Nem mondom, hogy veszélytelenek, de a baleseteket leszámítva együtt lehet velük élni. Persze nem mindegy, hogy egybeszabott, darázsderekú, vagy rövid lábú darázs ólálkodik a baracklekvár körül, de szerencsére nagyon könnyű őket megkülönböztetni.Adarazsak a hártyásszárnyúak rendjébe tartoznak, együtt a méhekkel és a hangyákkal. A rend legkisebbje a törpefürkész, ami ugyancsak előfordul a modern lakásokban, az enyémben legalábbis igen: rendszeresen kikel egy-egy példány a madárpókok tőzegében. A törpefürkész nincs egy milliméter, kisebb és törékenyebb, mint egy muslinca, valójában sokkal közelebbi rokona az egyik legpokolibb rovarteremtmény, a lódarázs.
Kevesen tudják, milyen is a lódarázs. Én személy szerint legalábbis azt tapasztalom, hogy széles körben a poszméhet (Bombus terrestris) és a kövi dongót (Bombus lapidarius) nevezik lódarázsnak, pedig még csak nem is ugyanabba a családba tartoznak. A lódarázs, az igazi lódarázs a társas redősszárnyú darazsak, míg a pufi rokonok a méhfélék családjának tagjai. A méhfélék szőrösek, láb és test egyaránt, a darazsak
csupaszok
Engem is világéletemben úgy informáltak, hogy a sárga-fehér potrohú gömböc a lódarázs. Márpedig a lódarázs valójában közelebb áll a kecskedarázshoz, csak rettenetesen nagy. Tiszta szerencse, hogy városban igen ritkán fordul elő.
Akkora, mint egy ház, konkrétan 4-5 cm, ami igen aggasztó egy ilyen szenvedélyesen döngő repülő erőd esetében.
A kövi dongó olyan, mint egy poszméh, csak barnásvörös a potroha. Mivel igen rövid a nyelve, eltérően mondjuk a hatalmas nyalintásokra képes házi méhektől, rövid nyelvecskéjével a helikopter-leszállópályákra emlékeztetően tágas, lapos virágú növények nektárját fogyasztja. Ilyen a pongyola pitypang, ami sok apró kelyhecskéből áll, ezért a kövi dongó néha percekig ténfereg a sárga minimezőn, mielőtt továbbszállna. A poszméhek és házi méhek annyiban hasonlítanak a városokban leggyakrabban előforduló darazsakra, hogy szintén társasan élnek, ami a méhféléknél kivétel: a legtöbb méhfaj magányos. Házba-lakásba poszméh virágok híján ritkán vetődik, úgyhogy leggyakrabban a társas redősszárnyú darazsak családjával találkozunk. A redős szárny azt jelenti, hogy nyugalmi állapotban mintha finoman plisszírozták volna, takarosan összehajtva pihen a darázs hátán, mint jól nevelt agglegény nadrágja. A család minden tagja sárga-fekete színű, nálunk húsz fajuk él.
A francia darázs (Polistes gallicus) fészkeit szoktuk megtalálni a padláson, a sufniban vagy a világítóudvar védett szegletében. Magyarul és angolul is sokan nevezik papírdarázsnak, mivel fészkét papundekliszerű anyagból építi. A papírt az emberhez hasonlóan ők is fából készítik, és bár nem tesznek egyetlen évad alatt a földdel egyenlővé egy rönkházat, a puhafa kerti bútorokon és nyílászárókon jól látható rágásnyomokat hagyhatnak. A legjobban a kezeletlen, régóta eső áztatta fát kedvelik, melyben szinte száz százalék a cellulózrost-tartalom. A rágóikkal lehasogatott részeket a fészekhez viszik, ott a nyálukkal összekeverve csíkokat rágnak belőlük, amiket a készülő sejtekhez erősítenek. Ha többféle színű építőanyagot találtak, a fészek akár csíkos is lehet.
