Magyar Narancs: 170 év távlatából úgy tűnik, mintha a nemzetiségek közötti vérontás hirtelen szakította volna meg a korábbi békés együttélést. Volt valamilyen előjele ennek korábban?
Hermann Róbert: Nem nagyon volt komoly előjele, nem véletlenül érték az események sokkszerűen a magyar társadalmat 1848-ban. A reformkori statisztikák alapján ugyan a magyarok már érzékelhették, hogy kisebbségben vannak Magyarországon, és ez adott némi fenyegetettségi érzetet, de jellemző a felkészületlenségre, hogy a Magyarországtól ekkor már egyértelműen függetlenedni akaró horvát mozgalmon túl a legveszélyesebbnek a szlovák helyzetet tartották, köszönhetően az 1831-ben Szepes és Sáros vármegyében lezajlott koleralázadásnak és a szlovák értelmiség körében létező cseh és orosz, azaz pánszláv orientációnak. Az események későbbi brutalitását az 1784-es erdélyi Horea-féle parasztfelkelés vetítette előre, ahol a főleg román etnikumú felkelők kifejezetten „utaztak” a magyar földesurak legyilkolására. De mindkét lázadásnak a nemzetiségi vidékeken inkább volt társadalmi-gazdasági jellege, csak az adott nekik némi etnikai élt, hogy a magyar nemesség gyűlölete egyben „a magyarok” gyűlöletét is jelentette, hiszen számukra a földesúr jelenítette meg a magyarságot. A horvátokkal közvetlenül 1848 előtt már érzékelhető volt a feszültség. A horvát politikában Bécs-barát fordulat ment végbe, amely politika az ekkor már döntően horvátok lakta, ám a történelmi Horvátországhoz nem tartozó Szlavóniával, a Katonai Határőrvidékkel, a Muraközzel és Fiuméval kiegészített Nagy-Horvátország létrehozását szerette volna elérni, amely önálló tartományként illeszkedik a birodalomba.
MN: A magyar nacionalizmus reformkori ébredése mozgósította a nemzetiségeket?
HR: Közkeletű tévedés csak erre vagy a Habsburg-udvar szervezkedéseire visszavezetni a nemzetiségi ellenállást. Erre a korra már nekik is megvolt az önálló nemzeti mozgásuk, céljaik. Ám ezekben komoly törésvonalak voltak a nemzetiségeken belül is. A románok Királyhágón inneni része – amely egyébként számban felül is múlta az erdélyit – egyértelműen támogatta a magyar reformmozgalmat, míg a szűken vett erdélyi román értelmiség fő célja az Erdély és Magyarország közötti unió megakadályozása volt. Önálló fejedelemségben kívántak a „bevett” erdélyi rendi nemzetek közé kerülni, etnikai arányuknak megfelelően lehetőleg vezetőként. A három „román” fejedelemség egyesítése ekkor még olyan ködszerű álom sem nagyon volt, mint manapság a magyarok esetében a „mindent vissza!”.
A szlovák értelmiség evangélikus lelkész vagy tanító volt, ami nem aratott sikert a katolikus többségnél: náluk a vallási fontosabb törésvonal volt, mint az etnikai. Az erdélyi szász városok féltették középkori eredetű önkormányzatiságukat, és ezért nem támogatták az uniót – de Brassó például egyértelműen magyarbarát volt. A szerbeket a Határőrvidéken kezdetben nem is érintette a reform. Viszont az is tény, hogy az 1844-es nyelvtörvény fontos mérföldkő volt minden nemzetiségnél. Ez és a protestáns egyházak tervezett magyar uniója előrevetített számukra elmagyarosító törekvéseket, amire volt is némi hajlandóság a magyar elitben. Például maga Széchenyi is „olvasztó felsőségről” beszélt.
MN: Hogyan fogadták március 15-ét és az áprilisi törvényeket?
HR: Mindannyian az érdekeik érvényesítésének a lehetőségét látták az átalakulásban, ami sok esetben ütközött a magyar érdekekkel. A horvátok Jellasics báni kinevezése után az önállóság útjára léptek, a szerbek önálló déli szláv vajdaságot szerettek volna, amit a magyar kormány, amely éppen visszakapta a rendelkezést e területek fölött, nem adhatott meg. Az erdélyi románok rendi nemzeti elismerésüket kérték, amit a magyarok azzal utasítottak vissza, hogy a polgári átalakulással úgyis jogegyenlőség lesz, tehát felesleges a követelésük. Ne feledjük, hogy a horvát bán rendelkezett a horvátországi katonai erővel, a szerbek a Határőrvidéken fegyveres erőt jelentettek, és az Erdélyben állomásozó négy határőrezred közül is kettő román sorozású volt. A szerbek sok esetben saját császári tisztjeiket is elzavarták, és újakat választva vették kezükbe a haderejüket.
