„Nem jó a burokban maradni, és nem elég azt mondani a másiknak, hogy az hazugság”

Az ellenzéki összefogás nehezen született meg, és a folytatás sem megy könnyen, de talán elindult egy tanulási folyamat, ami hatással lehet az egész társadalomra. Széll Krisztián oktatáskutató, szociológus, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kara Neveléstudományi Intézetének egyetemi adjunktusa abban bízik, hogy a valódi nyilvános viták láttán létrejön a kritikus tömeg, amelynek igénye lesz az őszinte, indulatoktól mentes beszélgetésekre.

Magyar Narancs: A fasiszták – akikről azt mondta Márki-Zay Péter miniszterelnök-jelölt, hogy a kommunistákkal együtt képviselve vannak az ellenzéki együttműködésben – köztünk élnek. Apák festik az óvoda kerítését közösségi munkában, az egyik arról kezd beszélni, kit, kiket kellene agyonlőni, vagy hogyan kell nevelni a nőt. A szociológia szerint mi erre a közösség szempontjából kívánatos reakció?

Széll Krisztián: Ha nem akarjuk, nem fordul elő gyakran, hogy olyan emberekkel kerüljünk kapcsolatba, akiknek ennyire különbözik az értékrendjük a miénktől. Elég nehéz helyzet az is, amikor közeli barátunk tesz valami vállalhatatlant. Azért vagyunk barátok, hogy ki lehessen mondani: ezzel nem értek egyet. Az a fontos mind a két esetben, hogy a probléma felszínre kerüljön. Ha a mélyben marad, akkor is köztünk lesz, csak nem tudunk vele mit kezdeni. Ugyanez érvényes a társadalomra:

ami közös trauma nem kerül felszínre, az ugyanígy megmarad, az egész közösség nem tud mit kezdeni vele.

Ezért lenne jó foglalkozni az általános és a középiskolában konfliktuskezeléssel, a vitakultúra fejlesztésével. Legalább tudná az ember: jó, ha tépelődik, hogy mégis máshogyan kellett volna szólni. Az, hogy reflektálok a saját viselkedésemre, az első lépés ahhoz, hogy legközelebb jobban mérjem föl a szituációt, és kiforrottabb választ adjak. A kérdésben említett helyzetre nem mindig tudunk tisztán jól vagy rosszul reagálni. Akár egy ironikus megjegyzés is jó lehet, ha jelzi, hol a határ. A vagdalkozás, vagy azt mondani simán, hogy te hülye vagy, például inkább rossz megoldás. Ha tényleg arról beszél valaki, kiket kellene agyonlőni, az teljesen vállalhatatlan, ezt szerintem meg kell mondani. Arról elindulhat egy beszélgetés, miként jutott valaki odáig, hogy ilyeneket mondjon.

MN: Az nem a saját határaink tologatása, ha próbáljuk megérteni, miért mond ilyeneket a másik?

SZK: A megértés nem azonosulás, és segít. Részt vettem annak idején A közösségi kapcsolatok igénye, a demokrácia megújításának esélye című kutatásban, amely Utasi Ágnes professzor asszony vezetésével 2008-tól 2012-ig zajlott. Kiderült belőle, milyen embe­rekre jellemző a teljes izoláltság, mennyi ismerősünk, barátunk, nagyobb közösségi kapcsolatunk van. Nyilván látszott, hogy akiknek szélesebb a közösségi kapcsolatrendszere, jobban, gyakrabban bevonódnak közéleti ügyekbe is. Az is megállapítható volt, hogy aki gyerekkorában otthon azt látta, a család sokat jár vendégségbe, sokszor van otthon baráti összejövetel, az ő közösségi kapcsolatai is hasonlóan szerteágazóak lesznek. A gyerekkori minták ugyanígy azt is meghatározzák, hogyan oldja meg az ember a problémáit, mit tart családi ügynek, amihez kívülállónak nincs köze, és mi a közügy, akkor is, ha családon belül történt.

Naiv vagyok, de én hiszek abban, hogy ha kritikus helyzetben megszólalunk, elmondjuk, hogyan látjuk a dolgot, és nyitottak vagyunk arra, amit ezután hallunk, az jóra vezet, még ha először esetleg fel is horgadnak az indulatok. Nyitottság alatt azt értem, hogy világosan megmutatom, mi az én értékrendszerem, feltételezve, hogy velem szemben is ugyanilyen nyitottan beszél a másik. Több olyan nyilvános vitát szeretnék, mint amilyen a Partizánon látható, amikor két táborra oszlanak az emberek, beszélgetnek egy témáról, és a résztvevők megváltoztathatják a véleményüket, át lehet ülni a másik oldalra, mert el-, illetve felismerik a tévedés lehetőségét. Olyan beszélgetés indul el, amelynek középpontjában a megértés szándéka áll, nem a másik ellehetetlenítése.