A polistes nemzetség világszerte elterjedt, európai és észak-amerikai fajai számban felülmúlják az öszszes többi társas darázsfajét. Az előző évben megtermékenyített királynő a sikeres áttelelés után alapítja a kolóniát, akit elkísér néhány alkirálynő. ´k természetesen minél gyakrabban juttatják kifejezésre alávetett mivoltukat, egyrészt testbeszéddel, másrészt azzal, hogy felöklendezvén béltartalmukat, élelemmel látják el a tényleges királynőt. Ráth-Végh István írt hasonló gusztustalankodásokról a középkori fejedelmi udvarokban. A királynő folyamatosan terrorizálja a lányokat. Nem engedi, hogy petézzenek, de ha mégis megtették és lebuknak, büntetésből a petéket is megeszi. Az 1970-es Evans-West-Eberhard-elmélet szerint valójában egyszerű peteevőverseny zajlik a királynőjelöltek között, és aki többet tud felzabálni a többiekéből, az lesz a királynő. A piszkosszürke, fás papírrostokból épülő fészket a királynő kezdi építeni, később a kikelt dolgozók folytatják. A fészek őszre éri el legnagyobb kiterjedését, ami akár 20 centiméteres átmérőt is jelenthet, de 100-150 fölé ritkán emelkedik a létszám. Én még ekkorát is ritkán látok.
A peték a királynő által
személyesen épített
első sejtsorba kerülnek. Hőmérséklet függvényében néhány nap alatt kelnek ki, de nem hagyják el teljesen a pete burkát, nehogy kiessenek a fészekből. A kifejlett lárvák ugyancsak helyben bábozódnak be. A lárvák másfél hónap alatt nőnek munkára, harcra kész dolgozókká, nagyjából július második felére. Míg ki nem fejlődnek, szinte kizárólag állati eredetű táplálékot kapnak. Az első dolgozógenerációnak a királynő, a többieknek már a dolgozók szállítják a hernyó- vagy különböző rovartetemeket. A kifejlett darazsak változatlanul kedvelik a fehérjedús táplálékot, így nemcsak rovarokra vadásznak, de a nagyobb, elhullott állatok tetemeibe is belelakmároznak. A lárvák táplálékából következik a darazsak és a házi méh közti lényegi különbség: a darázskolónia nem tartalékol táplálékot. Ellenkező esetben el lehet képzelni, mi menne végbe náluk egy melegebb nyári nap a döglötthernyó-tárolóban. A francia darazsak fészke jóval egyszerűbb, mint a mézelő méheké, de azért ők is kitesznek magukért: nagy melegben a szárnyaikat rezegtetve hűtik, és ha találnak, hoznak a szájukban vizet, hogy a párolgással is csökkenjen a hőmérséklet. A gondozásért hála, a lárvák édeskés váladékot termelnek, amit a dolgozók elfogyasztanak, ez is fokozza állampolgári lojalitásukat. Egy-egy sejt a fészekben több pete felnevelésére is szolgál, a régi fészket azonban nem használják a következő évben.
A darazsak, legalábbis a francia darazsak nemcsak a kisebb specializáció miatt mások, mint a méhek, hanem az egyes kasztok megkülönböztethetetlensége miatt is. Egy francia darázsnál ránézésre lehetetlen megmondani, dolgozó vagy királynő, a hímek azonban hosszabb csápjukról azért felismerhetők.
A peték számát tekintve elvileg kétszáz dolgozónak kellene rendelkezési állományba kerülnie, de a ragadozóknak köszönhetően kizárt, hogy ennyien összejöjjenek. Ahogy a dolgozók kifejlődtek, kezdődhet az ivaros lárvák, a hímek és a nőstények nevelése. A királynő új petéket rak, ezek augusztusban kezdenek előbújni, és rögtön önállóan hozzálátnak, hogy alacsonyan tartsák a hímek és az eljövendő királynők számát: a még ki nem kelt lárvákat megakadályozzák a dolgozók által behordott táplálék elfogyasztásában. Ahogy a kifejlett hímek és nőstények elhagyták a fészket, hamarosan bekövetkezik a párzás, utána a megtermékenyített nőstény téli búvóhelyet keres magának, hogy aztán szerencsés esetben tavasszal bölcs és igazságos királynő váljék majd belőle.