MN: Mindez jól jött a szorult helyzetben lévő császári udvarnak.
HR: Ez kétségtelen, ugyanakkor egyértelmű agitációt csak az erdélyi románok meggyőzésénél tudunk kimutatni. Jellemző a zűrzavaros helyzetre, hogy a magyarok ellen fellépő Szlovák Légió döntően egyébként cseh tagjait majd egy főleg szlovákokból álló nemzetőr-alakulat veri le. Erdélyben pedig az a Puchner Antal a császári főhadparancsnok, aki selmecbányai születésű, és még a naplóját is magyarul írja, ugyanakkor egyértelműen udvarhű.
A székelyek legfőbb követelése a határőrezredi rendszer megszüntetése, amiről a magyar kormány természetesen hallani sem akar, hiszen akkor nem marad katonai ereje a frissen visszaszerzett Erdélyben. Ha nincs a brutális román támadás, akkor ki tudja, hogyan reagálnak a székelyek az eseményekre.
MN: Májustól viszont már egyértelműen etnikai polgárháború zajlik az országban.
HR: Ez egyértelmű. A szerbek brutális kegyetlenséggel csapnak le a magyar falvakra, olyan, nálunk régen túlhaladott eszközök is megjelennek a félfüggetlen balkáni Szerbiából érkező önkénteseknek is köszönhetően, mint a fejlevágás gyakorlata, nők, gyerekek megölése. A cél itt egyértelműen a más etnikumú lakosság – nemcsak a magyarok, hanem a románok, a németek – elűzése, kiirtása. Az események sokkolták a magyar közvéleményt, a kormány kezdetben szintén irreguláris haderőt vet be, amelyek látva a pusztítást, szintén nem kesztyűs kézzel ütnek vissza; előfordulnak esetek, amikor a foglyokat egybeterelik, és rájuk gyújtják a házat. Erdélyben Puchnernek nincs elég katonája, hogy a magyar szórványvidékeken is átvegye az irányítást, ezért román felkelőket használ, mondhatni, enged szabadon. Ahol alulművelt, felfegyverzett tömegre bízzák magasan polgárosult és náluk sokkal jobb módban élő lakosság felügyeletét, csak idő kérdése az indulatok elszabadulása. Ráadásul mindez kapott még etnikai színezetet is az „elnyomó” magyarok ellen.
MN: Mi volt ilyen esetekben a „forgatókönyv”?
HR: A város határában megjelenik a román felkelőhad, és megadást követel, a város védői pedig vagy próbálnak tárgyalni, vagy az ellenállást választják. Mindkét esetben a győztesek részéről rablások, gyilkosságok, sőt mészárlások következtek. A legdurvább a helyzet a szórványmagyar területeken 1848 októberében és novemberében. Ekkor teljesedik be Kisenyed, Zalatna és Alsó-Fehér, Hunyad vármegyében sok magyar település sorsa. Vannak magyar részről is akciók, de az ekkor jobbára védekező Székelyföld helyzete miatt sincs hasonló válaszlépés. De a nagyságrend nem összevethető. Sokatmondó, hogy a Puchner reguláris katonasága által felügyelt területeken nem jellemzők az ilyen kilengések, és novembertől konszolidálódik is a helyzet, hiszen a román felkelők sok esetben kincstári vagyont, bányagépeket, épületeket is tönkretesznek. Ugyanakkor a legborzalmasabb tragédia, a nagyenyedi mészárlás, január 8-án történik, Bem ellentámadásának megindulása után, amikor a román népfelkelők aktivitására újra szükség van. Nagyenyeden legalább 800 polgári, döntően magyar áldozatról beszélhetünk. Ennek aztán a magyar oldalon is lesz következménye, akár egyedi bosszúk formájában is. Tudunk olyan esetről, amikor a magyar menetelő katonák egyszerűen lemészárolnak egy az úton szembejövő román családot. Erdély etnikai képe megváltozott 1848–49-ben az öldöklések hatására.
MN: Hogyan viszonyult a polgárháborúhoz a magyarországi városok német és zsidó lakossága?