Ha egy ember – vagy egy közösség – nem beszél indulatok nélkül a fontos dolgairól, abból robbanás lehet.

Vannak, voltak mindenféle szelepek. A „folyosószocializmus” például, amikor a folyosón őszinték voltak az emberek, aztán az irodában elkészült a jegyzőkönyv, amelybe mást írtak. Ami a megértés szándékát illeti, sokszor elfelejtjük, hogy a másik ember kontextusát nem látjuk teljes egészében. Sánta Ferenc Az ötödik pecsét című regényében az egyik szereplő kényszerből olyasmit tesz meg, amit magától sosem tett volna. Lehet ítélkezni fölötte, amíg ki nem derül, hogy azért mentette meg erkölcstelen tettével saját életét, mert zsidó gyerekeket bújtat, és ha nem megy haza, azok is odavesznek. Az, ha valakinek sanyarú gyerekkora volt, nem menti föl, de más megvilágításba helyezheti a tetteit, amiből lehet tanulni. Az, hogy a megértés szándéka és a szolidaritás mennyire jellemző a magyar társadalomra, látszik a Facebookon is, például az orosz–ukrán háború kitörése óta. Olvasom a kommenteket, mert kíváncsi vagyok azokra a saját valóságokra, amelyek körvonalazódnak. Lehet boncolgatni, hogyan jutottunk odáig, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát, milyen volt az ukrán kisebbségi politika, de azért az rettenetes, hogy erre so­kak­nak elfogadható reakció a háború elindítása, emberek elpusztítása. Az élet védelme olyan alap, ami jó lenne, ha nem válna vita tárgyává.

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Saját igénye vagy tudományos érdeklődés, hogy kinéz a buborékjából?

SZK: Buborékok mindig léteztek. Riasztó lehet, hogy ha babakocsira keresünk rá, akkor mindenféle babaholmikat kezd ajánlani az internet, és politikai érdeklődésünk lenyomata ugyanígy kirajzolódik, akár a manipulálásunkra is használható, de a net alkalmazkodik az emberi együttélés természetéhez. Mindig is jellemzően a hasonló társadalmi helyzetű, iskolai végzettségű, világú emberek között alakultak ki szorosabb kapcsolatok, ezt megfigyelték a társadalomtudósok. Szembetűnő ez azon is, ki kivel köt házasságot, jellemzően – nyilván nem kizárólag – azonos státuszú emberek.

De szerintem egy idő után mindenkinek lesz igénye arra, hogy rendszeresen kinézzen a buborékjából, azt pedig, hogy ez jó, tényleg igazolja a tudomány alapvető működése. Nem véletlen, hogy a tudományos eredmények kinyilatkoztatások helyett viták nyomán alakulnak, szilárdulnak meg. Amikor eltérő véleményű emberrel beszélgetek, az attól emlékezetes, termékeny beszélgetés, ha utána elgondolkodom olyan hallott szemponton, amire addig nem gondoltam. Meghatározó élmények voltak számomra a vajdasági magyarokkal készített interjúim, megismerni olyan háttereket, amelyekről fogalmam sem lehetett. A pedagógusnak készülő hallgatókat is sok esetben rá kell ébreszteni arra, hogy nem minden iskola olyan, mint az, amelyből ők jöttek.

MN: Azért az sem csoda, hogy sokan úgy érzik, jobb, ha maradnak a saját buborékjukban. Például azt mondják, nem foglalkoznak politikával.

SZK: Látszik az országgyűlési választások részvételi adatain, hogy az érintettek legalább egyharmada nem mozdul. A politika fogalmát azonban nem mindenki használja pontosan. Mert lehet, nem akar véleményt nyilvánítani az ember a kormányról, de arról úgyis lesz véleménye, ha nem ürítették ki a háza elé kitett szemeteskukát. Erről beszélni közpolitika. Az is az, amikor azon tűnődik, hogy a jelöltet, aki valamelyik szervezet színeiben elindul, milyen embernek tartja. Jellemző kutatási adalék, hogy egy közösségi házban egy tánckörbe járó emberek arról beszélgettek, rendbe kellene hozni a ravatalozót, és a beszélgetésből cselekvés lett. Volt a folyamatban egy katalizátor személy, de aztán mindenki hozzátette a magáét, és lett új ravatalozó. Az ukrajnai háború hírére sokan azonnal elkezdtek adományokat gyűjteni, segíteni a menekülteknek, mások látták, hogy ez elindult, csatlakoztak. A pedagógusoknál is lehetett látni, hogy egy idő után – ahogy látták, megmozdult valami – egyre többen álltak ki nyilvánosan a sztrájkjog mellett.