A német darázsnak (Paravespula germanica) a franciával ellentétben nincs szép darázsdereka; a potroha szögletesen, amúgy brünhildásan simul a torhoz. A német darázs elég veszélyes fickó, az "X. Y. kaszával véletlenül belevágott egy darázsfészekbe, és..." kezdetű, nemritkán tragikus végű történetek általában német darázsról szólnak.
A német darázs és a kecskedarázs, vagy a ritkábban használt nyersfordításban közönséges darázs (Paravespula vulgaris), gömbölyű fészket épít, általában egy már meglévő üregbe, vakond vagy egér járatába. Ha emelkedik a létszám, bővítik a járatot, rágóikkal felszínre cipelve a felesleges földet. Ha hordozhatatlan akadályba, például kavicsokba ütköznek, azt aláássák, ami azért nem lebecsülendő szellemi teljesítmény. A kiterjedtebb föld alatti darázsfészkek kiásásakor alul egy csomó kavicsot találnak.
A darázscsípés
veszélyes dolog, különleges allergiás reakció esetén akár egyetlen szúrás is megölhet egy embert. Pánikolni ugyanolyan felesleges, mint a kutyaharapástól: a darázs legalább olyan könnyen kezelhető, mint egy őrkutya. A darazsak mérge roncsolja a vörösvérsejtek falát. A darázscsípés első osztályú fájdalom. Általában úgy következik be, hogy nem látjuk a darazsat, engem például legutóbb úgy csípett meg, hogy azt hittem, leszart egy madár, és tapintásos mintavétellel vizsgálgattam a fejem tetejét. A madárszar bizonyos értelemben valóban szerencsét hoz, engem ugyanis nem szart le, nem volt olyan szerencsém; darázs akadt a hajamba. Metsző, szúró fájdalom, amit gyorsan terjedő égető érzés és duzzanat követ. Három napig be sem tudtam hajlítani a mutatóujjamat, a teljes gyógyulás több mint egy hetet igényelt. A darázscsípés kezelése nem sok javulást hoz, de legalább jólesik. A sebet célszerű húsz percen belül antihisztamin-tartalmú krémmel bekenni. A klasszikus népi módszer a hideg borogatás ecetes vízzel, és ajánlott a csípés bedörzsölése valami antiszeptikus krémmel is. A lényegen sajnos egyik sem változtat. Ha már megcsípett a darázs, a lelki vigasz is jó kezelés lehet: a darazsakra is számtalan veszély leselkedik. A német darázs fészkét kitúrja a borz, és vastag szőre-bőre védelmében gátlástalanul lakmározik a lárvákból. A repülő darazsakat meg a madarak fogyasztják, a darázsölyvön kívül a gyurgyalag és a tövisszúró gébics. Utóbbi kettő a fiókáit is gyakran eteti darázzsal, de már az elfogáskor ártalmatlanítják: úgy kapják el, hogy amikor keresztben a csőrükbe veszik, a csőrből épp a potroh vége áll ki, így egy harapással levágják a fullánkot tartalmazó részt.
Ha nem a fészkét háborgattuk, nem támad. Ismétlem: nem támad. Abban, ahogy a lekváros kenyerünk körül ólálkodik, vagy megpróbál belemászni a mézesbödönbe, nincs több agresszivitás, mint amikor mi tesszük ugyanezeket. Rejtélyes közúti baleseteket is szoktak azzal magyarázni, hogy a vezető megijedt egy darázstól az autóban. Erre persze bizonyíték nincs, mert darázscsípés nincs az áldozatokon. Darazsat autóból eltávolítani ugyanúgy kell, mint legyet vagy szúnyogot: néhány centire lehúzzuk az egyik ablakot, és a légáram kiviszi. Tényleg, már többször próbáltam. Sokan azt mondják, nem szabad csapkodni, de szerintem tulajdonképpen még csapkodni is szabad, a darázs a végtelenségig toleráns, csak nem szabad kézbe venni és lenyelni.
