„Nem lett volna szabad kiadni” - Arató László magyartanár az új helyesírási szabályzatról

A helyesírási szabályzat új ki­adásának hiányairól, a felmerülő problémákról és a helyesírás taníthatóságáról a Magyartanárok Egyesületének elnökét kérdeztük.

Magyar Narancs: 31 év után mi indokolta a szabályzat új kiadását?

Arató László: Azzal kezdeném, hogy ebben a formájában nem kellett és nem lett volna szabad kiadni. Nagy szükség lenne egy igazi, valódi 12. kiadásra, sőt többféle helyesírási könyvre is: esetleg más-más helyesírási kézikönyvre az iskoláknak, más a szakmáknak, és talán egy harmadik a nagyközönségnek. De ez már részletkérdés. Harmincegy év sok idő, tizenkét évet dolgozott rajta az Akadémia osztályközi bizottsága. Azonban vajúdtak a hegyek, és nagyon picike egeret szültek.

Azért lett volna szükség új kiadásra, mert a magyar helyesírásban nagyon sok feleslegesen bonyolult szabály van, az emberek sok helyen nem tudják követni a helyesírási szabályzatot – nem feltétlenül azért, mert műveletlenek, hanem azért, mert ellentmond a nyelvérzékünknek. A két különösen érzékeny kérdéskör egyike a tulajdonnevek helyesírása, amely végtelenül bonyolult; indokolatlanul sokrétű és aránytalanul hosszú fejezet a szabályzatban.

A másik problematikus dolog az egybeírás-különírás kérdése, amelyben senki nem igazodik ki jól; és szerintem az új szabályozás ugyanolyan irracionális, mint a régi. Akkor lett volna érdemes helyesírási szabályzatot csinálni, ha ezt a két kérdéskört sokkal egyszerűbben és sokkal rugalmasabban szabályozza az új kiadvány. Ezzel szemben a szabályzat leszögezi, hogy lényegi és alapvető változások nincsenek, ezt jól mutatja, hogy a végén egy kilencoldalas szöveg tartalmazza a szabályzati rész változásait, a megváltozott helyesírású szavak jegyzéke pedig öt oldalt tesz ki. Ez a legbántóbb és felháborítóbb tény: öt oldal változásért nem szabad és nem kell új kiadást létrehozni. Ez erkölcsileg és gazdaságilag problematikus vállalkozás, tudniillik A magyar helyesírás szabályai abszolút bestseller, tehát bombaüzlet.

MN: A munkafolyamatba mennyire lehetett belelátni? Hogyan zajlott?

AL: Semennyire nem láttam be­le, pedig nem biztos, hogy nem lett volna hasznos, ha a magyartanárokkal is egyeztetnek. A mi egyesületünkkel nem egyeztettek, nem tudom, más magyartanárokkal ez megtörtént-e; úgy hallottam, hogy a társadalmi egyeztetés elmaradt. Erről egészen mást mondanak a készítők, és egészen mást mond például a Nyelvtudományi Intézet néhány munkatársa.

MN: Mi a feladata a szabályzatnak? Mit szabályoz, vagy mit kellene szabályoznia az új kiadásnak?

AL: A tulajdonnevek írása elképesztő dzsungel. A természetföldrajzi neveket kötőjellel kell írni, ez még világos, de amikor jönnek a többtagú szavak és -i képzős alakjaik, akkor nagyon bonyolulttá válik. Problematikus az intézménynevek és díjnevek helyesírása. Vannak közneveket tartalmazó intézménynevek: mozik, pályaudvarok, éttermek. Ezek köznévi elemét kisbetűvel kell írni: Puskin mozi, Vadaskert étterem stb. De nincsen olyan tulajdonos, aki így írja ki. Teljesen irracionális, hogy ezzel szemben a múzeum, a színház miért nagybetű. A tulajdon­nevekre vonatkozó rengeteg szabályt én is mindig újra megtanulom, amikor a gyerekeknek megtanítom. Nem fair, hogy rossz jegye­ket adok arra, amiben még én is elbizonytalanodom, de mégis erre kényszerítenek a tankönyvek, a taneszközök, az általános társadalmi elvárások: mert ki tanítja meg a gyereknek a tulajdonnevek helyesírását, ha nem a magyartanár?