HR: A forradalom elején, 1848 áprilisában, májusában voltak antiszemita kilengések. Nyugat-Magyarországon – Sopron, Vas, Moson vármegyében – a mezővárosi polgárság igyekezett gazdasági okokból fellépni a kocsmabérlő zsidók ellen, a nagyvárosi, pesti, pozsonyi németek a helyi, iparűző zsidókat próbálták kiszorítani a piacról, itt már pogromszerű események, például gyújtogatások is előfordultak. A szlovák városokban, például Vágújhelyen halálos áldozat is volt. El kell mondani, hogy ezek ellen a magyar államhatalom nagyon határozottan fellépett, és a döntően gazdasági okokra visszavezethető események véget is értek, illetve érdekes módon a Dunától keletre nem is fordultak elő.
MN: Milyen máig ható hatása van a polgárháborús eseményeknek a nemzetekre?
HR: Teljesen változó. Magyar–román viszonylatban ez egyértelműen be nem gyógyult seb, amiben szerepe volt a felelősségre vonás elmaradásának is. A román vezetők egy része kitüntetéseket, évjáradékot kapott a későbbiekben, például Nagyenyed feldúlásának vezetője 1867 után vígan bejárt a városba, és a központban húzatta a cigánnyal. A román történetírás máig tagadja a népirtás tényét is, ennek áldozatait összemossa a háborús katonai áldozatokkal. A Délvidéken a későbbi trauma, 1944–45 partizándúlása egyértelműen felülírta az emlékezetben az eseményeket, ugyanakkor szerintem az 1941-es hideg napok brutális magyar fellépésében társadalompszichológiailag benne volt a szerbekről 1848-ban kialakult kép. A horvát példa viszont azt mutatja, hogy a jó aktuálpolitika is képes felülírni a régi traumát, a horvát függetlenség 1989–91-es magyar támogatása alapvetően jobbá tette a két nép kapcsolatát, olyannyira, hogy vicces módon Jellasics lovas szobrának kardja is már Belgrád, és nem Budapest felé mutat. Bár itt az is fontos, hogy nem voltak a másik két helyszínhez hasonlóan súlyos etnikai atrocitások: Jellasics betörésekor ugyan a horvát segédcsapatok is követtek el kilengéseket, Kőszegen meg magyar nemzetőrök vertek agyon magukat megadó horvát népfelkelőket, ám mégsem beszélhettünk súlyos ellenségképről. Az osztrák viszonyon a dualista „sógorság” segített, szlovákok pedig eleve nagy számban harcoltak a magyar honvédseregben.
MN: Mennyi polgárháborús áldozata lehetett 48-nak?
HR: Ez rendkívül nehezen kutatható téma, a forrásanyag minden oldalról bizonytalan. Viszont éppen az erről szóló film (a nemrég bemutatott Elpusztítani mindent – Az ismeretlen polgárháború 1848/49 című dokumentumfilm – a szerk.) készítésekor szembesültünk azzal, hogy helyi szinten, például a plébániák Historia Domusában előkerülhetnek nagyon fontos információk az adott közösségről. A szabadságharc után az osztrák hatóságok igyekeztek felmérni a „magyar terror” áldozatainak a számát. Erdélyben: előbb 4800-ra – ebből 4500 román –, majd 6100-ra – ebből 5500 román – tették ezt a számot, de ide kalkulálták a román népfölkelők valódi csatákban elesettjeit is. Ezzel szemben a román történetírás ma 40 ezer román áldozatról beszél, ami nyilvánvalóan nem igaz. Másik oldalról Egyed Ákos számításait nagyjából pontosnak vehetjük, ő 7500–8500 magyar polgárháborús halottról beszél. A Délvidéken még kevesebb az adat, de Szenttamás, Zenta, Tiszaföldvár korabeli lakosságából kiindulva több ezer magyar áldozat lehetett. Egy másik, a magyarországi területre vonatkozó osztrák összeírás itt 460 magyarok által meggyilkoltat vett számításba. Összességében legalább 20 ezer fős polgárháborús áldozat lehetett, ezek többsége egyértelműen magyar.
MN: Mikor lesz érzelemmentesen megközelíthető ez a téma, hiszen lassan két évszázad telt el?
HR: Mindkét oldalon nemzeti érzékenységet sért. Mindenki a saját népének katonáit szeretné Szent György-lovagként látni, és nem szeretjük, ha olyan adatok kerülnek napfényre, amelyek ellentmondanak e képnek. De a történész felelőssége a nemzeti érzelmeken túli valós kép feltárása. Szerencsére az újabb román történetírásban talán van e téren elmozdulás, és megindulhat a párbeszéd a szakmában. Sajnos az emberek többsége nem olvas történeti munkákat, így a napi politikának megnő a felelőssége e téren is. És rövid távon gondolkodva a politika ellenérdekelt mindkét oldalon ez ügyben.
