Ólomszennyezés a csapvízben

Ólomcső egyenlő méreg, sőt halál?

Tudomány

Valószínűleg jóval több helyen szennyezheti ólom a csapvizet, mint korábban gondoltuk. És a felelős többnyire a saját házunkban bújik meg!

Régóta halljuk, hogy a csapvíz minősége Magyarország nagy részén kiváló vagy legalábbis jó minőségű (már ahol az arzéntartalma nem magasabb, mint amennyit a rigorózus EU-előírások engedélyeznek). Meglehet, a vízbázisokból vételezett vagy alaposan megtisztított éltető folyadék kellő tisztaságban érkezik a forrásától a városi fővezetékeken át, amelyek már csak elvétve készültek ólomból. Ám ekkor a dúsan csordogáló víz megérkezik a házunkhoz, ahol sokszor még mindig ólomcsöveken folyik át, ráadásul sokfelé még a vízszolgáltató által működtetett bekötések is ólomból vannak.

Ólomcső egyenlő méreg, sőt halál? Azért nem ilyen egyszerű az összefüggés. Az emberiség nem véletlenül alkalmazta ezeket vízszállításra: az ólom olcsó volt, alacsony olvadáspontja miatt könnyen megmunkálható, és látszólag ellenállt a korróziónak is (ahogy kiderült, mennyire mérgező még kis koncentrációban is, úgy vált viszonylagossá e kétes kémiai ellenálló képesség). Mindenesetre az efféle szerelvények felszínén levegővel érintkezve afféle védő, sötétszürke oxidréteg keletkezik, amely vízben igen rosszul oldódik, és meggátolja, hogy a víz vagy az abban oldott anyagok közvetlenül kémiailag reagáljanak a fémólommal.

Vízvezetékek a Csepel Művek területén

Vízvezetékek a Csepel Művek területén

Fotó: MTI/Illyés Tibor

 

Ehhez jön egy még fontosabb faktor, a vízvezetékekben óhatatlanul lerakódó vízkőréteg – minél keményebb a víz, azaz minél több benne az oldott kalcium- és magnéziumsó, annál vastagabb védőréteg keletkezik a vízvezeték belsejében. Igaz, ez alatt azért még korrodálódhat, elmállhat az ólomcső, és a vízkő idővel magába zár ólomsókat is. További gondot okozhat, ha a víz savas, például túlságosan sok benne a természetesen oldott szén-dioxid, mert ez jól oldódó ólom-hidrogénkarbonáttá alakítja a fémólmot. Nem jó az sem, ha túlságosan lágy a víz, az oxigénnel teli víz pedig ólom-hidroxidként alakítja át a vízvezeték anyagát, ami szintén bekerülhet a csapon át kifolyó vízbe.

A vízkő által kialakított korlátozott védelem is sérülhet, ha részlegesen bolygatjuk meg az addig zömmel ólomból készült csőrendszert, egyes elemeit kiemeljük, a többi ott marad, ráadásul immár sérült védőréteggel, amely nagyobb koncentrációban engedi be az ólmot a vizünkbe. Utóbbi oldott (ionos) formában vagy vízben nehezen oldódó, apró, lebegő szilárd szemcséket alkotó vegyületként is a szervezetbe kerülhet, ahol a gyomorsavunk gondoskodik a további feldolgozásról.

Miért mérgez?

Nem tudunk arról, hogy az ólomnak bármilyen kedvező élettani hatása lenne, a kedvezőtlen élettani hatások egy bizonyos koncentráció, toxicitási határ felett jelentkeznek – e küszöbértéket sajnos elméletileg nehéz pontosan kiszámolni. Ahogy gyűltek a bizonyítékok a hosszú idő alatt a szervezetben felhalmozódó ólom kártékony hatásáról, úgy szabtak mind szigorúbb limitet a csapvíz engedélyezett nehézfémtartalmának is.

Például 2013 de­cemberében e tekintetben jócskán levitték az egészségre már veszélyes ólomkoncentráció felső határát: ekkortól egy liter csapvízben már csak 10 mikrogramm ólom lehet – addig ugyanis 50 mikrogramm volt a limit, ami ugyan egészségügyileg kockázatos volt, de sokkal jobban figyelembe vette a magyar realitásokat. Jellemző, hogy friss felmérések szerint például a fővárosi lakások igen jelentős, habár – kellő mérések híján – nehezen megbecsülhető hányadában lehet magasabb az ivóvíz ólomkoncentrációja a megengedettnél.

false

 

Fotó: Flickr CC

 

Az ólom veszélyességét fokozza, hogy más nehézfémekhez hasonlóan csak részben ürül ki a szervezetből, egy bizonyos része (felnőtteknél ez azért csupán 1 százalék, de gyerekeknél jóval magasabb hányad) felhalmozódik a csontokban. Különösen veszélyes a gyermekek, pláne a csecsemők, illetve a terhes nők és magzatuk számára: a krónikus ólommérgezés nyomán károsodik a központi idegrendszer, nem alakul ki a normál működéshez szükséges agyi állomány, ráadásul gyermekeknél az ólom sokkal gyorsabban szívódik fel, és kevésbé ürül ki, mint a felnőtteknél.