Egy egész pici, de nem elég erőteljesen exponált változás van ebben a részben: ha „intézménynévről” van szó (mi is az?), lehet a közneveket tartalmazó tulajdonneveket nagybetűvel is írni. Ez lenne a szerzők által emlegetett rugalmasság egyik megnyilvánulása. Tehát talán mégis szabad a Puskin Mozi esetében a mozi szót nagybetűvel írni? Csakhogy itt van a szabályzat példája: Corvin Budapest Filmpalota. Ebben a névben nem szerepel a mozi szó, tehát a példa elbizonytalanítja a rugalmasság ígéretét. Eközben a tulajok és üzemeltetők fittyet hánynak a helyesírásra. Akkor talán ehhez kellene igazítani a helyesírást, sokkal többet kellene rájuk és a nagyközönségre bízni.

Másrészt az egybeírás-különírás kérdését is sokkal rugalmasabban kellene szabályozni, és a nyelvérzékre hagyatkozni. A kötőjelezésnek aszerint kell alakulnia valószínűleg, hogy az író hogyan akarja elősegíteni a megértést. A kiejtés elve érvényesülhetne erőteljesebben: ha nincs két külön hangsúly, akkor egybe kellene írni, ha van két hangsúly, akkor külön. A másik nagy gond az a szabály, amit végtelenül egyszerűnek tartanak, hogy a kéttagú szóösszetételeket, akárhány szótagosak, egybe kell írni, például portfólióeltulajdonítás, alumíniummegmunkálás. Nem esik jól, a kötőjelezés lenne jobb. A hat szótagos szabály csak a három- vagy többtagú összetételekre vonatkozik; a rugalmassága pedig abban áll az új szabályzatnak, hogy megengedi a hatnál több szótagú, többszörösen összetett szavak alkalmankénti egybeírását. Klasszikus példa a valószínűségszámítás, ami tényleg annyira gyakori, hogy egybe kell írni, de kevés ilyen szavunk van. Azt gondolom, olyan dologban alakította rugalmasan a szabályt az új könyv, ami nagyon kevéssé fontos.

Ezzel szemben ott, ahol igazán probléma van – a nagyon hosszú kéttagú összetételeknél, amelyek két markánsan különálló részből állnak –, nem engedte meg a kötőjelet. Ugyanígy a jelentésmegkülönböztető szerep sem világos kategória. Az egyik ilyen nagyon ismert dolog, hogy a házinyulat eddig egybe kellett, most külön kell írni: ez kabaré. Egyrészt egybe mondjuk, teljesen indokolatlan a változtatás. Értem, hogy a biológusok meg tudják magyarázni ezt, vagy azt, hogy a sárgarigót egybe kell írni, a fekete rigót meg külön, de én nem vagyok hajlandó a szaknyelvi helyesírást követni, mert nem indokolt közszavaknál. Ez szerintem téves felfogása a szaknyelv primátusának; a biológusok a maguk szakhelyesírási szótárában írják ezt külön. Vannak persze jó példák is, ahol tényleg igaz a törekvés, hogy a nyelvi változást követi az új helyesírás: a búra szót, az árbócot ezentúl nem kell rövidre javítanunk a dolgozatban. Vannak igazodások a nyelvszokáshoz, csak azt gondolom, hogy egy ötoldalas szószedetet ki kell adni mellékletként, hozzá lehet csatolni a 11. kiadáshoz.

MN: Hol az a pont, ahol követni kell a nyelvi változást, amikor ez átkerülhet a normába?

AL: Ha a helyesírás rugalmasabb, akkor bizonyos dolgokat nem szabad szabályozni, főleg az általam kiemelt két területen.
A bölcseleti kérdést én nem merném megoldani, persze lehet ilyeneket mondani, hogy akkor kerülhet be, ha a többség így használja… Annyira nem vagyok radikális, hogy eltörölném az ly-t, mert vannak olyan hagyományok, amelyek annyira beivódtak a tudatunkba, hogy nem érdemes megváltoztatni őket. Ilyen radikális változtatást nem tartanék helyesnek. De a tulajdonneveknél, az egybe- és különírásnál nagyon komoly flexibilitást várnék, ami nincs.

MN: A kiadáskor azt hangsúlyozták, hogy ez a szabályzat nem törvény, hanem „ajánlás”. Ezt hogyan kell értelmezni, lazít a normán?

AL: Bizonyos miniatűr dolgokban rugalmasabb, erre hoztam példákat, de ezek apróságok. Az „ajánlásról” az a véleményem, hogy végtelenül álszent és tisztességtelen fogalom. Ha úgy hívják, hogy A magyar helyesírás szabályai, amit az Akadémiai Kiadó ad ki, akkor az egy hagyományhoz kapcsolódik, miszerint a szabályzat szent. Hiába mondják az alkotók, hogy csak ajánlás, az iskolákban a reflex az, hogy úgy kell írni, ahogy a szabályzatban van. Azt gondolom, hogy ez a puszta deklaráció semmit sem ér. Nagyon hangsúlyozzák, de tényleg nem tudom értelmezni. Ez most az jelenti, hogy ha akarom, akkor a kecskét nagybetűvel írhatom? Nem, azt azért nem jelenti. Ilyen nincs. Valami vagy szabály, vagy nem szabály.