Szeretem azt hinni, hogy – amiképp elérte a kritikus tömeget az igény a piacon a környezetbarát módon előállított élelmiszerekre – nő az igény az iránt is, hogy normális keretek között beszéljünk egymással. Idővel elegük lesz az embereknek a szavakkal való dobálózásból vagy abból, hogy csak olyanokkal beszélgessenek, akik ugyanazt gondolják. Szent Ágoston mondta, hogy ha nem utazunk a világban, az olyan, mintha egy könyvben csak egy oldalt olvasnánk el.

Nem jó a burokban maradni, és ha kilépünk, nem elég azt mondani a másiknak, hogy az hazugság,

vagy mindent megmagyarázó érvként használni Orbán, Gyurcsány vagy Soros nevét. Várom, hogy elegük legyen a magyaroknak az ilyen jellegű kategorizálásból.

MN: Pedig a kategorizálás is természetes, így értelmezzük a valóságot.

SZK: Igen, de látszik, nagypolitikai törekvés is elkülöníteni az embereket ilyen módon egymástól, éles határvonalat húzni, hogy világos legyen, ki van velünk, ki ellenünk. Mintha nem lenne átjárás. Így tényleg egyszerű elmagyarázni bármit a világban, csak ez a kép részigazságokból fog állni. Emlékezetes Jane Elliott tanítónő 1968-as kék szem, barna szem kísérlete. Azt mondta az osztályának, a kék szeműek felsőbbrendűek, mint a barna szeműek. A kék szeműek kiközösítették a barna szeműeket – aztán a tanítónő a barna szeműekről állította azt, hogy előbbre valók, ennek hatására az addigi elnyomottak kerekedtek felül. Ez a mai normák szerint etikai aggályokat vet fel, de szemléletes. Egyik ember sem tisztán jobboldali vagy baloldali, kormánypárti vagy ellenzéki. Ha nyilvánosan véleményt mondok egy ügyben, kapásból besorolnak valamelyik oldalra, más véleményem alapján pedig a másik térfélre, anélkül, hogy ismernék a kontextusai­mat. Úgy tűnhet, Jóska, aki az Orbán Viktor vezette Fideszre vagy a Gyurcsány Ferenc vezette DK-ra szavazott, ettől velejéig romlott ember, de aki beszél Jóskával, erről is, az árnyalni fogja ezt a véleményét. Az is lehet, hogy ásod a kerted, Jóska pedig odajön, és segít, egy szó nélkül – akkor most milyen ember?

MN: Ha a politikusok beszédmódja meghatározza a hétköznapi kapcsolatokat, annak is lehet hatása a társadalomra, hogy az ellenzéki összefogás pártjai összehozták az előválasztást, hogy látni lehetett a jelölteket vitatkozni, és a voksoláskor egymás mögött állt a sorban Jobbik- és DK-szavazó?

SZK: Tanulságos megnézni az Európai Unió­ban az egyes országgyűlések összetételét. Sokféle változat van, gyakran instabilitás látszik bennük. Ez az eredmény, amit az ellenzéki összefogásnál láttunk, nem született meg könnyen, és a folytatás sem fog simán menni, mert ez kényszer szülte kapcsolat, olyan emberek között, akik sokszor nagyon másként gondolkodnak bizonyos dolgokról. Ez azonban egyben látványos tanulási folyamat, azok számára is, akik kívülállóként nézik. Annak pedig az az eredménye, ha egy sor közügyben konszenzus születik. Meg tudnak egyezni alapdolgokban, amelyekről aztán nem kell vitatkozni, vagy amelyekhez vita közben vissza lehet térni. Már pislákol valami. Tudom, a mostani viszonyok között utópisztikusnak tűnik, de hosszabb távon az lenne a jó, ha ebbe a folyamatba minden politikai szereplő, a jelenlegi kormány is bekapcsolódna.

Szokás azt mondani, hogy a rendszerváltás óta mintha alig fejlődött volna a társadalom. Ralf Dahrendorf szerint a politikai rendszer megváltoztatásához elég egy év, a gazdasági alapok átalakításához valamivel több, az állampolgári kultúra, az értékrend kialakulásához viszont akár egy emberöltőre is szükség lehet. Jogos igény, hogy nyilvános vitában derüljön ki, milyen értékrend mentén szerveződjön a társadalom, de erről nincs vita: valaki megmondja, mi hogyan lesz, például a család ilyen, és kész. Dolgoztam egy azóta megszűnt intézményben, amely a jogszabályok hatásvizsgálatával foglalkozott. Mostanra a kezdeményezésből annyi maradt meg, hogy kitöltenek egy hatásvizsgálati lapot, sok esetben néhány perc alatt.