnek el, míg telefonunk egyáltalán felkapaszkodik a hálóra, a letöltési sebesség pedig az internet hőskorát idézi. Volt szerencsém viszont kipróbálni egy - kereskedelmi forgalomban még nem kapható, ám GPRS-technológiával ellátott - WAP-os telefont GPRS-teszthálózaton, és tapasztalatom szerint nincs különbség a telefon saját szoftverében, illetve a távoli szervereken tárolt menüpontok és információk megjelenésének sebessége között. Ez pedig szerény véleményem szerint nyálcsorgatásra ad okot: szöveges, de azonnali hozzáférést jelent az interneten rohamléptekkel szaporodó WAP-oldalak által kínált aktuális információkhoz (hírek, menetrendek, telefonkönyvek, szótárak stb.) és szolgáltatásokhoz (bank, tőzsde, vásárlás stb.).
A
WAP + GPRS
párosítást nézhetjük úgy is, mint a hamvába holt Network Computer- (hálózati számítógép, NC) koncepció feltámadását rádiótelefonon: a mobilnál vékonyabb kliensről (thin client) maga Larry Ellison sem álmodhatott. Az IP és a mobiltelefon összeházasítása számos előnnyel kecsegtet: a SIM-kártya és a készülék szűkös memóriája helyett ezentúl egy szerveren tárolhatjuk telefonszámainkat, sőt határidőnaplót, kalkulátort, játékokat vagy más bonyolult alkalmazásokat (e-mail, chat stb.) is futtathatunk, melyek számításigénye sokszorosan meghaladja mobiltelefonunk képességeit. Mivel a mobiltelefon földrajzi helyzetét a rendszer minden pillanatban észleli, idegen cellában jól jöhetnek a cellaspecifikus információk (alias Location Based Services): lekérhetjük például a legközelebbi mozi címét és műsorát. Ami az e-bizniszt illeti, a SIM-kártya - netalántán a mobilba épített hitelkártya-olvasó - jóval biztonságosabb autentikációt tesz lehetővé, mint amit a neten kérhetnek az e-brókerek, -bankárok és -boltosok. Az e-mobil függetlenít magától a kütyütől is: elveszíthetjük, összetörhetjük, személyes információink biztonságban figyelnek a szerveren, ad absurdum egy telefonfülkéből, hangvezérléssel is lekérhetjük az adatokat. A hangvezérlés egyébként is terjedni fog: már létezik olyan technológia is (VoXML), amely szintetikus női hangon beolvassa a telefonba az elektronikus leveleinket vagy egy általunk megadott weboldal tartalmát.
A mobil és a számítógép további integrációját segítheti a
Bluetooth chip,
egy miniatűr rádióadó, amely a gyártók elképzelései szerint hamarosan minden hordozható infokommunikációs eszközben megjelenik. A metszőfog nagyságú alkatrész minimális áramfogyasztás és adóteljesítmény mellett tízméteres körzetben feleslegessé teszi az adatátvitelre szolgáló vezetékeket (illetve az infraportot) például számítógépek, számítógép és mobiltelefon, mobiltelefon és headset között. A rossz hír az, hogy a képtelefonra még várni kell: ez olyasmi, ami csak UMTS-hálózatban működik igazán, bár elképzelhető hogy percenként néhány állóképet a GPRS-mobilok is át fognak küldeni. Ha szabad gyakorlati tanácsot adni, a következő best buy a háromnormás (900, 1800, és hogy az amerikai metropolisokban is működjön: 1900 MHz-es), GPRS, WAP és Bluetooth funkciókkal ellátott mobil valamikor a jövő év derekán. Az illusztrációkon szereplő 3G-s telefonok egyelőre csak a gyártók képzeletében léteznek.
Bodoky Tamás
GSM-történelem
Ha létezik páneurópai sikersztori, a GSM-technológia diadalmenete biztosan az: a nyolcvanas évek végéig mobiltelefon alatt egymással nem kompatibilis, nemzeti vagy regionális szabványok szerint működő, kiskoffernyi méretű és méregdrága analóg rádiótelefonokat kellett érteni. Az első GSM-rendszerű hálózat (1992, Finnország) üzembe helyezését tízéves fejlesztés előzte meg: 1982 júniusában az Európai Országok Postai és Távközlési Szervezeteinek Konferenciája (CEPT) kijelölt egy nemzetközi szakértői csoportot (Groupe Speciale Mobile, www.gsm.org), hogy kidolgozzák egy páneurópai digitális mobil rádiótelefon-rendszer nyílt, bármelyik gyártó és hálózatüzemeltető számára hozzáférhető szabványait. 1986-ban az EU direktívája a GSM-rendszerhez a 900 MHz-es frekvenciasávot rendelte - az új technológia az 1991-es genfi Telecom kiállításon debütált, 1992 végére hét országban tizenhárom kereskedelmi GSM-hálózat létesült. A kilencvenes évek során a GSM terjedési sebessége csak az internetéhez hasonlítható: exponenciálisan növekszik a lefedettség és az előfizetők száma, a különböző országokban tevékenykedő operátorok roaming-megállapodásainak köszönhetően pedig ugyanazzal a készülékkel és kártyával egyre messzebb merészkedhetünk. Hála a nyílt szabványoknak, kőkemény piaci verseny alakul ki a gyártók és a hálózatüzemeltetők között egyaránt, a készülékek egyre kisebbek és okosabbak lesznek, a szolgáltatás pedig egyre többek számára válik megfizethetővé - az előre fizetett (pre-paid) kártyák megjelenése az évtized végén új lendületet ad a piacnak, és végképp tömegcikké teszi a nem is olyan régen még ciki bunkofont. Ma a GSM a világ legelterjedtebb digitális mobiltelefon-szabványa: 2000 szeptemberében 159 országban 373 GSM-hálózat működik, a 380 millió előfizető havonta kilencmilliárd SMS-t küldözget egymásnak.
Infrastrukturális verseny
A mobiltelefon már a jelenlegi technológiai szinten is komoly vetélytársa a vezetékesnek, és van egy hatalmas előnye: még a járdát sem kell feltúrni, hogy hang- és adatátviteli szolgáltatásaival túljusson az előfizetőkhöz vezető kritikus "utolsó mérföldön". A liberalizálódó telekommunikációs piacon infrastrukturális szinten a helyzeti előnyben lévő, ám technológiailag kevésbé versenyképes telefondrót egyeduralmát a tévékábel és a vezeték nélküli megoldások fenyegetik, már ahol mindez egymással valóban versengő vállalatok között van elosztva. Magyarországon a helyzet nem ilyen szerencsés: a 2002-ben felszabaduló telefonpiacot uraló monopolszolgáltató a versenyszabályoknak fittyet hányva vásárolt be a kábeltévé- és a mobilpiacon, szakértők szerint az UMTS-tender kiírásának halogatása is a mamutcég érdekérvényesítő képességét dicséri (lásd: A hívás szabadsága, Magyar Narancs, 2000/32).