MN: Ennek megfelelően hogyan érdemes használni a szabályzatot? Mit kezdenek a diákok a bonyolult nyelvezettel?

AL: Van egy nagy problémakör, amiről feltétlenül beszélni kell: ez a helyesírás és a nyelvtan viszonya. Kiélezve azt állítom, hogy a nyelvtan- vagy anyanyelvtanítás a helyesírás-tanítás ketrecében vergődik, rá van kényszerítve a helyesírás-tanítás logikája. Ez nagyon rosszat tesz az anyanyelvtanításnak. Arra gondolok, hogy ötödikben hangtant tanítunk, s ennek az egyik oka, hogy meg kell tanítani a mássalhangzótörvényeket. Másrészről a nyelvi szintek grammatikáját alulról kezdeni, ami a kerettanterv szokása és a gyakorlat, szerintem a nyelvről való gondolkodás megerőszakolása. Ugyanis mondatokban beszélünk, ha meg akarnánk érteni a nyelv működését, akkor felülről kéne indulni. A szavak szófaját mondattani ismeretek nélkül valójában nem lehet rendesen megérteni. Nagyon súlyosan megzavarja az emberek nyelvszemléletét, hogy a helyesírásról nem közlik kellőképpen a tankönyvek, hogy az nem része a nyelvnek, az írás csak másodlagos jelrendszer, a kommunikáció rögzítése grafikus jelekkel.

A szabályzatok mindig az egyébként a magyar nyelvet leírni képtelen hagyományos leíró nyelvtannal magyarázzák azt, hogy valamit miért és hogyan írunk. A lakosság nagy többsége azonban érettségi után néhány évvel nem tudja, mi az a birtokos személyjel. Tehát egy olyan helyesírási szabályzat kellene, ami kevésbé él grammatikai fogalmakkal. A szerzők megpróbálták kevésbé gram­ma­tikai módon magyarázni a szavakat, de nagyon sok maradt benne így is. Egyébként a helyesírási tanácsadó szótárt ugyanúgy használjuk, mint eddig, a változásokra felhívja az ember a figyelmet órán, az más kérdés, hogy a tankönyvekbe ez milyen tempóban megy át; mennyi pénzbe kerül a tankönyvek ebből a szempontból való átszerkesztése.

A helyesírás jelentősége az érettségin jóval kisebb már, mint amikor én tanultam, nagyon helyesen. A most megjelent és két év múlva alkalmazandó feladattípusok és vizsgaleírás szerint nyolc pontot lehet veszíteni a helyesírás miatt. A helyesírás jelentősége tehát nem vészes, ugyanakkor nincs henye módon meghirdetve, hogy a helyesírás egyáltalán nem számít.

MN: A helyesírás szabályozásával sokszor számítógépen találkoznak a diákok. Van helye ezeknek a programoknak a helyesírás oktatásában?

AL: A helyesírást ma döntően a helyesírás-ellenőrző programok szabályozzák. Az Akadémia nagy mulasztásainak egyike, amit még pótolhat, hogy nem egyeztetett a cégekkel, amelyek a javítási programot csinálják, hogy a 12. kiadás szerint ellenőrizze a helyesírásunkat. Ugyanakkor a program éppen az egybe- és különírás, illetve a nagybetűk ügyében nem igazít el. Nem tud mindent ő sem, ez jelentéstani kérdés is. E programok kritikus kezelését szerintem feltétlenül be kell venni a tanítanivalók közé, mert olyan gyakorlati tudás, ami hozzátartozik a tantárgyunkhoz. Ebben valószínűleg eltér az egyes tanárok gyakorlata. De nagyon fontos, mert ma a gyerekek már több géppel írt szöveget termelnek, mint kézzel írtat. Az Akadémia egy ponton ugyanakkor nagyon szerencsésen és tisztességesen járt el: az új szabályzat megtalálható az akadémia helyesírási honlapján; nemcsak a szabályzat, hanem a kiváló tanácsadó szolgálat is, amely mind a 11., mind a 12. kiadás szerinti helyes változatot is megadja. Simán el lehet élni ­ezzel az online szolgáltatással, mondtam is a tanítványaimnak, hogy ezt használják, ne vegyék meg a könyvet.

Prószéky Gábor nyelvésszel, a szabályzatot kidolgozó bizottság elnökével készült interjúnk itt olvasható.