Nagyobb ólomkoncentráció bevitele esetén fennáll a koraszülés veszélye, emellett esetleg agyi károsodással jön világra a gyermek. A vizsgálatok szerint a gyerekeket ért súlyos ólommérgezés központi idegrendszert sújtó hatásai már visszafordíthatatlanok – felnőtteknél azért némi kelátterápia után többé-kevésbé helyreállítható az eredeti állapot.

Természetesen nagyobb koncentrációjú ólomszennyezést még az amúgy egészséges felnőttek is megéreznek, még ha a kiváltó okot nem is olyan egyszerű azonosítani. A hosszú időn át felhalmozódó ólom okozta mérgezési tünetek nehezen felismerhetők, könnyen összetéveszthetők más betegségek és mérgezések szimptómáival, pláne, amikor még csak kezdeti fázisban tart a krónikus (azaz fokozatos fémbevitel által kiváltott) ólommérgezés.

A legjellemzőbbek a központi ideg károsodása miatt bekövetkező, sokszor a viselkedést is befolyásoló tünetek: álmatlanság, esetleg delírium, a kognitív képességek hanyatlása, reszketés, hallucinációk és görcsök. Ehhez még simán társulhat alhasi fájdalom, kóros kimerültség, a libidó csökkenése, fejfájás, rossz közérzet és veseproblémák. Ez utóbbi kivételével az összes többi tünet éppúgy lehetne a mindennapi stressz következménye is – hogy nem így van, hanem a csapvizünk a felelős, azt az orvos is csak egy alapos vérkép alapján mondhatja meg.

Kevéssé valószínű, hogy az egészségügyi határértéket csupán némileg meghaladó ólomtartalmú csapvíztől ilyen súlyos tüneteink lesznek, de azért nem ajánlatos játszani a tűzzel. Az ólom kártételeit pedig nehéz lenne túlbecsülni: becslések szerint csupán 2016-ban világszerte 540 ezer ember vesztette életét ólommérgezés miatt (az ólommérgezés történelmi jelentőségéről lásd: Róma is ráment? című keretes írásunkat).

Hogyan mérjük?

Ha arra gyanakszunk, hogy a mi csapvizünk is ólommal szennyezett, nincs más dolgunk, mint bevizsgáltatni – ezt most ingyen is megtehetjük! Létezik ugyanis egy úgynevezett „nyitott labor” kezdeményezés, amelyet a Nemzeti Népegészségügyi Intézet visz egy 11,43 milliárd forintos, sok területre kiterjedő uniós projekt részeként: ennek keretében térítés nélkül bevizsgálják a csapvizünket, csak jelentkezni kell a vizsgálatra. Összesen 500 millió forint költhető el a csapvíztesztekre, a program kezdete óta 2700 mintát vizsgáltak be, ezeknek az ötödében mértek az egészségügyi határértéknél magasabb koncentrációt.

false

 

Fotó: Flickr CC

 

Elkészült egy úgynevezett budapesti ólomtérkép is, ez egyelőre csak a kockázatos épületeket jelöli, nem pedig valós mérések alapján készült, ám ezzel együtt is meglehetősen riasztó képet fest a potenciális ólomkockázatokról.
A Központi Statisztikai Hivatal 2011-ben csupán a fővárosban negyedmillió olyan, akkor lakott lakást talált, amelyek 1946 előtt épültek: a vízvezetékek ezekben részben vagy egészében ólomból készültek. Nyugodtan hozzájuk csaphatjuk az ezt követő évtizedeket is – visszafogott kalkulációval élve és a határt óvatosan meghúzva (2016-os KSH-adatok szerint) is az jön ki, hogy a teljes lakásállomány 30 százaléka 1960 előtt épült.