Darázstámadást kiválthatunk a klasszikus gyarmati módszerrel is: a fészek közelében megölünk egy bennszülöttet. A német darázs például nem szereti, ha megölik a társait. Semmiképpen ne öljünk vagy kínozzunk német darazsat a fészek ötméteres körzetében, mert utolsó erejével még jó adag S. O. S.-feromont bocsát ki. Az S. O. S.-t nem szó szerint kell érteni; nem a mentésre szólítja fel a többieket, akik a gyógyítás terén meglehetősen eszköztelenek, hanem az azonnali megtorlásra. A rovarok kémiai érzékelése (szaglása) az állatvilág élvonalában van, így a legjobb minél távolabb kerülni a darázsfészektől.
A méhkashoz hasonlóan a darázsfészekben is vannak őrök, akik ellenőrzik a közeledő rovarokat, és támadás esetén szárnyuk megfelelő rezgetésével riadóztatják a közelben tartózkodó dolgozókat.
Talán gyerekes a kérdés, mi lennénk szívesebben: méhecske vagy darázs. Sose lehet azonban tudni, hátha egyszer tényleg megkérdezik, készüljünk tehát fel:
válasszuk a darazsat!
Először is, a darázs túlélhet egy jogos önvédelmet, míg a méh csípése - számára - mindig halálos. Pályaválasztási szempontból azonban fontosabb, hogy a méhecskék, vagyis a házi méh dolgozói néhány hét alatt halálra robotolják magukat. Ezt sokan úgy mondják, szorgalmasak. Természetesen a darázs dolgozók is magasan kvalifikált, precíz, lelkes és megbízható munkások, ők azonban nem halnak bele a munkába - a darazsak ismerik a nyugdíj fogalmát. Így, ha a polgárok életminősége jelenti egy állam fejlettségét, a darazsak egyértelműen a méhek felett állnak.
Sokan láttak már méhecskét (házi még dolgozó), amint különösebb ok nélkül egyik pillanatról a másikra kómába esik. Az ilyen dolgozó addig hajszolta magát, míg végül ki nem esett kezéből a simítólapát; sok méhecske még utoljára megtömi kis virágportokjait, de a kaptárba már nem tud visszaszállni; ott hal meg szegény a munka mezején.
Nem úgy a darázs dolgozók! Miután felnevelték a következő generációt, és az eljövendő királynők és herék kirepültek, a dolgozókat gyakorlatilag szélnek eresztik. A friss nyugdíjasoknak - a társas redősszárnyúak közé tartozván - még repülőjegy sem kell, önjáróan indulnak, hogy jól érezzék magukat. Ilyenkor nyár végén, kora ősszel az öreg darazsak nekilátnak, hogy már csak az élvezeteknek éljenek. A legnagyobb élvezet pedig ugyanaz, mint az embereknél: az édesség (a szex a darazsaknál a fullánkká módosult tojócső miatt kevésbé meghatározó). Ilyenkor okoznak pánikot a bódult élvezettel lekvárosüvegbe aléló darazsak a teraszon reggeliző családok számára. Amíg az evolúció egy korábbi stádiumában nem volt lekvár, a túlérett gyümölcsöket ették, de tulajdonképpen minden cukrost imádnak: kóla, méz, kapuccsínó, nyalóka, vattacukor. Adott esetben a fehérjét sem vetik meg, és a felvágottat is kikezdik.
A boldog, felelőtlen-felhőtlen nyugdíjaséletnek az első őszi fagyok vetnek véget, melyek finoman örök álomba szenderítik a jóléti rovarállam lakóit.
Winkler Róbert