Ezek zöme magántulajdonú, ahol a tulajdonosra, és nem a közre hárul a felújítás terhe. Az ólom vízközművekben való használatában nem a második világháború, hanem a rendszerváltást közvetlenül megelőző időszak, a nyolcvanas évek a cezúra, hiszen 35 évvel ezelőttig (a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években is) még kiterjedten építették be az ólomcsöveket. Egy, a mostani évtizedben készült kutatás szerint a nyolcvanas évek előtt épült laká­sok felében lehet magasabb az ólomkoncentráció a frissen kiengedett csapvízben literenként 10 mikrogrammnál (2012-ben egy nem reprezentatív mérés során már mérték a határérték tizenhétszeresét is, igaz, ez volt az akkori legnagyobb érték).

Hogyan kezeljük?

A mostanában elhíresült veszélyesen magas ólomszennyezési adatok (nemrég épp ezért két szegedi általános iskolában kellett elzárni a vizet) rendre a csap megnyitása után közvetlenül kifolyó vízből származnak. Ez ugyanis már eleget állt a csövekben ahhoz, hogy kellő mennyiségű ólmot beoldjon, illetve bemosson a sérült védőrétegű/korrodált ólomcsövekből.

Radikálisan javul a helyzet, ha alaposan kifolyatjuk a vizet! Már 15-20 másodperc is sokat számít, pláne ha egy percig is csorgatjuk. Igaz, sokakat zavarhat az efféle ivóvízpazarlás, ami egyrészt környezeti szempontból is szomorú, másrészt pénzbe kerül, de mint láttuk, ennyit igazán érdemes rászánni. Ráadásul idővel nem csupán az ólomkoncentráció fog visszaesni a határérték alá, de kellemesen le is hűl a szomjunkat oltó víz.

És ha már a hőmérsékletnél tartunk: ajánlatos a közvetlenül a poharunkba kerülő vízen felül a főzésre, tea- vagy kávékészítésre való vizet is szigorúan a hideg vizes csapból vételezni, hosszas kifolyatás után: a meleg víz ugyanis sokkal hatékonyabban oldja be, illetve ragadja magával a fémsókban gazdag lerakódásokat.

false

A csapból kifolyó vizet nekiállhatunk mi magunk is megtisztítani – a kereskedelemben kaphatók ilyen berendezések, de korántsem mindegyik alkalmas a nehézfémsók, például az ólom kiszűrésére. Erre a célra a speciálisan zeolitot tartalmazó ioncserélőket lehet használni. A zeolit (amelyet legtöbben a macskaalomból, illetve a fagyott téli úttestre szórt zúzalék formájában ismernek), afféle ásványi molekula-, illetve ioncsapdaként fungál, így képes az ólmot megkötni, cserébe (az előzetes sóval való kezelésnek köszönhetően) nátriumionokat juttat a szűrt csapvízbe.

A házak teljes ólommentesítése kiterjedt, összességében igen költséges csőcsere nyomán valósulhat meg, amihez társasházi körülmények között valamennyi lakó összefogása, anyagi erőfeszítése is szükséges – hiszen hiába cserélik egy szakaszon a vezetéket, ha egy másikon megmaradt az ólomcső, sőt a bolygatás miatt esetleg még több szennyeződést is kiad. Ahol viszont nagyon jelentős az ólomszennyezés a vízben, ráadásul a háztartásban az ólommérgezés szempontjából különösen veszélyeztetett személy (kisgyermek, csecsemő, terhes anya, krónikus beteg) lakik, ott jöhet a – főleg a műanyag palackozás miatt sokszor elátkozott – palackos víz.

Róma is ráment?

Az ólommérgezés még manapság is ölthet szinte járványos formát – valójában ilyen esetekben sokkal inkább tömeges mérgezésről beszélünk. A közelmúltban Kínában és Nigériában is előfordult ilyen, főleg a helytelen fémmegmunkálási, ólombányászati és kohászati módszerek miatt. Súlyos és tömegesen jelentkező tüneteket okozott az ólommérgezés az ókori Rómában, ahol hosszú időn keresztül ólomból készültek a vízvezetékcsövek is, habár akadtak olyan szakértők (mint a legendás építész Vitruvius), akik már akkor is tisztában voltak az efféle szerelvények kockázataival.

A mérgezési tünetek között a központi idegrendszer sokszor szinte a tébolyhoz vezető zavarai mellett megjelent a rossz veseműködés miatt kialakuló „szaturnuszi” köszvény is. A modern szakértők szerint azonban nem valószínű, hogy csapok híján, a védő vízkőréteg által leszigetelt ólomvezetékekben folyamatosan áramló víz komolyan szennyeződhetett volna ólommal. A tömeges mérgezési tünetekért sokkal inkább felelőssé tehetők a főzéshez is használt ólomedények, no meg a savanyú, ecetes borok édesítésére használt, különösen mérgező ólom-acetát – de még így sem igazolható, hogy ez vezetett volna Róma bukásához.

Neked ajánljuk